Wenn ich weine... 17. rész

Sziasztok!
Megérkezett az új rész :)
Előre is elnézést!

Jó olvasást!

17. rész - Az igazság mindig fáj

     Alig bírtam kinyitni a szemeimet. Legszívesebben napokig feküdtem volna abban a kényelmes, meleg ágyban, amiben valószínűleg az utóbbi pár órát töltöttem. Csak feküdtem a teljesen sötét szobában és arra gondoltam, hogy én sohasem húzom be a sötétítő függönyöket éjszakára, mert szeretem, ha a hold fénye borítja be a szobát. Olyankor már nem is tűnik annyira rémisztőnek a sötét éjszaka és a világ körülöttem.
     Ezért is féltem most, és ezért húztam a fejemre a puha plédet, s szívtam tele a tüdőmet az ismerős illattal. Bill-illata volt mindennek, ami csak körülvett; az ágyneműnek, a plédnek, a párnának a fejem alatt. Az egész helyiségnek.
     Csak be kellett hunynom a szemem, s azonnal átjárt az ismerős érzés. Karjai szorosan fonódnak körém, teste védelmezően simul testemhez. Nem érzékelek mást, csak egyenletes szívverését az arcomon, forró leheletét a hajamban és cirógató ujjait a hátamon. És a hangját, amint azt suttogja, hogy már semmi baj sem érhet, mert ő mindig velem lesz. Elég volt erre gondolnom, és ismét könnyes lett a szemem. Eszembe jutottak Mischa szavai. Hogy volt képes azokat a szörnyű szavakat kimondani? Hogy tehette ezt, hisz a legjobb barátom volt, az életemet köszönhettem neki, szó szerint.


     - Gyere, ülj le – nyomott le Bill a kanapéra, miután átléptük a házuk küszöbét. Miután eljöttünk a suliból, még percekig bőgtem Bill mellkasához bújva, s hiába botlottam meg szinte minden egyes lépésnél a remegő térdeim miatt, Tom még így is csak lemaradva tudott minket követni. Egyetlen szót sem szóltam hozzájuk a hazaúton, csendben szipogva figyeltem az ikrek halk beszélgetését. Nem ellenkeztem, mikor arra a döntésre jutottak, hogy hozzájuk menjek én is. Bevallom, aranyos volt az aggodalmuk irántam, a féltésük, hogy ilyen állapotban nem láthat meg az apám.
     - Csak a baj van velem – morzsolgattam ujjaim között a még tiszta papír zsebkendőt, pillantásomat végig a kezeimen tartva.
     - Butaságokat beszélsz – ült le Bill a kanapé előtt álló dohányzóasztalra, majd a térdeire könyökölve hajolt közelebb.
     - Hozok teát – jelentette be Tom a hátam mögül. – Anyát is mindig megnyugtatja, ha ideges – fűzte hozzá, mivel Bill értetlenkedve bámult rá.
     - Én nem vagyok ideges – motyogtam.
     - Bajod nem lesz tőle – hallottam még a választ a távozótól.
     - Sajnos – csúszott ki a számon meggondolatlanul. Ijedten néztem fel Billre.
     - Ne merd még egyszer ezt mondani! – Bár hangja higgadt volt, úgy nézett rám, hogy attól azonnal elszégyelltem magam és még kisebbre húztam össze a testem.
     - Bocsánat – dörzsöltem meg a szemeim, féltem, hogy megint sírni fogok, és abból már nagyon elegem volt.
     - Nem, te ne haragudj, nem úgy gondoltam, csak… - Nem folytatta, helyette tanácstalanul megrántotta a vállát. De nem is kellett mondania semmit, tudtam, mire gondol, és ez teljesen összezavart. Azt hiszem, ez volt az oka, hogy a térdein pihenő kezeinél fogva húztam magam mellé a kanapéra, hogy ismét a biztonságot jelentő karok közé bújhassak. Bill közelében nem éreztem, hogy bármitől is félnem kellene, hogy bárki árthatna nekem. Mellette, vele minden tökéletes volt.
     - Szeretnék elmondani valamit – motyogtam a mellkasába hosszú percek múlva. Tom még mindig a konyhában szöszmötölt, legalábbis a zajok erre engedtek következtetni. Lehet, szándékosan maradt olyan sokáig távol, hogy kicsit kettesben legyünk. Örömmel alakította a kerítő szerepét, erre már rájöttem.
     - De csak ha tényleg ezt akarod – futottak végig ujjai a hátamon, s ez volt az, ami vallomásra bírt.
     - Mikor egyik nap hazamentem az iskolából, minden ugyanolyan volt, mint máskor… másnap megtudtam, hogy anyám lelépett… Nem mondott semmit, egyszerűen csak elment – meséltem halkan. Azt vártam, hogy majd megint kiborulok az emlékektől, de nem így lett, sőt, semmit nem mozgatott meg bennem, mikor felidéztem azt a napot. - Tizenkét éves voltam és a legnagyobb szükségem lett volna rá. – Kicsit távolabb húzódtam Billtől. – Azóta nem beszéltem vele… a mai napig nem tudom, hogy miért hagyott egyedül ebben a szar helyzetben, de őszintén szólva, nem is érdekel – rántottam meg a vállam. Nem folytattam, szótlanul gubbasztottam Bill oldalához bújva.
     - Miről beszélgettek? – csörtetett be Tom, majd letett elém az asztalra egy bögrét, amiből gőz gomolygott elő. – Édesre csináltam – huppant le az egyik kényelmes fotelba. Emlékezett rá, hogy édesszájú vagyok, és ez jól esett.
     - Semmiről. – Bill meghagyta nekem a döntés lehetőségét. Még mindig nehezen hiszem el, hogy vannak még ilyen férfiak a világban.
     - Az anyám lelépett tizenkét éves koromban – adtam választ szemrebbenés nélkül.
     - Oké – fűzte össze ujjait az ölében Tom, várakozóan nézve rám. Az ő tekintetében sem láttam azt az ítélkezést, amire valójában számítottam.
     - Apa mindig is ivott, de azért normálisan viselkedett… magához képest – húztam el a számat.
     - Téged hibáztat, ugye? – Nem Bill mondta ki a nyilvánvalót, hanem Tom.
     - Igen, azt hiszem – kapargattam a nadrágot a térdemen.
     - Ezt senkinek nem mondtad még el – szólt közbe halkan Bill. Úgy tűnt, érzékenyen érintik a hallottak. A fejemet rázva válaszoltam, mert megint sírhatnékom támadt a gondolattól, hogy Mischa is mindent tudott, mégis megbántott. – Szeretnék kérdezni valamit – fordult úgy, hogy kényelmesen a szemembe nézhessen. Nem mertem visszakérdezni, csak bólogattam. – Mást is csinált veled?
     - Ezt most nem értem – pislogtam rá összezavarodva, s én is jobban felé fordultam. – Mást?
     - Igen – vakargatta Bill zavartan a tarkóját, viszont így már nem ölelt át. – Szóval… én… izé… én csak annyit szeretnék… - dadogta, én pedig végképp nem értettem semmit.
     - Anyám – forgatta a szemeit Tom. – Bill azt próbálja kinyögni, hogy molesztált-e az apád – bökte ki faarccal. Nem volt szívbajos, ez nyilvánvaló.
     - Tessék? – csúszott fel a hangom. – Ugye csak hülyéskedsz? – araszoltam távolabb Billtől. Még a gondolat is rémisztett, hogy ez a lehetőség egy másodpercre is megfordult a fejében.
     - Nem. Szóval? – Tom teljes mértékben átvette a beszélgetés irányítását.
     - Nem, és most inkább hazamennék. – Nem tagadom, rosszul érintett a kérdés, legszívesebben hazáig futottam volna.
     - Marisa, kérlek – kapta el Bill a kezemet, s visszarántott a kanapéra maga mellé. – Nem akartunk rosszat, ezt te is tudod – öleltek át karjai, s bár bántottak a szavai, mégis a mellkasához bújtam.
     - Igen – motyogtam vontatottan. – De attól még kínos.


     Kínos. Az nem kifejezés – fintorogtam. A szoba közepén álltam, és próbáltam kitalálni, hogy a különböző tárgyaknak mi lehet a története. Az íróasztalon álló lámpa adott némi fényt. Kutakodni nem akartam, hisz azt én sem toleráltam volna, viszont a szemeimet nem foghattam be.
     Bill szobája egyszerűen tökéletes volt, az enyém a közelébe sem ért. Tele volt olyan tárgyakkal, bútorokkal és színekkel, amelyekről én csak álmodhattam. Nekem nem volt könyvespolcom, kényelmes fotelem a sarokban vagy éjjeliszekrényem, de még csak egy normális szekrényem sem, amiben a ruháimat tarthattam. Az ágyam recsegett, a matracom középen lejtett, az ablakom huzatos volt, a fűtés pocsék, az íróasztalom régi, kopott és karcos, folyton beragadó fiókkal. A ruháimat egy négy fiókos komódban tartottam, és még azért is harcolnom kellett, hogy egyáltalán legyen szekrény a szobámban.
     Igen, Bill szobája a narancssárga falakkal tökéletes volt.
     Beszélgetés hangjait hallottam az ajtó túloldaláról. Óvatosan lépegettem a parkettán annak ellenére, hogy tudtam, nem fog megnyikordulni minden egyes lépésnél, mint az enyém. Lassan, minden mozdulatot megfontolva nyitottam ki az ajtót, s bármily meglepő, de nem adott ki semmilyen hangot. A folyosón állva már tisztábban hallottam a beszélgetők hangját és néhány szót is el tudtam csípni. A nappaliban tartózkodhattak; Bill, Tom és egy ismeretlen nő. Ha tippelnem kellett volna, valószínűleg az anyjuk.
     - Én ezt nem tartom olyan jó ötletnek – rázta a fejét a nő. Ha jól emlékszem, Simonenak hívják. A lépcső tetejére, a falhoz bújva nézelődtem és hallgatóztam. Jó lett volna tudni, mi lehetett az előzmény, bár, ha valami nem jó ötlet, annak csak hozzám lehet köze.
     - Miért? Valakinek muszáj segítenie? – járkált a nappaliban fel-alá Bill. Összeszorult a torkom, hisz pontosan ezért nem akartam senkivel sem barátkozni. Senkinek nem akartam gondot okozni, és ezt Billnek is meg kell majd értenie.
     - És feltétlenül neked kell lenned annak a valakinek? – dőlt előrébb a kanapén Simone. Úgy tűnt, Tom egyelőre nem akar belefolyni a beszélgetésbe. Valamiért mindig az utolsó pillanatokra hagyta a véleményét, s nem utolsósorban a megoldásokat.
     - Igen – vágta rá Bill, egy percig sem habozott, pedig azt kellett volna neki, habozni és visszatáncolni.
     - Kisfiam… - akart közbeszólni Simone, de Bill nem hagyta.
     - Nem – emelte fel a kezét. – Én nem fogom tétlenül nézni, hogy az apja agyba-főbe verje, amikor csak eszébe jut. Ő nem ezt érdemli.
     - Kisfiam – kezdett bele ismét Simone, ezúttal azonban olyan hangsúllyal, ami fia minden tiltakozását elnyomta. – Az ilyet senki nem érdemli meg, de gondolkozz egy kicsit. Ha akart volna, már léphetett volna az ügyben. Csak ki kell nyitnia a száját, megmutatnia a sérüléseket, a törvény pedig mellé áll. Ennyi.
     - Tessék? – nyögte hitetlenkedve Bill, közben pedig úgy bámult az anyjára, mintha egy vadidegen lenne. És ezt meg tudtam érteni. Egyrészt igaza volt, hisz egyedül én tehettem meg az első lépést, de mire mentem volna vele? Nem volt kihez mennem, senki nem fogadott volna be, az állam pedig csak ne gondoskodjon rólam, akkor már inkább a verés, tizennyolc éves koromig kell csak túlélnem. Ezzel mind tisztában voltam, de így megfogalmazva elég durván hangzott. Még Tom számára is, aki eddig csendben, kifejezéstelen arccal ült, most viszont ő is nagyokat pislogva emésztette az anyja szavait. – Nem is ismered – emelte meg a hangját Bill, magához térve a sokkból.
     - Valóban nem – állt fel a kanapéról Simone. – Én csak azt mondom, addig ne folyjunk bele annak a lánynak az ügyébe, amíg nem muszáj – mondta, miközben Billhez lépett. – Én csak neked akarok jót. - Ez ismerős volt. Mischa anyjától is folyton ezt hallottam.
     - Marisának hívják – rázta le magáról anyja kezét Bill. – És attól nekem nem lesz jobb, ha a szétvert arcát kell bámulnom – sziszegte összeszorított fogakkal, feszültségtől merev tartásban.
     Könnyek szöktek a szemembe. Én ezt nem akartam. Nem, miattam csak ne vesszen össze senkivel, főleg ne az anyjával. Én nem érek annyit.
     Tudtam, el kell mennem és minden kapcsolatot meg kell szakítanom Billel. Tommal nem tehettem, de az öccsével igen. Ez volt az egyetlen helyes döntés.
     - Bill – lépett Tom az anyja és az öccse közé, majd egy fejmozdulattal pontosan felém intett. A vitázó felek egyszerre néztek fel.
     - Marisa – eszmélt először Bill, és meg is indult felém. Egy határozott mozdulattal megtöröltem a szemem, míg felálltam. Nem néztem senkire, csak a lépcsőfokokat a lábaim alatt. Minden vágyam az volt, hogy minél messzebbre mehessek ettől a háztól. – Marisa – kapta el a könyökömet Bill, ahogy elhaladtam mellette, a cipőimet megcélozva.
     - Késő van, haza kell mennem – daráltam le egy szuszra, Bill kezének szorításával küzdve. – Köszönöm a teát, nagyon finom volt. – Még mindig a cipőimet bámultam. Nem akartam látni sem Simone lenéző, ítélkező pillantását, sem pedig az ikrek sajnálkozó arckifejezését.
     - Félreérted a helyzetet – engedett végül Bill, s ujjai lecsúsztak a karomról. – Nem arról van szó, hogy… - kezdett volna magyarázkodni, de kezemmel csendre intettem.
     - Tökéletesen értettem mindent – emeltem fel a fejem, határozottságot erőltetve az arcomra. Csak remélhettem, hogy a könnyeim nem fognak a mondat közepén eleredni. – Az lesz a legjobb, ha többet nem találkozunk. – Közbe akart szólni, de még mindig nem hagytam neki. – Tomnak továbbra is segítek, természetesen – pillantottam az említettre, aki hálából majd’ felnyársalt a pillantásával. Felfordult a gyomrom az egész átkozott helyzettől. Azt még értettem, hogy Bill miért néz rám úgy, mint egy kiskutya, akit megrugdostak, azt viszont nem, hogy Tom miért dühös. Gyorsan beledugtam lábaim a tornacipőimbe, felkaptam a táskámat, majd egy utolsó pillantás után kitártam a bejárati ajtót. – Jó éjszakát!
     Senki nem jött utánam. Nem nyílt ki mögöttem az ajtó. Nem rohant ki rajta Bill azt kiabálva, hogy ne menjek el és szívjak vissza mindent, amit mondtam. Semmi nem történt azon kívül, hogy a könnyeimtől semmit nem látva botladoztam végig a sötét utcákon a házunkig.

\m/(-.-)\m/