Heartache 3. rész

Cím: Heartache

Alcím: I thought my heart was bullet-proof

Kategória: Hetero

Műfaj: Romantikus

Szereplők: Niall Horan / saját szereplő
Chapter 03

„Nem hiszem, hogy könnyebb lesz valaha is. Csak hozzászoksz az ürességhez, a veszteséghez, és megtanulsz vele élni.”

– Alyson Noël

    Péntek délelőtt sikerült beszélnem Paullal is. Szerencsére mégsem alakultak olyan rosszul a dolgok, mint amire számítottam, egyelőre még meg van a munkahelyem. De nem csak emiatt volt fontos ez a telefonbeszélgetés. Meg kellett kérnem, hogy ne mondja el senkinek, hol vagyok, kivéve Eleanornak. Szükségem volt a jelenlétére. Ő volt az egyetlen, akinek őszintén elmondtam mindent, ami Vele volt kapcsolatos. Egyedül ő tudta, milyen törést, okozott bennem az, hogy visszautasított az, akiért mindent feláldoztam volna.

    Péntek este, mielőtt a bátyám hazament volna a látogatási idő lejártakor, visszakértem tőle a telefonomat. Kénytelen voltam neki odaadni megőrzésre, mivel minden percben az a gondolat járt a fejemben, hogy felhívom Őt, és pont ezért kellett óvintézkedéseket tennem. De ahogy kettesben maradtam a mobilommal, ismét viszketni kezdtek az ujjaim.

Holnap délelőtt be tudnál jönni hozzám? Unatkozom :(

    Gyorsan egy sms-t pötyögtem Elnek. Még ugyanabban a percben megérkezett a válasz:

Igen. Vigyek valamit?
A hűtődet! Éheztetnek… Csak magadat… Oké, valami kaját, de csak mert ilyen erőszakos vagy :)
Bírd ki még egy kicsit, korán ott leszek ;) Pihenj! Puszi

    Nem csak Eleanor látogatása miatt vártam a szombat reggelt. Ma azt mondta az orvosom, hogy végre kiveszik a draint, feltéve, ha már nem jön le több folyadék. Nos, úgy legyen.

    Szombaton, a reggeli vizit után megérkezett a reggelim, egy darab korpás kifli és pár szelet párizsi. Fintorogva bámultam a szekrényre helyezett tányért, de a világ minden kincséért sem nyúltam volna hozzá. Az sem tudott meggyőzni, hogy a gyomrom már hangosan kiabált. Bár, az is lehet, hogy a túlzott has nyomkodás miatt reklamált. Valamilyen oknál fogva, minden egyes vizit alkalmával megkínoznak vizsgálat címszó alatt.

    - Nem megy a varázslás, Hermione? – rezzentem össze a nem várt hangtól.

    - Nem, hogy a fene essen bele – mosolyodtam el. Miközben El az ágyam felé lépegetett, felvette a földről a tollamat, amit már legalább tíz perce bámultam. Meg sem próbáltam felvenni, hisz még a bugyimat is alig bírtam felhúzni pisilés után, nemhogy lehajolni a földig.

    - Hogy vagy? – tette le a táskáját az ágyam végébe a lábamhoz, majd kibújt a kabátjából is.

    - Az előző napokhoz képest klasszisokkal jobban – dobtam le magam mellé a rejtvény újságot. – Vigyázz a túlfolyómra – figyelmeztettem, még mielőtt véletlenül kirántaná a hasamból a csövet.

    - Fáj? – húzta el a száját fájdalmasan.

    - Inkább csak kellemetlen – vontam meg a vállam. – Örülök, hogy itt vagy – jegyeztem meg halkan.

    - Hamarabb is szólhattál volna – fogta meg a kezem, s megpaskolta a kézfejem. Láttam rajta, ha nem félne, hogy esetleg fájdalmat okoz, már rég a nyakamban lógott volna. – Lehet, hogy haragudni fogsz, de Louis is itt van – sütötte le bűnbánóan a pillantását.

    - Nem haragszom – mondtam, és valóban így is gondoltam.

    - Kopp-kopp – jelent meg az ajtóban az emlegetett szamár. – Aucs, sápadt vagy, mint egy vízi hulla – tette szája elé a jobb kezét. – De – vette elő másik kezét a háta mögül –, ettől talán visszatér a színed – vigyorgott a sóvárgó arckifejezésem láttán.

    - Kérem – nyöszörögtem szinte már könnyes szemekkel, a hihetetlenül ínycsiklandóan kinéző szendvics felé nyújtogatva kezeimet.

    - Gondoltam – forgatta meg a szemeit, miközben a kezembe nyomta a finomságot.

    - Meddig tudtok maradni? – kérdeztem két falat és az elégedett sóhajok között.

    - Ameddig szeretnéd – ült le Louis is az ágyamra, csak ő a másik oldalról.

    - Ha rajtam múlna, akkor itt is aludnátok – kuncogtam.

    - Charlie – szólalt meg El. Már percek óta láttam rajta, hogy kérdezni akar valamit, de még gyűjti hozzá a bátorságot.

    - Igen? – pillantottam rá várakozóan.

    - Miért vagy itt? – húzódott távolabb, én viszont nem tudtam volna rá haragudni a kérdésért.

    - Senkinek nem mondhatjátok el – sóhajtottam nagyot. – Ígérjétek meg! Főleg te! – mutattam Louisra. – Pletykásabb vagy, mint a nagyanyám.

    - Én nem is! – ellenkezett sértődötten.

    - Kérlek, ez nagyon fontos nekem. – Szinte már könyörögtem. – Én… - vettem nagy levegőt. – Elvetéltem – piszkáltam a takaróm szélét.

    - Istenem, Charlie – csuklott el Eleanor hangja, majd a következő pillanatban körülfogtak a karjai.

    - Nincs semmi baj – paskoltam meg a karját. – Ennek így kellett történnie – találkozott a pillantásom Louis szomorú tekintetével.

    - Miss Blake, a doktor úr már várja. Kiveszi a draint – zavarta meg az intim pillanatot az ügyeletes nővér.

    - Juhé – örömködtem visszafogottan, majd amilyen gyorsan csak tudtam, lekászálódtam az ágyról, halk nyögések és jajgatások közepette. – Rohanok – humorizáltam, mivel a tempóm egy csigáéhoz hasonlított. – Sietek vissza – kacsintottam Elre.

    - Bolond – csóválta meg a fejét mosolyogva, és megtörölte a szemeit.

    A csövet kivették, a sebet átragasztották, én meg még mindig nem voltam képes végignézni magamon. Azzal ugyan tisztában voltam, hogy úgy nézhetek ki, mint a Hasfelmetsző egyik áldozata, de a látványra még nem készültem fel.

    Mikor visszatértem a szobámba, El és Louis összebújva sutyorogtak, érkezésemkor viszont azonnal szétrebbentek.

    - Zavarok? – néztem körbe zavartan, ahogy az ágyam felé lépegettem.

    - Hogy ment? – hagyta figyelmen kívül a kérdésemet El. Összehúzott szemekkel méregettem. Magához képest gyanúsan viselkedett.

    - Egész jól – ültem le óvatosan, kezemet a hasamra szorítva. – Holnap a varratszedés után mehetek haza.

    - Jöjjünk be érted? – csillantak fel azonnal Louis szemei. Esküszöm, ilyenkor féltem tőle.

    - Majd Ed hazavisz – ráztam a fejem. – Egy ideig nálam fog lakni… Amíg nem leszek jobban – vontam meg a vállam. – Jelenleg a zoknimat sem tudom egyedül felhúzni – húztam el a számat.

    - Tudod, hogy én szívesen segítek bármiben – mosolygott rám azonnal El.

    - Tudom. – És valóban így is gondoltam.

    Úgy vártam a vasárnap reggelt, mint más Karácsonyt. A reggeli vizitnél szerencsére a saját orvosom kínzott meg, így rögtön meg is kérdezhettem, hogy valóban mehetek-e.

    - Fél tíz körül visszajövök és kivesszük a varratokat – mondta, míg a hasamat tapogatta. – Úgy látom, nincs jele fertőzésnek vagy gyulladásnak – állapította meg.

    - Mehetek? – kérdeztem reménykedve.

    - Én nem látom akadályát – mosolyodott el, miután felemelte pillantását a kórlapomról. – De csak saját felelősségre, hivatalosan csak hétfőn engedhetnénk ki.

    - Igen, tudom – bólogattam bőszen, és fél kézzel már a telefonomat kerestem.

    - Hívhatod a taxit – adta a kezembe a készüléket, mivel túl messzire sikerült eltúrnom az ágyon.

    - Köszönöm – ért fülig a szám. Ahogy dr. Burke kilépett az ajtón, már hívtam is a bátyámat. – Szia, Ed! – kezdtem azonnal. – Képzeld, ma hazaengednek – újságoltam el neki a jó hírt, nem hagyva szóhoz jutni.

    - Nagyon örülök neki – felelte. Azonnal hallottam a hangján, hogy valami nincs rendben.

    - Mi a baj? – kérdeztem rá félve.

    - Nem tudok érted menni – sóhajtotta. – Vissza kell mennem Limerickbe. 

    - Tessék? – csúszott fel a hangom. – De megígérted, hogy velem maradsz egy kicsit – görbült sírásra a szám. Ahogy felmerült annak a lehetősége, hogy egyedül kell lennem, összezárva a gondolataimmal és a lelki kínlódásommal, legszívesebben ordítva zokogtam volna. Szükségem volt a társaságra, hogy ne a történtekre gondoljak minden egyes percben.

    - Sajnálom, Charlie – kért bocsánatot, hangjában őszinte sajnálattal.

    - Akkor már el sem tudunk búcsúzni? – kérdeztem. Az igazat megvallva fájt, hogy csak így lelép, mintha már nem is számítanék.

    - Nem hiszem. Két óra múlva megy a gépem.

    - Köszönöm szépen, azért legalább szólhattál volna – morogtam az orrom alatt. – Akkor, szia! – Nem vártam meg, hogy válaszoljon, bontottam a vonalat. Ezt azért nem vártam volna a saját testvéremtől. Képes lett volna egyetlen szó nélkül elmenni, pedig tudta, hogy szükségem van a segítségére. Nagyot sóhajtva, a könnyeimet legyűrve kerestem ki a következő telefonszámot. – Szia, El, akadt egy kis probléma.

\m/(-.-)\m/