Heartache 5. rész

Cím: Heartache

Alcím: I thought my heart was bullet-proof

Kategória: Hetero

Műfaj: Romantikus

Szereplők: Niall Horan / saját szereplő
Chapter 05

„Téged is gyűlölnöm kéne, azért amit velem tettél, gondolom. De amikor így néz rám, képtelen vagyok rá.”

– Marie Lu: Legenda

    Nem értettem, miért hozott ide El… Ha tehettem volna, akkor kiugrok a kocsiból az első lámpánál, az biztos… Fáradtan hunytam le a szemeim, fejemet a támlának döntve. Próbáltam minél kényelmesebb testhelyzetet felvenni a szűkös helyen.
    - Induljunk már, kérlek, nem bírok sokáig ülni – sóhajtottam, mikor végre kinyílt a vezetőülés melletti ajtó. – Kérlek szépen – nyöszörögtem, mivel semmi sem akart történni. – Te nem Louis vagy – kerekedtek el a szemeim, ahogy oldalra néztem.
- Szerencsére – mosolyodott el kisfiúsan. Mintha tudta volna, hogy ez a gyengéim egyike. – Beszélhetnénk? – piszkálta maga előtt a kormányt.
    - Miről akarsz beszélni? Már mindent elmondtál, amit tudnom kell – fordítottam az ellenkező irányba a fejem. Mélységesen bántott minden egyes szó, amit kiejtett a száján most és a múltban. Talán máskor könnyebben átléptem volna sérelmeken, viszont jelenleg olyan lelkiállapotban voltam, hogy nem tudtam tolerálni a hülyeségeit.
    - Lola – érintette meg a karom, s ettől ijedten rezzentem össze.
    - Ne Lolázz már az isten szerelmére – csattantam fel azonnal, el is felejtve, hogy az imént még zavarban voltam.
    - Sajnálom – vakargatta meg az orra hegyét. – Figyelj… én… csak azt akarom mondani, hogy… szóval… én nagyon sajnálom, ami történt… közöttünk – mutogatott félszegen.
    - Ezt egyszer már érthetően a tudtomra adtad – fintorogtam csalódottan. Gondolhattam volna, hogy megint erről lesz szó. Megint lepattint, remek. – Úgy látom, nincs miről beszélnünk tovább – gyűrögettem a pulóverem ujját. Próbáltam határozottnak tűnni, csakhogy a szemeim könnybe lábadtak, és azt hiszem, ezt ő is látta.
    - Gyere vissza, tudod, hogy maradhatsz, ameddig csak akarsz – sóhajtotta.
    - Miért maradnék? – rántottam meg a vállam.
    - Miattam? – érkezett a nagyon halk kérdés. Először fel sem fogtam, hogy valóban képes volt ezt mondani, de aztán felnéztem az arcába, pillantásom találkozott az övével, és hirtelen megint ugyanazokat az érzéseket láttam abban a gyönyörű kékségben, mint akkor, azon az éjszakán. Pontosan ezért nem volt elég bátorságom ahhoz, hogy higgyek neki. Egyszer már bíztam benne, bedőltem a szép szavaknak, aztán csúnyán megfizettem érte, és itt nemcsak a fizikai károkra gondolok. A lelkem is megkapta a maga sebeit. Köszönöm szépen, nem kérek belőle még egyszer.
    - Ez most nem elég – csóváltam meg a fejem. Már az sem érdekelt, hogy meglátja a kicsorduló könnyeimet. Akartam, hogy tudja, fájdalmat okoz minden tettével és mondatával.
    - Charlotte… - Csak ő tudta így kiejteni a nevem, de ezt is csak a közös gyökereknek köszönhette. – Figyelj, én csak neked akartam jót – nézett rám oldalra döntött fejjel. – Hazudtam, mikor azt mondtam, nem érzek semmit… irántad – cirógatta meg az ölemben pihenő kézfejemet.
    - Nem kell ilyeneket mondanod azért, hogy maradásra bírj – húztam el a kezem. Már nem tudtam hinni egyetlen szavában sem. – Maradok, mivel nincs más választásom – fújtam ki a levegőt, miután végre meghoztam a döntésem.
    - De én igazat mondok – kapott utánam, de csak a pulóveremet sikerült megfognia, viszont ez is elégnek bizonyult. – Charlotte… fontos vagy nekem, ez az igazság – szorította a puha pamutot. Még ha akartam volna, sem tudok elszökni. – Azt hittem, mindkettőnknek jobb lesz, ha nem történik köztünk semmi komoly.
    - Semmi komoly? – kérdeztem vissza felháborodva. – Szóval neked a szex nem egy komoly dolog. Hát ez fasza! – csettintettem a nyelvemmel elismerően.
    - Nem úgy értettem – kiáltott fel kétségbeesetten. – Ne forgasd ki a szavaimat! Én egy kapcsolatra gondoltam a komoly alatt – magyarázkodott.
    - Várj! Hogy jutottunk el a szextől a kapcsolatig? – intettem le összezavarodva. – Eddig arról volt szó, hogy semmit nem akarsz tőlem… Most én ezt nem értem – néztem rá tanácstalanul.
    - Hogy magyarázzam el? – motyogta maga elé.
    - Érthetően, ha kérhetem – fűztem össze karjaimat a mellkasom előtt.
    - Amíg meg nem történt az…
    - Szex, mondd csak ki – szóltam közbe.
    - Szóval, én addig sosem gondoltam rád úgy… csak egy barát voltál, jó barát, és nem nő…
    - Kösz – fintorogtam.
    - Hallgass már el! – tapasztotta szabad tenyerét a számra. – Ez nem olyan könnyű… Szóval, én azután jöttem rá, hogy te egy nagyon okos, humoros, intelligens és gyönyörű nő vagy. – Kezét óvatosan elhúzta a számtól, én viszont képtelen lettem volna bármit is mondani. – Egy olyan nő, aki már a legelső mosolyával elérte, hogy minden pillanatban rá gondoljak… Csak épp túlságosan hülye voltam, hogy észrevegyem, milyen sokat jelentesz nekem. Nem mondasz semmit? – kérdezte végül, mivel még mindig szótlanul ültem mellette. Nem tehettem róla, teljesen letaglóztak a szavai. De miért? Hisz hónapokig vártam, hogy kimondja őket. Mi változott? A történtek ilyen mély nyomot hagytak volna bennem?
    - Rendben, mondjuk, hogy elhiszem – sóhajtottam megadóan hosszú percek múlva. – De tőlem mit vársz? Én nem tudok mindent csak úgy elfelejteni és úgy tenni, mintha nem történt volna semmi komoly – idéztem a szavait. – Eszembe fog jutni, amikor csak tükörbe nézek – csúszott ki a számon meggondolatlanul. Bíztam benne, hogy nem fog rákérdezni.
    - Miről beszélsz? – húzta össze a szemöldökét kíváncsian.
    - Semmiről – vágtam rá azonnal. – Nem szó szerint értettem – fejtettem ki ujjai közül a pulcsimat, majd amilyen gyorsan csak tudtam, kiszálltam a kocsiból. De még így sem voltam elég gyors.
    - Ugye nem miattam kerültél kórházba? – állta el az utamat, én pedig tehetetlenül pislogtam a bejárati ajtó felé, magamban azért könyörögve, hogy El megmentsen.
    - Nem – néztem el a válla mellett, és mintegy mellékesen vetettem oda a választ. – Szeretnék bemenni – lépett oldalra velem egy időben.
    - Én meg szeretném végre tisztázni ezt az egészet – tárta szét karjait tehetetlenül. – A bizonytalanságba fogok belepusztulni.
    - Ne akard, hogy erre őszintén reagáljak – emeltem meg egyik szemöldökömet. Legszívesebben a szeme közé mondtam volna, megérdemli, hogy szenvedjen, hisz én sem életem legboldogabb hetein vagyok túl. – Nem tudom, mit kellene mondanom – válaszoltam teljesen őszintén.
    - Meg tudsz nekem bocsátani? – fogta meg finoman a vállaimat, hogy ne tudjam kikerülni őt.
    - Igen, de ettől még elfelejteni nem fogom azt, ami történt – mosolyodtam el szomorúan. Az ellenkezőjét akartam mondani, de akkor hazudtam volna saját magamnak is, nemcsak neki. – Időre van szükségem. – Kezei végigkúsztak a karomon, le egészen a kézfejemig. – Menjünk be, jó? Elfáradtam – kezdtem a bejárat felé húzni, de mintha nem is vette volna észre erőlködésemet.
    - Kérhetek valamit? – talált meg végre a pillantása, mikor abbahagytam a keze rángatását. Kérdőn néztem fel rá, de nem válaszolt, helyette felemelte egyik összekulcsolt kezünket, majd mutatóujjával megkocogtatta ajkait.
    - Álmaidban – hördültem fel. – Ilyen könnyen nem kapod vissza a bizalmam – forgattam meg a szemeim, ennek ellenére lábujjhegyre álltam, s még saját magamat is megleptem ugyan, de egy aprócska kis puszit nyomtam a szája sarkába, épp csak hozzáérve. – Ez volt az előleg. Oszd be! – kerültem ki őt gyorsan, kihasználva, hogy hitetlenkedve bámul maga elé, s még a kezemet is elengedte a nagy csodálkozástól.
    Részemről nagy bátorság kellett ahhoz, hogy megtegyem ezt a lépést. Féltem az újabb kudarctól és visszautasítástól, ugyanakkor még egy esélyt akartam. Tudtam, ha nem használom ki a kínálkozó lehetőséget, bánni fogom minden egyes percben, amit a közelében kell eltöltenem, de nélküle. Talán eljön majd az a pillanat, hogy nem fog fájni a múlt, és nem érzek lelki gyötrődést a jelenlétében. És talán egyszer még az igazat is el fogom neki mondani.
    Azt hiszem, lélekben egy szürke farkas vagyok; én is egy életre választok párt.



\m/(-.-)\m/