Für dich allein 38. rész

Új rész!!!

Jó olvasást, és várom a véleményeket!!

38. rész - "Ez az emlék beégett az agyamba..."

Még csak elképzelésem sem volt arról, hova is akar vinni.
Csak ültünk az autóban egymás mellett, néma csendben. A korábbi bátorságom egy pillanat alatt elillant, s ehhez csupán csak annyi kellett, hogy mindössze fél méterre üljön tőlem egy zárt autóban.
A belváros felé vettük az irányt.
Legnagyobb sajnálatomra, egy olyan szórakozóhely, klub előtt álltunk meg, ahová szabad akaratomból biztos nem teszem be a lábam.
Félve fordítottam felé arcomat, eddig az oldalablakon át bámultam a sötét utcát.
- Ugye nem ide akartál hozni? – kérdeztem egy kényszeredett mosollyal, összeszorított fogaim között.
- Csak egy perc az egész – nézett rám bűnbánóan, miután leállította a motort a klub biztonságosnak nevezhető parkolójában. Kikapcsolta a biztonsági övét, majd félig felém fordult. Kipattintotta az én övemet is és áthajolva előttem, a helyére igazította. Mindezt lélegzetvisszafojtva néztem végig. Féltem, hogyha ilyen közelről lélegzem be illatát, ott helyben rávetem magam.
Félreértelmezhette hallgatásomat és a belőlem áradó feszültséget, mert visszaülve a helyére, jobb kezét az arcomra simította, s óvatos mozdulatokkal cirógatta meg hüvelykujjával alsó ajkamat.
- De csak egy perc – nyeltem nagyot és leheltem teljes kábulatban.
Próbáltunk minél kisebb feltűnést kelteni, míg odaszlalomoztunk a bejárathoz. Az ajtónálló csak egy pillantást vetett Tomra, és félre is állt az útból.
Ahogy beléptünk, rögtön elkapta a kezem, összefűzte ujjainkat, majd így húzott maga után az embereket kerülgetve.
Őszintén szólva, nem éreztem jól magam abban a közegben. Zavart a zene, a szagok, a hangok, és körülbelül csak minden egyes ember jelenléte.
Mintha az életem függött volna tőle, úgy kapaszkodtam Tom kezébe.
Mire legközelebb körbenéztem, már egy lépcsőn másztunk felfelé. A fejemet tekergetve néztem az arcokat, s kutattam az ismerős vonások után. Elvileg Georghoz jöttünk, tudtam meg úgy egy perce.
A következő pillanatban csak azt vettem észre, hogy maga elé penderít, arcomat pedig kezei közé fogja. Megilletődve pislogtam rá. Gőzöm sem volt, mit akarhat.
Csak édesen rám mosolygott, kivillantva hófehér fogait.
- Meglepetés – suttogta a fülembe, közben kezeit a vállaimra csúsztatta, majd egy határozott mozdulattal fordított meg.
Minden szó és levegő a mellkasomban rekedt.
Ott állt velem szemben Georg. De nemcsak ő, hanem Gustav, Bill, Erica és David is (az enyém, nem a fiúké!).
Kezeimet a számra szorítva pislogtam nagyokat; éreztem a szememet elfutó könnycseppeket.
Azt hittem, mindenre fel vagyok készülve, s ez az este bármit is hoz, képes leszek emelt fővel elfogadni.
Az emelt fő megvolt. Egy darabig.
Könnyeimet leplezendőn, lehajtottam a fejem, és igyekeztem addig pislogni, míg a kitörni készülő sírásomat sikeresen visszaszoríthatom.
- Mi a baj? – ért Tom a könyökömhöz. Csak csendben ráztam a fejem, és óhatatlanul is heves szipogásba kezdtem.
- Nehogy sírni kezdj! – tűnt fel a látóteremben Erica tűzpiros csizmába bújtatott lába. Két vállamat megragadva kényszerített, hogy nézzek a szemébe. – Tessék mosolyogni! – nézett rám összehúzott szemekkel. Az elszántságot látva az arcán, nagyot nyeltem, majd mélyet sóhajtottam.
- Jól vagyok – dadogtam bizonytalanul.
- Boldog Születésnapot! – sikkantotta a képembe, a nyakamba vetve magát. Úgy szorongatott, mintha minimum a csizmámból akarna kipréselni. (A fogkrém érezhet valami hasonlót minden reggel.)
Hál’ Istennek, valaki lefeszítette rólam, de azután újabb karok fonódtak körém.
Mindenhonnan úgy záporoztak felém a jókívánságok és puszik, hogy követni sem volt időm.
Végül már csak Bill állt velem szemben, kerülve a pillantásomat.
Aztán mintha csak megbeszéltük volna, egyszerre, egymás szavába vágva kezdtünk el hadarni.
- Én annyira sajnálom! Nem tudtam, hogy csak meg akar szívatni.
- Ne haragudj, hogy olyan hülyén reagáltam, nem a te hibád volt.
Léptünk egymás felé, egy hatalmas levegővétel után.
- Ne haragudj! – mondtuk egyszerre. – Felejtsük el! – Na, ez már félelmetes volt. Csak mosolyogtunk egymásra, aztán ugyanúgy egyszerre ugrottunk a másik nyakába. Hosszú pillanatokig nyomorgattuk egymást, végül elhúzódtam tőle, de karjaimat továbbra is a nyaka köré fontam.
- Szeretlek. – Kezeit a derekamon tartotta, úgy mondta ezt a számomra világot jelentő egyetlen szót.
- Én is szeretlek – suttogtam, és éreztem, hogyan gördül le egy könnycsepp az arcomon. Mosolyogva törölgette le az arcomról a könnyeimtől elmaszatolódott szemfestéket.
Pillantásától felmelegedett a szívem és a lelkem. Gyengéden, leheletfinoman érintettem ajkaimat az ő telt ajkaihoz. Az egész nem tartott tovább egy szívdobbanásnyi időnél, viszont többet jelentett több száz kimondott szónál.
Egy erőteljesebb köhintés térített minket észhez, s bontakoztunk ki egymás karjaiból, hogy azután teljes zavarban égve nézzek a körülöttünk lévőkre.
Erica angyali mosollyal az arcán biccentett az asztal felé, ahol nem torta várt rám, hanem öt teamécses.
- Bocsi – nézett rám bűnbánóan. – Tortára már nem volt idő.
Vigyorogva intettem nemet a fejemmel, majd az asztalhoz léptem.
Hajamat egy kézzel összefogva a tarkómon hajoltam előre és vettem egy nagy levegőt.
- Kívánj valamit! – tapsikolt lelkesen Bill.
- Felesleges – ráztam meg a fejem félszegen mosolyogva.
- Kívánj! – förmedt rám Erica nyomatékosan.
- Okké – nyújtottam el a válaszomat megadóan.
Lehunytam a szemem. Először arra gondoltam, nem kívánok semmit, csak úgy teszek. Hisz, mit is kérhetnék? Egyetlen dolgot szeretnék, mindennél jobban. Ez viszont sajnos egy olyan „sohasem-fog-valóra-válni” kívánság. Hülyeség lenne azt gondolnom, hogy egy ilyen butaság fogja megváltoztatni az életem…
Úgy döntöttem, ezt a lehetőséget inkább passzolom.
Nagy levegő, szemet kinyit és fúj.
Minden igyekezetem és tüdőkapacitásom ellenére egyetlen nyamvadt kis lángocska még mindig pislogott rendületlenül.
Talán ez a jel, hogy mégiscsak kívánnom kellene?
Egye-fene!
Miközben az utolsó kis lángocska is kialudt, magamban elrebegtem egy imát a legtitkosabb, legbensőbb vágyam teljesüléséért.
Míg Erica jó háziasszonyhoz méltón pakolta el a gyertyákat, én nekiláttam kihámozni magam a kabátomból. Kellemes volt a hőmérséklet, úgy gondoltam, nem fogok szétfagyni az én kis lenge blúzomban.
Egy kicsit tartottam a reakcióktól, ugyanis nem gyakran húzok magamra ilyen kaliberű ruhákat, és nem ilyetén formában.
Talán ezért is próbáltam nem felhívni szerény személyemre a figyelmet. Ami valljuk be, jelen helyzetben piszkosul nehéz dolog lett volna.
Szemlesütve akasztottam kabátomat az asztalunkhoz tartozó kis fali akasztók egyikére, majd feltűnésmentesen igyekeztem helyrerángatni a blúzomat.
A mozdulatsor végén fordultam meg, s pillantásom azonnal megakadt egy srácon, aki olyan perverz arckifejezéssel nézett végig rajtam, hogy azt hittem, menten agyvérzést kapok. Én nem vagyok hozzászokva az ilyen pillantásokhoz. A hab a tortán ezek után az volt, amikor a legnyilvánvalóbb mozdulatokkal adta tudomásomra, hogy legszívesebben mit csinálna velem.
Kivételesen nem elpirultam, hanem lesápadtam.
A többieknek persze nem szóltam, hogy alig pár másodperce molesztáltak non-verbális eszközökkel, csak igyekeztem úgy mozogni és úgy levágni magam ülő helyzetbe, hogy még véletlenül se láthasson, és én se láthassam őt.
Nem hazudok, ha azt mondom, felfordult a gyomrom.
- Minden rendben? – kérdezte Tom, finoman megérintve ujjaival a szoknya alól kikandikáló térdemet, az asztal jótékony takarásában. Csak most vettem észre, hogy az ikrek közé sikerült befurakodnom, s a kelleténél kicsit jobban rámásznom Tomra. Viszont szükség nagyúr, így igyekeztem nem tudomást venni az érzésről, ahogy a testünk egymáshoz simul, és nem még nyilvánvalóbbá tenni, hogy legszívesebben berángatnám egy sötét sarokba.
- Persze – legyintettem sután, cseppet sem meggyőzően.
- Igyunk az ünnepeltre! – vette magához a szót David, egy hatalmas mosollyal az arcán. Közben mindenki megfogott egy-egy gyöngyöző pezsgővel töltött poharat.
A poharamért nyúlva, pillantásom összeakadt a szőke nagymellű, kerekseggű, miniszoknyás cicáéval, aki az italokat hozta ki az asztalunkhoz. Csak átsiklottak rajtam a smaragdzöld szemek, viszont ennyi idő alatt is olyan mértékű ellenszenvet és lekicsinylést árasztott felém, amitől azon nyomban rondának, kövérnek és unalmasnak éreztem magam.
Az egész csak egy pillanat volt, senki nem vette észre a közöttünk lezajló némajátékot.
Ez és a perverz hódolóm akciója hozzájárult, hogy a lehető legkellemetlenebbül érezzem magam. Műmosollyal az arcomon fogtam ujjaim közé párás falú poharamat, s fogadtam a nekem szánt gratulációkat.
Milyen jó nekem! Szürke vagyok, unalmas és ronda, és mindemellett már egy vén banya is. Ez a mai nap ennél szebb már nem is lehet!
Húzóra tüntettem el a poharam tartalmát. Hozzá kell tennem, nem vagyok valami nagy piás. Ha nem vagyok észnél, pár kör után sikerül taccsra vágnom magam.
Jelen pillanatban ehhez rohadtul közel álltam, tekintve a lelkiállapotomat.
Persze, ki lett volna más, ha nem Erica, akinek rögtön szemet szúrt, hogy készülök az agyam formatálásához is megfelelő mennyiségű alkoholt magamba tölteni.
- Rögtön jövök! – pattantam fel a helyemről, még azelőtt, hogy Erica kinyithatta volna a száját. Rosszalló pillantását azért még sikeresen fogtam.
A rengeteg ember, mint iszaptenger vett körbe, de én akkor is eljutottam a pultig.
Én itt ma inni fogok, még ha a fene fenét eszik is!
Pechemre ugyanaz a szőke ciklon állt a pult túloldalán, aki a pezsgőt is kihozta. Igyekeztem magabiztosnak tűnni, miközben kikértem két feles vodkát és egy üveg világos sört. Szégyenérzet nélkül írattam az italokat az ikrek számlájához. Úgy gondoltam, ennyit megérdemlek, ha már születésnapom van. Nem mellesleg, vehettem egy kis elégtételt a pultos libán, így vigyorogva közöltem óhajomat.
Az első felest ismételten egy hajtásra tűntettem el, majd küldtem utána egy korty sört is.
Még nem érezhettem az alkohol hatását, de magamat ismerve, 10 perc múlva már nem így fogom érezni. A maradék piát kézbe kaptam, és egy amolyan „minden-fasza” arckifejezéssel indultam vissza az asztalunkhoz.
A többiek nevetgéltek és beszélgettek, de még mindig csak a pezsgőt nyalogatták.
- Hali! – Ezzel a felkiáltással vágódtam be az ikrek közé.
Miután kényelembe helyeztem magam, jött a felismerés, hogy így ülve szinte a gyomromat is látni lehet, úgy szétnyílik a blúzom a melleimnél. Viszont begombolni lehetőségem sem volt, mert Tom már az első mozdulatnál elkapta a kezem.
- Mit csinálsz? – kérdezte rosszallóan.
- Szerinted? – pislogtam nagyokat, ujjaimat azonban nem tudtam kihúzni a markából.
- Ha azt, amire gondolok, akkor most azonnal felejtsd el! – fenyegetett meg a mutatóujjával.
- Jaj, ne már! – tekergettem továbbra is a kezem, hátha kiszabadulok. – Szerintem Georg már a bugyimat is látja – böktem fejemmel a velem szemben helyet foglaló említett felé, pillantásomat azonban továbbra is Tom szempárján tartva.
- Mi van a bugyiddal? – kapta felénk a fejét Georg.
- Látod? – emeltem meg a szemöldököm. Érdekes látványt nyújthattunk, ahogy egymás kezébe kapaszkodva néztünk farkasszemet.
- Miről van szó? – kíváncsiskodott Bill is. Most már mindenki a kettősünket nézte.
- Semmiről – vágta rá Tom.
- Izzie bugyijáról – szúrta közbe Gustav.
- Nos? – néztem nyomatékosan Tomra, várva, hogy végre döntsön.
- Nem! – mondta határozottan.
- De! – vágtam rá.
- Mi folyik itt? – erősködött Bill.
- Tomnak az a véleménye, hogy az egész klubnak az én melleimet kell bámulnia – fordultam vigyorogva Bill felé.
- Én nem mondtam ilyet! – vágta rá durcásan Tom.
- Már ne is haragudj, drágám, de ha nem kényelmes, akkor miért ezt a blúzt vetted fel? – szólt közbe értetlenül Erica.
- Miért? – tettem fel a költői kérdést. – A bugyimat kivéve, minden egyes ruhadarabot Tom erőszakolt rám – motyogtam zavarban, piruló fejjel, amint felfogtam, mi hagyta el a számat.
- Tudtam, hogy valamit elfelejtettem – csettintett a nyelvével Tom.
- Hülye – rántottam el tőle a kezem, hogy azután vállon csapjam.
- Most mi van? – csattant fel felháborodva. – Én sem gondolhatok mindenre – rántotta meg a vállát. – De ugye azért passzol a fekete csipkemelltartódhoz? – kérdezte fapofával.
- Cseszd meg! – motyogtam, és végre sikeresen begombolkoztam.
- Örömmel – csúsztatta kezét a combomra, közben megnyalta az alsó ajkát. Zavarom leplezendő, a söröm után nyúltam, és a lehető legnagyobbat kortyoltam belőle.
- Izzie! – nézett rám szúrós pillantásokkal Erica, miután koppant az asztalon az üveg, majd a számat eltakarva böfögtem (a lehető leghalkabban) a sok szénsavtól.
- Tessék? – pislogtam rá ártatlanul. Igyekeztem nem törődni a többiekkel.
- Ezt inkább elveszem – nyúlt óvatosan a feles pohár után David.
- El a mancsokkal! – csaptam a kézfejére, felkaptam a poharat és le is húztam a tartalmát. Egyértelmű jelzésekkel próbáltam barátaim tudtára adni, hogy ebbe most igazán ne szóljanak bele.
- Ennek csúnya vége lesz – motyogta Erica és David már-már egyszerre. A válaszom csak egy unott vállrántás volt. Nem akartam többet azzal foglalkozni – vagy legalábbis erre az estére nem –, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Csak jól akartam érezni magam.
- Miért baj az, hogy élvezni akarom ezt az estét? – néztem kicsit kedvesebben Ericára. – Most lehetek veletek utoljára… Én csak egy szép emléket szeretnék. – Ezt viszont már nemcsak neki szántam, hanem a többiekkel is szerettem volna tudatni, mit is érzek.
- Akkor… - nézett körbe Bill – azt hiszem, ez a megfelelő alkalom… az ajándékozáshoz! – csúsztatott elém az asztalon egy négyzet alakú bársonydobozt. Szemei várakozásteljesen csillogtak.
- Ez mi? – dadogtam, közben mutatóujjammal megbökdöstem a fekete dobozkát.
- A mi ajándékunk – mutatott büszkén hármukra – magára, Georgra és Gustavra.
- Nem kellett volna – nyögtem. Összeszorult a torkom, és nemcsak az elfogyasztott alkoholtól, hanem az érzelmektől is.
Ez az egész annyira különleges volt. Bulit szerveztek a születésnapomra, pedig itt hagyom őket és most még ajándékot is kapok tőlük, pedig meg sem érdemlem. Nem tettem semmit, amivel kiérdemeltem volna a barátságukat és a szeretetüket.
A könnyek lassan, de biztosan útjára indultak a szemem sarkából. Nemcsak az említettek miatt, hanem azért is, mert leesett, mit mondott Bill az előbb. A hármuk ajándéka. Nem négy, csak három.
Nagy levegőt véve töröltem meg a szemem.
Óvatosan a kezembe vettem a dobozt és felpattintottam a tetejét.
Egy kis ezüst karlánc pihent benne. A lánc különlegességét az adta, hogy minden egyes szem egy violinkulcsot formázott.
- Hát ez… én – olyan gyönyörű volt, egyszerűen nem találtam a megfelelő szavakat. – Köszönöm – nyögtem remegő hangon, majd megöleltem a három fiút és nyomtam egy-egy cuppanós puszit az arcukra. Míg Bill a jobb csuklómra aggatta a kis láncot, Erica és David is az asztalra tett egy csomagolópapírba rejtett dobozt.
- Ez a mi ajándékunk – mosolyogtak rám.
- Köszönöm – pillogtam rájuk párás szemekkel. Szaggattam a papírt és celluxot, míg elő nem bukkant a tartalom.
Egy csinos kis videokamera ült az ajándékpapír-halom közepén.
- Ezt miért kapom? – néztem kíváncsian Davidra (ez biztos az ő ötlete volt).
- Ne nézz rám! – emelte fel David a kezeit. – Erica találta ki, hogy ha már úgyis elmész, akkor valahogy kapcsolatban kell maradnunk… - mondta, de nem igazán értettem.
- De hogy jön ide a videokamera? – forgattam ujjaim között a kis meggypiros szerkentyűt.
- Jól van, na! Arra gondoltam, hogy felvehetnéd nekem az eljegyzést – pillogott rám zavarban Erica.
- Ó – húztam mosolyra ajkaim, és a szemem sarkából néztem rá. – De azért ugye mást is felvehetek vele? – tudakoltam. – Mondjuk – érintettem mutatóujjamat az orrom hegyéhez – egy gátlástalan kis homevideo-t? – Kérdésem hallatán valaki köhécselni kezdett. – Upsz! – kaptam szám elé a kezem. – Ez kiszaladt! – kuncogtam. David gyanúsan méregetett, majd beleszagolt az üres poharamba.
- Ugye ez nem az első vodkád volt? – hajolt közelebb az asztal felett.
- Nem – kuncogtam fel megint.
- Remek – fogta a fejét Erica. – Akkor ma már nem iszol többet – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon.
- Ne már! – nyávogtam.
- Ezt nem hiszem el. Te már be is csiccsentettél? – nézett rám vigyorogva Georg.
- Csak egy picit – mutattam kacarászva hüvelyk- és mutatóujjammal.
- Hát ez kész. – Gustav szája is mosolyra kunkorodott. – Szerintem aranyos vagy – gügyögte az orromat megpöckölve.
- Na, gyere te kis alkesz – kapta el a kezem Tom, amivel épp Gustav ujjait igyekeztem elhessegetni az orrom közeléből.
- Hova megyünk? – kérdeztem kíváncsian, minden hátsó szándéktól mentesen. Lassan kezdett elködösülni az agyam.
- Majd meglátod – kacsintott rám maga után húzva az emberek között. Végül egy olyan ajtón léptünk be, melyen az „Idegeneknek belépni tilos” tábla fityegett.
Egy félhomályos folyosóra jutottunk, több ajtó mellett is elhaladtunk, majd a vészkijáraton át egy kisebb lépcsőházba léptünk ki, ahol majd orra buktam a saját lábaimban.
- Okké… Most mi fog történni? Megerőszakolsz vagy megölsz? – kérdeztem, mikor megálltunk a lépcsősor közepén. Miközben leült, engem is magával húzott. Nem tudtam hova menekülni, sem elhúzódni, ahhoz túlságosan kevés volt a hely. De nem is hagyta volna, végig a kezemet szorongatta. A kérdésemre csak megforgatta a szemeit. – Vagy előbb megerőszakolsz, és csak aztán nyírsz ki? Vagy fordítva? – néztem rá szörnyülködve. – Baszki, nekrofil vagy? – hajoltam közel az arcához, úgy bámultam rá.
- Jézusom, fogd már be! – nyögte, és szabad kezét a számra tapasztotta. Ennek ellenére próbáltam értésére adni az agyamat kínzó hülyeségeket, illetve kinyilvánítani nemtetszésemet az alkalmazott módszerével szemben, mindezt, véget nem érő motyogás és kézzel kalimpálás közepette.
A következő pillanatban már csak azt érzékeltem, hogy keze helyét a számon az ajkai váltották.
Tagadhatnám, de ez egy igazán hatásos módja egy pityókás nőszemély megzabolázásának.
Szenvedélyesen és vadul csókolt, kezével közben a hajamat túrta.
Talán csak a vodka miatt, de már csak ettől az egy mozdulattól majd’ eszemet vesztettem. Annyira nem akartam, de végül konkrétan belenyögtem a szájába.
Válaszként pár pillanat múlva elhúzódott tőlem.
Bambán meredtem rá. Sehogy sem bírta feldolgozni az agyam a kapott jeleket.
A totál agyhalál akkor állt be, mikor előkotort a farmerzsebéből egy sötétlila bársonydobozkát. Még szerencse, hogy ültem, mert különben biztos padlót fogok. Így is éreztem, hogy fordul egyet körülöttem a világ.
A doboz pont úgy nézett ki, mint amiket a filmekben is látni. Az a fajta, amiből előkerül a gyémántköves eljegyzési gyűrű.
Tisztán éreztem, hogy a szívem összezavarodva, össze-vissza kalimpál a bordáimon, mint valami botfülű a xilofonon.
Épp belekezdtem a rózsaszín lányregénybe illő álmodozásba, miszerint az én szőke (fekete) hercegem itt és most, egy retkes, büdös és sötét lépcsőházban megkéri a kezem, mikor érezni véltem egy súlyos fizikai sérülés okozására alkalmas tárgy (mondjuk egy szívlapát) sorozatos becsapódását a tarkómon. Ahogy az agyam józanabbik fele „Álmodik a nyomor!” felkiáltással, kárörvendő, sátáni kacajjal kísérve, bucira veri a naivabb agytekervényeimet.
Hogy lehetek ilyen barom állat? Majd pont megkéri a kezem. Jobb esetben egy pár fülbevaló van benne, rosszabb esetben meg egy szem Tic-tac.
Ide nekem egy jégcsákányt! Saját kezűleg végzem el magamon a lobotómiát *. Rajtam már csak ez segíthet.
- Hahó! – lengette meg a kezét bambán meredő szemeim előtt Tom. – Van odabent valaki? – És mutatóujjával finoman megkocogtatta a homlokom.
- Persze! – vágtam rá, s közben igyekeztem úrrá lenni az érzelmeimen. – Ne légy paraszt! – böktem meg a vállát egy halovány mosollyal az arcomon.
- Jó, csak nyisd már ki! – tette a térdemre a dobozt. Olyan kis izgatott volt.
Óvatosan felpattintottam a fedelet.
Nem jegygyűrű ült a szivacs párnán, mint ahogy a szívem mélyén vártam (szánalmas módon), hanem egy egyszerű, vékony kis ezüstgyűrű.
- Ó. – Ennyit sikerült reagálnom, s egyre csak bámultam a kis ékszert.
- Nem tetszik? – pillantottam Tomra, aki mintha csalódottan tette volna fel ezt a kérdést. Mintha nem erre a reakcióra számított volna.
- Ne butáskodj! – cirógattam meg mosolyogva az arcát. – Már miért ne tetszene?
- Akkor… – mondta, és már ki is vette a dobozból a gyűrűt, majd a bal kezem után nyúlt.
- Hacsak nem eljegyezni akarsz, akkor én inkább a másik praclit javasolnám – motyogtam zavarban, viszont a következő pillanatban az ő zavarán kezdtem el kuncogni.
- Bocsánat – dadogta halkan.
- Igazán szép – forgattam a jobb kezem, s minden oldalról igyekeztem megcsodálni a gyűrűsujjamon csillogó ezüstgyűrűt.
De várjunk csak!
- Tom! – néztem rá komolyan. – Mondd, hogy ez ezüst!
- Ezüst. – Hát ez kurvára nem volt meggyőző.
- Talán ha nem úgy mondod, mintha a fogadat húznák közben, még el is hiszem – forgattam meg a szemeimet.

- Fehér arany – pislogott rám, bevetve a bűnbánó, kiskutya szemeket.
- Nem kellett volna – szégyelltem el magam egyszeriben. Most már tényleg azt éreztem, semmit nem érdemlek meg abból, amit nekem adtak. – Miért csókoltál meg? – kérdeztem halkan, térdemen nyugvó kezemet bámulva.
- Öhm… szóval – a szemem sarkából figyeltem, hogyan jön zavarba. Nagy levegőt vett és beszélni kezdett. – Hazudtam neked – nézett rám. Nem szóltam közbe, nem tudtam, hogy konkrétan mire gondol. – Nem akarok a barátod lenni.
- Mi? – nyögtem megrökönyödve. – Ezt nem értem – dadogtam az arcát bámulva, de közben már húztam is le ujjamról az imént kapott gyűrűt. – Akkor ezt inkább visszaadom – nyújtottam felé az ujjaim közé zárt vékony kis karikát, minden magyarázat nélkül.
- Miért? Akkor mégsem tetszik? – fogta meg a csuklóm.
- Most mondtad, hogy nem akarsz a barátom lenni… Nincs jogom megtartani… - összezavarodtam. Én már semmit nem értettem. És ez kiborított. Már nem is tudtam, hányadszorra az este folyamán, de megindultak a könnyeim.
- Basszus, ne haragudj! Rosszul fogalmaztam – törölgette kétségbeesetten az arcomat. – Ne sírj! – húzott a karjaiba, s míg én a nyakába fúrva arcomat szipogtam, ő lassú mozdulatokkal simogatta a hátamat. – Nem csak a barátod akarok lenni – mondta, mikor már nagyjából lenyugodtam, és már nem hüppögtem a mellkasához bújva. Ujjaival az arcomat cirógatva nézett rám a gyönyörű szempár. Nem bírtam felfogni a szavak jelentését, csak pislogtam rá a könnyes pilláimon át.
- Hanem? – Ezt most tényleg képes voltam megkérdezni? Tiszta hülye vagyok!
- Szerinted? – nézett rám tündéri, mosolygós arccal. Nem mondott többet, viszont egyre közelebb hajolt hozzám, de mielőtt még megcsókolhatott volna, megszólaltam:
- De ugye azt tudod, hogy nem a „Csak szex” címke van a bugyimba varrva? – motyogtam mosolyogva az ajkai közé.
- Tudom – suttogta rekedten.
- Akkor jó.
Eleinte nem csókolóztunk. Csak egy-egy pillanatra összeérintettük ajkainkat, puszinak sem igazán lehetett nevezni.
Személy szerint, olyan volt, mintha most fedezném fel őt először, mintha most ízlelném őt először.
Lehetek őszinte? Csodálatos érzés volt.
Azok a gyengéd mozdulatok, melyekkel hozzám ért. Ahogy a derekamat cirógatta, vagy a nyakam vonalát, ahogy ujjaival körberajzolta az ajkaimat… Ahogy csak néztük egymást, mintha most látnánk először a másikat.
Eltöltötte a testem valami földön túli boldogság. Az a tudat, hogy akar engem, hogy remélhetőleg nem egy éjszakára akar engem, új színezetet adott mindennek.
Ajkai sokkal édesebbek, puhábbak és forróbbak voltak, mint bármikor korábban.
Minden mozdulatommal azon voltam, hogy minél közelebb legyek hozzá. A bőre alá is bebújtam volna, ha lehetséges. Ugyanakkor legszívesebben sikítozva körberohantam volna a várost, hogy mindenki megtudja, milyen boldog is vagyok.
Úgy látszik, mégsem akkora hülyeség kívánni valamit a születésnapi gyertyák fölött.

Egymás kezét fogva, mosolyogva lépkedtünk végig ugyanazon a sötét folyosón.
- Elszaladok a mosdóba – mondtam, mielőtt visszaértünk volna az asztalunkhoz, majd el is rohantam az említett helyiség felé.
Míg dolgom végeztével a kezemet mostam, a mosdókagyló feletti tükörben egyre csak a lányt bámultam, aki csillogó szemekkel, izgatott, kipirult arccal nézett vissza rám.
És ez egyszer elégedett voltam a látvánnyal. Úgy éreztem, nálam boldogabb ember nincs az egész világon. Tudom, hogy ez nagyon közhelyes, de így éreztem.
Dudorászva léptem ki ismét az emberek közé, viszont nem jutottam messzire.
Megláttam Tomot, amint ugyanazon az ajtón lép be, mely mögött nem sokkal korábban még engem csókolt. Nem volt egyedül. A pultos csaj kezét fogta, s kiskutya módjára követte a miniszoknyás lábakat.
Az egész olyan érzés volt, mintha nyakon öntöttek volna egy vödör jéghideg vízzel, minimum háromszor egymás után. A térdeim megroggyantak, attól féltem, el fogok ájulni. Annyira remegtem, hogy meg kellett támaszkodnom a falban.
Mielőtt becsukódott volna az ajtó, rám villant a zöld szempár.
Felfordult a gyomrom.
Visszatámolyogtam a mosdóba. Ugyanúgy a kagyló fölött álltam, arcomra pedig hideg vizet locsoltam. Küzdöttem a hányingerrel, végül azonban a WC csésze fölött kötöttem ki. Mindent kiadtam, amit csak lehetett. Addig görnyedtem a porcelán kagyló fölött, míg a könnyem patakzani nem kezdett, és már semmi nem jött ki belőlem.
Ismét csak bámultam magam a tükörben, a látvány ezúttal viszont borzasztó volt. Az orrom kipirosodott, a sminkem szétfolyt, a szemeim véreresek voltak az erőlködéstől és a sírástól.
Tudtam, hogy így nem mehetek ki, viszont már hosszú ideje itt voltam. Félő volt, hogy Erica utánam jön.
Nagyjából rendbe szedtem magam. Közben végig azt próbáltam bemagyarázni, hogy az egész csak egy buta félreértés, és csak én komplikáltam túl.
Nagy levegőt véve indultam vissza az asztalunkhoz.
Tom épp akkor ült le, s mind a négy fiú ott volt, gyanúsan közel ülve egymáshoz. Erica és David épp a pultnál szerencsétlenkedett. Tudtam, hogy nem szép dolog a hallgatózás, de bizonyosságot kellett szereznem.
Mondhatom, hogy „szerencsém” volt? Talán. A VIP részen volt az asztalunk, és itt a zene is halkabb volt. Egy közeli oszlop mögé húzódva hallgattam végig minden egyes szót.
- Na? Elintézted? – kérdezte Georg.
- Ja. – Ez Tom volt.
- Elég sokáig tartott! – jegyezte meg Bill szemrehányóan. Ezt nem hiszem el! Bill is tud róla?
- Ne is mondd! – nyögte bosszúsan Tom. – Azt hittem, már sose végzünk. Tiszta béna volt az a liba. Szerintem most csinált ilyet életében először – éreztem, hogyan fut ki a vér a tagjaimból, és hogy ismét kavarogni kezd a gyomrom.
- Talán csak megzavarta, hogy te vagy a kuncsaft – röhögött Gustav.
- Lehet, elvégre rólam beszélünk – egózott Tom. – Látnotok kellett volna! Olyan zavarban volt, hogy azt se tudta, mit csinál. Esküszöm, gyorsabban ment volna, ha saját kézbe veszem a dolgokat – kacarászott Tom önelégülten. Még szerencse, hogy közben nem láttam az arcát.
Nem voltam képes tovább hallgatni. Ez már nem lehet csak félreértés, hisz amiket mondott. Nem hiszem el. Megint átvertek. És nemcsak ő. Mindenki hülyének néz.

<><><><><>

* Pár szó a lobotómiáról azoknak, akik esetleg nem tudják mi is az. Nos, ez az 1940-es években kifejlesztett „agyműtét”. Ez röviden tömören úgy zajlott, hogy a páciens szemüregébe, a szemgolyó fölött, egy jégcsákányhoz nagyon hasonló tárgyat nyomtak, egy kalapács segítségével átütötték a koponyát, majd határozott mozdulatokkal súlyos károkat okoztak a beteg agyában, a homloklebenyben. Ezt az eljárást leginkább pszichiátriai betegeken alkalmazták, mivel ezzel tökéletes személyiség változást lehetett kieszközölni. – Nyáladzó szobanövény lett a szerencsétlenből, jobb esetben. Rosszabb esetben belehalt a beavatkozásba, ha nem is azonnal, de záros határidőn belül. Az eljárást főként skizofréneken, krónikus depresszióban és szorongásban szenvedőkön alkalmazták, később azonban már az enyhébb tünetekre panaszkodókon is előszeretettel használták, s maga a módszert megalkotó úgy reklámozta, hogy ez annyira egyszerű beavatkozás, hogy akár a háziorvos is elvégezheti – annyi, mint egy fogtömés. A jégcsákányos megoldás alapjául szolgált: a koponyát megfúrták, majd alkoholt fecskendeztek az agyba, ugyanazt a hatást elérve. – Ezt az utóbbi ötletet Nobel-díjjal jutalmazták.

\m/(-.-)\m/