Bleib mit mir! 20. rész

„Bárcsak tudnék hinni, és néha minden erőmmel azon is vagyok, hogy higgyek, csakhogy az elmúlt néhány évben semmi olyasmi nem történt velem, ami arra utalna, hogy akár csak egy szemernyit is jóindulatú valaki vigyázná a lépteimet.”

- Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

20.

Lisa

Nem tudtam aludni. Már minden lehetséges testhelyzetet kipróbáltam, de azt az egyet sehogyan sem találtam, ami segített volna végre elaludni. Fáradt voltam, viszont az agyamat nem tudtam kikapcsolni. Tom csókját éltem át újra és újra. Éreztem az ízét a számban, a bőröm lángolt érintésének emlékétől, a testem pedig reszketve vágyakozott a teste után. Nem csak a szívem lüktetett szapora ritmusban, minden egyes porcikám begerjedve sikoltozott Tom után. Ezek után csoda, hogy csak aludni nem tudtam, és nem kapott lángra az ágy alattam. Utáltam magam, amiért ilyen hatással volt rám. Utáltam magam, amiért hagytam, hogy megcsókoljon. Ha akkor erősebb vagyok, most nem a párnát szaggatnám darabokra kínomban.

Irigykedve hallgattam Edo egyenletes szuszogását. Legalább ő alszik. De miért is ne tenné? Az ő élete olyan egyszerű. Most még csak eszik, iszik, alszik, piszkít, később meg néha odatartja a hátsóját valami alfahímnek, aztán ennyiben ki is merül a romantika. Igazságtalan az élet, igaz?

Már azt sem tudom, mióta könyörgöm minden este elalvás előtt a szerelemért… Erre tessék! Nem szerelmet kapok, hanem őt. Tomot. Ez a büntetés? Vagy ő a próbatétel, az akadály, amit le kell küzdenem, hogy végül megkaphassam azt, amire mindennél jobban vágyom?

Bosszúsan nyögve rúgtam a takarót az ágy végébe. Kimásztam az ágyból, majd Edo fölött óvatosan átlépve elhagytam a szobát. 

A konyhában kisebb káosz fogadott. Egy pillanatig értetlenül pislogtam, de aztán eszembe jutott, hogy anyu nincs itthon. Megint üzleti útra ment, és csak három nap múlva jön haza. Fintorogva engedtem vizet a vízmelegítőbe, és álltam neki a mosogatásnak. Úgy döntöttem, ha már nem tudok aludni, akkor legalább kezdek magammal valami hasznosat. Az nem lényeges, hogy hajnali négy volt. Még szerencse, hogy már egyre korábban világosodott.

Míg a tányérokkal szerencsétlenkedtem, gondolatban összeállítottam a napirendemet. A nap minden egyes percére kellett találnom elfoglaltságot, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül utasíthassam vissza Simone ebéd- és vacsorameghívásait és a Gordonnal közös filmezéseket. A közelébe sem akartam menni annak a háznak, amíg az ikrek el nem tűnnek onnan. Nyolckor már a sövényt vágtam, de közben az órát is figyeltem, hogy mikor izzíthatom be végre a fűnyírót. 

Nyugodtan rám lehet aggatni a hülye-címkét, de a stressz és az idegeskedés kihozza belőlem a háziasszonyt. Ez van. Ilyenkor tudom összeütni a legfinomabb kajákat, a legformásabbra megnyírni a bokrokat, türelmesen végigtologatni a fűnyírót az udvar minden egyes négyzetcentiméterén és a mosógépen ülve végigvárni egy másfél órás programot, csak nyugodt szívvel azt mondhassam: Bocsi, épp mosok.

- Edo, ne rágd a vezetéket! – kiabáltam túl a fűnyíró zúgását. Edo már kezdett az őrületbe kergetni. Ha nem a gereblye nyelét rágcsálta, akkor a vezetéket, folyton a lábam alatt kolbászolva. Tizenegykor már a hátamon is folyt a víz, de nem érdekelt. Le akartam fáradni, leginkább agyilag. – Edo! – kiabáltam minden eredmény nélkül. Megsértődött, hogy letiltottam a rágcsáról, és inkább átpréselte magát a szomszéd udvarra a nyitva hagyott kertkapun. – Hát ezt nem hiszem el – sóhajtottam. Annyi pozitívuma volt a dolognak, hogy legalább nyugtom lehet egy kicsit.

Tíz perc múlva jött vissza, mikor már pakoltam, és olyan koszos volt, mint egy kismalac.

- Hogy nézel ki te szerencsétlen? Megint belemásztál a virágágyásba? – tettem csípőre a kezeimet. – Ne csodálkozz, ha legközelebb Gordon majd jól hátsón billent.

A fejemet csóválva kapartam elő a külön Edo fürdetésére beszerzett hatalmas műanyag edényt. Szerintem már ebből tudta, hogy pancsi lesz, mert az udvar legtávolabbi sarkába húzódott, onnan figyelte a ténykedésem.

(Eredeti bejegyzés: 2011. december 17.)

\m/(-.-)\m/