Für dich allein 39. rész

39. rész - "A juhász és az ő báránykája"

Gondolkodnom kellett.

Hirtelen elhatározásból indultam a pult felé. A lépcső közepén összefutottam Ericával és Daviddal, de egy egyszerű rögtön jövök-kel már ott is hagytam őket.
Szerencsém volt. A pultnál nem a gyűlölt szőke állt. Sietősen, félve attól, hogy lebukhatok a többiek előtt, vettem egy doboz cigit és egy öngyújtót, majd zsákmányommal együtt eltűntem a hátsó ajtó mögött.
Lépteim hangos visszhangot vertek a sötét folyosón és a lépcsőházban, ahol életem legszebb ajándékát kaptam.
Egyetlen ajtó vezetett ki onnan.
Azonnal megcsapott a hideg szellő. Meztelen karomon minden egyes szőrszál haptákba vágva magát meredezett. Reszkettem a vékony kis selyem blúzban, bemenni viszont még nem tudtam volna.
Kellett még egy kis idő.
Lekuporodtam a jéghideg küszöbre, és csak remélhettem, hogy senki nem fog betévedni a sötét kisutcába, ahová az ajtó nyílt.
Egy hosszú pillanatig még forgattam az ujjaim között az első szál cigit, de végül mégis csak ajkaim közé csúsztattam és meggyújtottam.
Az első slukkot még nem tüdőztem le. Szoknom kellett az ízt és az érzést, ahogy a füst átjárja a szájüregemet. A következőt viszont már letüdőztem. Ismerős volt, ugyanakkor újszerűen is hatott – ahogy a forró füst végigszáguld a torkomon, le a tüdőmbe, minden hörgőcskét kitöltve.
Rég volt már, hogy utoljára dohányoztam… és akkor is valaki más miatt. Ó, igen. Jonathan. Addig a pontig eszembe se jutott, még csak kipróbálni sem. De az a fájdalom, amit azután éreztem, hogy kidobott, valahogy olyan elviselhetetlennek tűnt… Muszáj volt valamivel elnyomnom és felülírnom. Ekkor jött kartonszámra a cigi, hordószámra a kávé, a kaja meg csak verebeknek szánt méretekben.
Bevallom, az egy nagyon nehéz időszak volt, de túléltem, és ez főként Ericának és Davidnak volt köszönhető. Ha ők nincsenek mellettem, ma már talán két méter mélyen lennék.
Van, akinél stesszoldóként működik a cigi. Nos, én azért dohányoztam, mert szerettem az ízét, és legalább abban a két percben elmenekülhettem a világ elől, az érzéseim elől.
Most is erre volt szükségem. Valamilyen új érzésre, ami elterelheti a figyelmem.
Kényszerítettem magam, hogy csak a mozdulataimra koncentráljak. Figyeltem rá, hogy mélyen szívjak a cigimbe, és mélyen szívjam le a tüdőmbe, de közben azért ellenálljak az ingernek is, és ne nyeljek. Egy hosszú pillanatig visszatartottam a lélegzetem, s csak azután, az ég felé fordítva arcomat, fújtam ki a füstfelhőt. Emlékszem, egyszer valaki azt mondta, botrányosan sokáig tartok bent egy-egy adagot. Szerintem csak azért, mert túlságosan megfontolttá tesz a befelé figyelés, és az élvezzünk ki minden pillanatot filozófia.
Még a feléig sem jutottam el a cigarettámnak, de már éreztem, hogyan kezd el zsongni a fejem, és kap el az ismerős, gyenge szédülés.
És ez volt az, amire most szükségem volt.
Kótyagos fejjel, térdeimet az államig húzva, az ajtófélfának dőlve ültem ott, bambán figyelve, hogyan tekereg az orrom előtt a füst és lehelet keveréke.
Észre sem vettem, és már el is fogyott ama bizonyos szál.
A csikket a fal tövében nyomtam el, majd egy fáradt sóhaj után dobtam bele a bejárattól nem messze árválkodó üres konzervdobozba.
Lassan talpra álltam, s karjaimat mellkasom köré fonva toporogtam tanácstalanul. És mégis miért? Hisz percekkel korábban még boldog voltam. Minden egyes sejtem visongva ugrált, mert hát, ha mondhatom ezt, összejöttem Tommal. S bár nem adtunk írásba semmit, nem volt jelen közjegyző… pontosabban szólva még csak ki sem mondtuk egyértelműen… De mégis! Tudom, hogy az, ami kettőnk között történt, a kimondott szavak nélkül is, valós volt és egyértelmű. És hiszem, hogy ő sem gondolja másként.
Igaz, hogy amióta csak ismerem, annyiféle érzelmet mutatott felém, hogy egy tudathasadásost is lepipálna, de ettől függetlenül, bármennyire is kiborultam néha, mert egy senkinek vagy épp egy lotyónak éreztem magam mellette, a tudatom mélyén mindig is ott bujkált, hogy mit is szeretne igazán. Ugyanazt, amit én. Csak valahogy nem tudta még megfogalmazni. S talán még most sem tudná… ahogyan én sem.
Bosszúsan ráztam meg a fejem, kezdtem összezavarodni.
Ez így hülyeség! Tudom, hogy mit akarok, csak a megfogalmazással van bajom.
- Hülye kurva! – dobbantottam dühösen, majd a cigi-gyújtó-kombót a markomban szorongatva indultam vissza az épületbe, helyesebben Tom ölelésébe. Az én Tomom ölelésébe.
Már csak a gondolattól, hogy a karjai közé bújhatok, érezhetem az illatát, a teste melegét, a csókjait, a gyomrom is megremegett.
Egyre szaporábban kapkodtam a lábaimat. Elment az eszem, hogy azt gondoltam, megcsalna. Bíznom kell benne, máskülönben nincs értelme az egésznek. Akarom, hogy működjön. Mindennél jobban.
Ha nem magas sarkú lett volna rajtam, és nem 200 emberen kell átverekedni magam, a saját rekordomat megdöntve sprintelek át a termen. Csakis hozzá.
Emelkedett pulzusszámmal és levegő után kapkodva álltam meg a lépcső tetején, s pillantásommal azonnal őt kezdtem keresni.
Minden levegő a tüdőmben rekedt, a térdem megroggyant, s mindez azért, mert láthattam, hogyan kapja felém a tekintetét és mosolyodik el édesen.
Levakarhatatlan vigyorral az arcomon indultam felé, végig szemmel tartva őt.
- Megjöttem! – léptem oda az asztalhoz, szándékosan nem ülve le. Tom és Bill egymás mellett ültek, Gustav és Georg pedig az asztal túloldalán
- Hol jártál, báránykám? – kérdezte Tom, féloldalas mosolyát rám villantva.
- Erre-arra – vontam meg a vállam, kezeimet hátul összefűzve, ujjaim között a dobozzal –, de hiányzott az én kis juhászom, úgyhogy visszajöttem – válaszoltam kacérkodva, közben igyekeztem befurakodni az ikrek közé. Tom persze nem könnyítette meg a helyzetet, inkább nehezített a terepen. Elkapva a derekamat, húzott az ölébe, s nyomott egy aprócska puszit a nyakamra.
- Meg vagy húzatva? – nyögtem felháborodva, s igyekeztem kievickélni a kezei közül.
- Lemaradtunk valamiről? – pislogtak ránk a többiek, de a kérdést figyelmen kívül hagyva csusszantam az ikrek közé.
- Ha valaki meglát minket – hajoltam közelebb Tomhoz, hangomat is visszafogva – ilyen helyzetben – hadonásztam zavartan –, iszonyú botrány lesz.
- Nem érdekel – rántotta meg a vállát sértődötten Tom, és az ölemben nyugvó kezem után nyúlt. – Te mióta cigizel? – nézett rám elkerekedett szemekkel.
- Ne terelj! – dobtam az asztalra a dobozt. – És engem érdekel. Ha David ezt megtudja – fontam össze az ujjainkat, s igyekeztem pillantásommal sakkban tartani –, ráadásul másodkézből, téged kasztrál, engem meg feldarabol és elküld jegesmedve-országba.
- Nem hiszem el! – dadogta Bill hitetlenkedve, s az utolsó szót szinte már sikította. Ijedten néztem rá, majd nyomtam tenyeremet a szájára. Szemeiben mérhetetlen öröm és szeretet csillogott. Reakcióját látva elvigyorodtam és elvettem kezemet a szájáról, s visszafordultam Tomhoz.
- Kérlek! Gondold át a helyzetünket… a helyzetedet. Te is tudod, hogy ez nem így működik – csóváltam meg a fejem szomorúan.
- Rendben – nyögte egy beletörődött sóhaj után.
- Köszönöm – hajoltam az arcához, hogy nyomjak egy puszit a szája sarkába.
Alig érintettem ajkaimat puha bőréhez, már csak azt vettem észre, hogy egyik kezével a derekamat, másikkal a tarkómat megragadva présel a párnázott ülőalkalmatosságunk háttámlájához, majd maga alá gyűrve lecsap az ajkaimra egy rövid, de annál szenvedélyesebb, birtoklóbb csókra.
Egy halk sikkantásban ki is merült a tiltakozásom.
Amilyen hirtelen kezdődött az egész, úgy is ért véget. Mire legközelebb kinyitottam a szemem, úgy ült ott mellettem, mintha mi sem történt volna, egyedül karja pihent még mindig a derekamon.
Nagy szemeket meresztve és lélegzet visszafojtva pislogtam, mint hal a szatyorban.
De ahogy elnéztem a banda többi tagjának megnyúlt képét (és Bill tátott száját), ők is kisebb sokkot kaphattak.
- Na, süsd meg! – nyögtem egy hirtelen levegővétel után. – Neked is hiába beszél az ember.
Tom, az a kis sunyi dög, a piercingjét bökdösve pislogott rám a már jól ismert, bugyit nedvesítő pillantásával.
- Perverz disznó – mondtam a szokott felháborodással, közben egyik kezemmel eltakartam a szemeit. Féltem, hogy nem tudom türtőztetni magam. – Védj meg! – bújtam Billhez. – A bátyád maga a Sátán – nyekeregtem.
- Akkor ezt most tisztázzuk! – szólalt meg Georg most először. – Most ti vagy együtt vagytok, vagy hallucinálok? – mutatott Tomra és rám.
- Akkor együtt hallucinálunk – motyogta Gustav, attól függetlenül, hogy tökéletesen tisztában volt az érzelmeimmel. Mondjuk, elhiszem, hogy sokkoló volt a látvány.
- Senki nem képzelődik – mosolyogtam rájuk bátortalanul.
- Ó, hála Istennek! – sóhajtotta Gustav megkönnyebbülten a plafon irányába.
- Már éppen ideje volt – feddet meg minket nevetve Georg.
- De mikor, hogyan? – Csoda, hogy eddig bírta szóáradat nélkül az én kis Manóm.
- Isabella – trillázta a semmiből felbukkanva Erica.
- Az ki? – néztem rá tettetett értetlenséggel.
- Az, aki az előbb smárolt Tom Kaulitzcal – kacsintott rám.
- Neee! Komolyan? – húztam el a szám hitetlenkedve. – A mázlista szuka – motyogtam. – Sebaj. Van itt még mire nézni – jelentettem ki határozottan, majd Billre pillogtam. – Szia, édes! Legózunk? Rakjuk össze, amink van! – nyaltam meg az alsó ajkam.
- Ez nem volt vicces! – hördült fel mellettem Tom, majd egy határozott mozdulattal húzott magához még közelebb.
- Elhiheted, az volt – bólogatott hevesen Bill, értve a tréfát. – Látnod kellett volna a képed – kacarászott vidáman. Erica Gustav mellé lehuppanva borult annak vállára, s közben rázta a visszafojtott nevetés.
- Akkor sem volt vicces. – Csak néztem az én kis durcás emberem lebiggyesztett ajkait.
- És ha azt mondom neked – kezdtem fennhangon, de a folytatást már Tom füléhez hajolva suttogtam –, hogy a pillantásodtól leolvad rólam a bugyi? Viccesnek tartod? – A szemeibe nézve vártam szavaim hatását.
- Te egy nagyon gonosz nőszemély vagy – felelte komolyan, s hangja mélységétől minden egyes belső szervem összeugrott egyetlen csomóba.
Az eddig derekamon pihenő keze testünk jótékony takarását kihasználva kúszott be a blúzom alá, s amilyen feltűnésmentesen csak lehetett, cirógatni kezdte meztelen bőrömet.
Alig kellett hozzám érnie, a testem máris belekezdett a szokásos dallamba. Eleinte hősiesen türtőztettem magam, később viszont már csak nagyon nehezen tudtam elnyomni egy-egy elégedett sóhajt és nyögést. Főleg úgy, hogy már nem csak simogatott, hanem egyszer-egyszer belém is vájtak ujjai, majd derekam finom masszírozásába kezdett.
A külvilág már csak halványan létezett. Mindent betöltött Tom közelsége és a mozdulatai. A szívem vadul püfölte a bordáimat, a vérnyomásom az egekbe szökött, az arcom pedig valószínűleg forróbb volt, mint a Nap felszíne. Egyre csak mocorogtam és fészkelődtem. Merő kínzás volt számomra minden egyes pillanat.
Ha nem ott lettünk volna, ahol… Nem kellett volna sok hozzá, hogy bevonszoljam a budiba…
- Izzie! – bökdöste meg valaki a vállam.
- Tessék? – néztem körbe zavartan.
- Csak azt kérdeztem, hogy szeretnél-e inni valamit? – vigyorgott rám Bill szemtelenül. Szerintem nagyon jól tudta, hogy mit művel a drága bátyja.
- Ne haragudj, kicsit elkalandoztam – pillogtam Billre bűnbánó arccal. – Egy pohár kólát kérnék, ha nem gond. – A válasza egy szemforgatás, majd fejrázás volt.
- Hagyd, majd én – állt fel Erica, mikor látta, hogy Bill tanácstalanul néz körbe, merre is mászhatna ki. Szegényke teljesen be volt szorítva a sarokba.
- Mindjárt megoldom – motyogta.
- Hacsak nincs szárnyad, akkor reménytelen – mosolyogta meg Erica Billt, aki szemmel láthatóan még mindig a megoldást kereste. Erre a mondatra azonban csalódottan vette tudomásul, sajnos igaza van barátnőmnek.
- Legalább nem maradok együtt ezzel a szexmániás állattal – hajoltam Billhez, de végig úgy beszéltem, hogy Tom is hallja.
A várt hatás nem maradt el. Bill teli szájjal vigyorgott. Nem akartam, hogy bármi is változzon a kettőnk kapcsolatában. Nem akartam, hogy visszafogja magát Tom miatt, a megváltozott viszonyunk miatt.
Az egyik oldalamon Bill kacagott és csacsogott felváltva, a másik oldalamon Tom ült csendben és már nem engem ölelve.
- Ne haragudj – használtam ki az alkalmat, míg Bill Georggal és Gustavval értekezett nagyban, és fordultam Tomhoz, megcirógatva arcát.
- Nem haragszom – rántotta meg a vállát.
- Tudom, hogy folyton oltogatlak, de ez csak azért van, mert boldog vagyok – motyogtam el a mondat végét szemlesütve, Tom pulóverének cipzárját piszkálva.
- Boldog vagy? – Mintha változott volna a hangszíne, mintha elégedettség bujkált volna benne. Nem válaszoltam, de felemeltem a fejem és egyre csak néztem a gyönyörű barna szempárt, s szinte beleszédültem a látványába. Önkéntelenül hunytam le a szemem, ahogy megéreztem végigfutni a testemen azt a jóleső bizsergést, ami általában a hasamból indult, a pici pillangók táncával.
- Szeretnék kérdezni valamit – mondtam nagy levegőt véve, ismét őt nézve. A szemem sarkából láttam, hogy Erica is visszatért időközben, így még halkabbra vettem a hangom.
- Mit? – kérdezte elgondolkodva, az ujjaimmal játszva.
- Láttam, hogy… - Nem tudtam befejezni, mert a következő pillanatban valami a mellkasomra borult. Ijedten kaptam a fejem az asztal felé, és egy nem éppen kedvelt személlyel néztem farkasszemet. A szőke-ribi.
Engem sem ejtettek fejre, rögtön levágtam, hogy mi van. Úgy tette le az asztalra a megpakolt tálcát, hogy a rajta lévő borospohár tartalmának minden egyes cseppje a blúzomon kössön ki.
- Jaj, ne haragudj! – nyávogta. Válaszra sem méltattam, csak igyekeztem valahogy felitatni a vörös löttyöt a ruhámról, minden eredmény nélkül.
- Normális vagy? – kelt a védelmemre felháborodva Tom.
- Ezt direkt csináltad! – akadt ki Bill is, de láttam, hogy a többiek is legszívesebben eltörnék a csaj derekát.
- Ez nem igaz! – csattant fel a szőke. – Baleset volt! – Közben segítségnek álcázva igyekezett minél jobban beledörzsölni a ruhámba a foltot.
- Persze – motyogtam. Tökéletesen tisztában voltam vele, hogy szándékosan tette. Savanyú a szőlő, mi? – Hagyd már! – toltam el a kezét. – Kimegyek a mosdóba – mondtam Tomnak, majd ott is hagytam őket.
Egy szál melltartóban és szoknyában álltam a hűvös levegőjű női mosdóban, hideg víz alatt tartva a blúzom borfoltos részét. Idegesen dörzsölgettem, de sehogy sem akart halványodni a folt. (A vörös faszán elüt a levendulától.)
Pont a kedvenc blúzom és pont ma. A franc essen bele! Most mit csináljak? Így nem mehetek vissza.
Könnyes szemmel álltam és csak bámultam magam elé, kézfejemet a homlokomhoz nyomva.
Végül a szárító alatt nagyjából megszárítottam, de így most már tényleg úgy nézett ki, mint amit lehánytak.
- Rendben vagy? – jött be Erica, de a fancsali képemet látva, ő is elhúzta a száját. Főleg, mikor megmutattam neki taccsra vágott blúzom.
- Akár ki is dobhatom… - dobtam oda Ericának bosszúsan, majd egy kis szappanos vízzel és papírtörlőkkel kezdtem tisztítgatni ragacsos bőrömet.
- Rögtön jövök! – És el is ment. A blúzommal együtt.
- Hé! – kiáltottam utána.
Ezek után tényleg nem mehettem sehova, így felültem a mosdókagyló mellé, karjaimat összefűzve mellem előtt, és türelmes láblógatásba kezdtem. Aki csak bejött a helyiségbe, mint sültbolondra, bámult rám.
- Jó, hogy eszedbe jutottam – húztam el a szám és leugrottam a porcelánról, mikor végre megjött Erica.
- Szereztem neked ruhát – emelt fel diadalittasan egy pulóvert.
- Ez a Tomé – nyögtem elkerekedett szemekkel. – Te leszedted róla?
- Ő ajánlotta fel – emelte fel a kezeit védekezően –, miután meglátta a blúzod.
- De édes! – gügyögtem párás szemmel és a mellkasomhoz szorítottam a fekete ruhadarabot.
- Szeretnétek kettesben maradni? – kérdezte szemét forgatva.
- Hülye – öltöttem rá a nyelvem, majd gyorsan magamra kanyarítottam a cipzáras pulcsit. Vigyorogva néztem bele a tükörbe. Nem tagadom, viccesen néztem ki; leért szinte a térdemig, az ujjai legalább tíz centivel értek túl a kezemen, és úgy egyébként még Tom is befért volna mellém.
Ahogy az orrom elé emeltem a puha anyagot, megcsapott az illata; a parfüm, a dohányfüst, az öblítő és az ő saját, összetéveszthetetlen aromája. Nem is volt csoda, hogy összefutott a nyál a számban.
Ericát kikerülve battyogtam vissza az asztalunkhoz.
- Szexi – jegyezte meg Tom, mikor már mellette ültem. Nem is ő lett volna, ha nem nyúl rögtön a cipzár után, és nem húzza lejjebb, persze közben bekukkantva a pulóver alá.
- Mellben mintha szűk lenne, nem gondolod? – néztem fel rá, utalva mozdulatára. Csak mosolyogva megrázta a fejét, és próbálta előkaparni kezeimet a ruha ujjainak mélyéről.
- Olyan kis édesek vagytok így együtt – gügyörészett David. Kérdés, hogy eddig hol volt. Bár a fejét elnézve, inni.
- Fogd be! – csapott a vállára Erica.
- Nem akarok ünneprontó lenni, de őszintén szólva, én fáradt vagyok – ásított egyet a nyomaték kedvéért Bill. – Szerintem én megyek.
Ez volt a végszó. Összeszedelőzködtünk, majd a parkolóban vettünk egymástól érzékeny búcsút.
Ericat és engem Tom fuvarozott haza. Azt viszont már nem tudom, hogy a többiek milyen úton-módon hagyták el a helyet. Az én figyelmem most 100%-osan Tom körül forgott.
- Köszi, hogy elhoztál – szólt még vissza Erica, majd kiszállt az autóból, már a lakásunk mögötti parkolóban.
- Nincs mit – mosolygott rá Tom, de ekkor már csak ketten ültünk a félhomályban.
- Lennél a mackóm ma éjszakára? – kérdeztem tőle szégyenlősen, fülig pirulva. Nem válaszolt, csak megcirógatta az arcom.

\m/(-.-)\m/