Für dich allein 43. rész

Megjött a legújabb rész! Bocsánat, hogy ilyen sokat kellett várni...

Jó olvasást!

43. rész - "Jézusom..."

Hatalmasat sóhajtva dobtam le a cuccom az előszobában, úgy éjjel fél tizenkettő magasságában.
Már csak arra vágytam, hogy lezuhanyozhassak és az ideiglenesen kijelölt ágyikómba dőlhessek. Terveim 12-14 órát fogok aludni.
Anna friss és vidám volt, ha nem állítom le időben, még kitalálta volna, hogy üljünk be inni valahova.
- Anna – nyávogtam elgyötörten, a falat támasztva. De ugyebár meg se hallott, csak örömködött tovább azon, hogy végre itt vagyok. – Anna! – emeltem meg a hangom. – Zuhanyozni akarok! – hisztiztem összeszorított szemekkel.
- Jól van, csak ne nyivákolj – forgatta meg a szemeit. – Fürdőszoba arra – bökött fejével a bejárattal szemben, srégen jobbra eső ajtó felé. – Addig megágyazok neked – vigyorgott a képembe, miközben enyhe célzat jelleggel, végighúzta kezét a kanapé támláján.
- Mi van? – nyílt el a szám. – Én nem fogok a kanapén aludni! – Esküszöm, már a sírás kerülgetett. Álmos voltam, büdös, izzadt, éhes, nyűgös (42-es betűmérettel!).
- Most miért? Tök jó kis kanapé ez – paskolta meg a támlát, ami ettől egy hatalmasat reccsent.
- Ja, kicsinek kicsi… és régi… - fintorogtam és próbaképp lehuppantam rá. – A nagyfaterodat is ezen rakták össze? – kérdeztem oda sem figyelve, a telefonomat nyomkodva.
- Ha-ha. Nagyon vicces vagy – vonult el sértődötten a szomszéd szobába.
„Megérkeztem, álmos vagyok, elájulok. Holnap beszélünk? Szép álmokat <3” – pötyögtem Tomnak egy sms-t. Reméltem, még ébren van.
Fejemet hátradöntve sóhajtottam nagyot. Még mindig zavartak a Tommal történtek. Az egészből az esett a legrosszabbul, hogy még csak fel sem tűnt neki semmi…
A telefonom hangjára tértem magamhoz. Sms-t kaptam. Tomtól.
„Szegényke :( Délután hívlak. A kis bolyhos vigyázzon rád helyettem is. Álmodj velem :D„
Bolyhos? Mi van? Biztos csak félreírta…

Egy vállrándítás után léptem a táskámhoz és előkotortam belőle egy alvós pólót, melegítő nadrágot és a tisztálkodós batyumat. Már csak egy bugyi után túrtam, amikor a kezembe akadt egy hófehér plüss nyuszi, az az ölelgetnivaló fajta. Hosszú fülekkel, pamacs farkincával és hihetetlenül puha bundával. Összefacsarodott a szívem, a szemem pedig könnybe lábadt. Éreztem, hogy görbül le a szám, miközben ott kuporogtam a szőnyegen és csak egyetlen szót pötyögtem be a telefonomba válaszként: Hiányzol
- Valami baj van? – lépett be Anna, egy garnitúra ágyneművel a kezében.
- Nem – töröltem meg a szemem. – Csak hiányzik Tom – szipogtam, majd a nyuszikát szépen letettem a fotelba. – Elmegyek zuhanyozni – mentem el mellette.
- Hé, gyere csak ide! – kapta el a karomat, de mást nem tett, csak türelmesen nézett rám. Végül én voltam az, aki a nyakába vetette magát, és igyekeztem nem bőgni. Jól esett, hogy próbál megvigasztalni, és hogy végre van valaki, aki nem kérdez, csak átölel. – Holnap szépen elmesélsz mindent, jó? – emeltem rá pillantásomat. – Minden egyes mocskos részletre kíváncsi vagyok – vigyorodott el, és ezzel az én arcomra is mosolyt csalt.
- Ne is álmodj róla – forgattam meg a szemeimet, majd besétáltam a fürdőbe, miután Anna kezembe nyomott egy hatalmas törölközőt.
15 perccel később, alvásra alkalmas állapotban álltam a „kanapém” előtt, és bizalmatlanul szemléltem az őskövületet.
Épp mikor a fenekem hozzáért volna a matrachoz, kezemben a nyuszkót szorongatva, telefonom figyelmeztető-pittyegést hallatott.
Pár perccel korábban sms jött Tomtól. Mielőtt elolvastam volna, bevackolódtam a takaró alá, a teljesen sötét szobában.
„Te is nekem, Törpicúr”
Ezek után már csak hatalmas vigyorral az arcomon, a hirtelen felindulásból Gizmónak elkeresztelt nyuszikámat ölelgetve aludtam el.

Legközelebb már csak arra ébredtem fel, hogy valaki belecsapódik az oldalamba. Hirtelen arra se emlékeztem, hogy hol vagyok.
- Hugiii! – visította valaki a fülembe.
- Húzz már el! – lökdöstem le magamról a drága bátyámat, mikor végre megvilágosodtam.
- Hát így kell velem beszélned? – akarta lerángatni rólam a takarót.
- Igen – húztam morcosan a fejemre a párnámat.
- Na, kelj már fel! – hisztizett. Az ember ki sem nézné belőle, hogy már 25 éves.
- Neeem – nyávogtam. – Még korán van. – Annyira fáradt voltam, hogy még az sem érdekelt, hogy hosszú hónapok óta most először vagyunk együtt.
- Dél van – tépte le a fejemről, és ki a kezeim közül a párnámat. A bunkó hangvételű válaszomtól a telefonom csörgése mentette meg. Eszeveszetten kotorásztam a kis kütyü után, de a tesóm hangját hallva, megnyúlt pofával bámultam rá.
- Tessék? – szólt bele németül, mivel eddig magyarul beszéltünk egymással. De végül is mindegy volt, mert a családom nagy része elég szuperül beszélte mind a két nyelvet, Anna meg azért tanulta meg, hogy tudjunk egy olyan nyelven kommunikálni, amit a szülei nem értenek meg. – Téves. Rossz számot hívtál, öreg – mondta úgy, mintha ő lenne az atya úristen, majd Tom nevét tátogta a szemét forgatva.
- Add már ide! – másztam a nyakába hátulról.
- Szállj le rólam! – tartotta el a fülétől a készüléket, karját kinyújtva maga elé, hogy még véletlenül se vehessem el tőle.
- De gyökér vagy – nyögtem, mert előrehajolt, így átbuktam a feje fölött. Nagyot sikítva kaptam utána, és éppen csak sikerült megragadnom a pulóverét.
- Azért ne öld meg magad – nézett rám megrökönyödve, majd miután ledobta a telefont a párnára, lazán átlépett rajtam és eltűnt a konyhában.
- Ezért még számolunk! – kiabáltam utána, közben felkaptam a telefonomat. – Tom? – szóltam bele izgatottan.
- Ti aztán szeretitek egymást – kacagott jóízűen a vonal végén.
- Ez csak az egészséges testvéri szeretet – rántottam meg a vállam, de fel is szisszentem, mikor hanyatt dobtam magam a kanapén. – Aú… Beütöttem a popsim – nyöszörögtem.
- Mondanám, hogy adok rá gyógypuszit… - gügyögte valami hihetetlenül gyermeteg hangon.
- Köszönöm szépen Gizmót – váltottam hirtelen témát és hangnemet.
- Az ki? – kérdezte pár pillanat múlva.
- Hát a nyuszi, te buta – kuncogtam.
- Tetszik? – Hangja bizonytalanul csengett, mintha nem lenne biztos abban, hogy jó ötlet volt a meglepi.
- Persze, hogy tetszik – vágtam rá azonnal. – Hisz tőled van – folytattam szelíden. – Ha egy szem cukorkát dugtál volna a zoknimba, annak is örültem volna – motyogtam halkan. Magam is meglepődtem, hogy képes voltam ilyesmit kiejteni a számon, így inkább tématerelésbe kezdtem. – Öhm… Sikerült orvosolnom a tudjuk mit, ami a péntek estéhez köthető – írtam körbe virágnyelven, a fáradt agyamhoz képest, viszonylag értelmesen. Azért volt szükség a kódolásra, mert időközben visszatért a bátyám, és pofátlan módon, szinte a számba ülve, cseppet sem zavartatva magát dugta fejét a telefonomhoz.
- És biztos, hogy…
- Igen, még időn belül voltunk – vágtam közbe, hogy még csak véletlenül se mondhasson olyat, ami esetleg lebuktathatna minket. – Várj egy picit – nyögtem, majd egy jól irányzott mozdulattal a bátyám bordái közé nyomtam az egyik ujjam.
- Hülye vagy? – kiáltott fel fájdalmasan.
- Nem illik hallgatózni – rántottam meg a vállam. – Hol is tartottunk? – emeltem a fülemhez vidáman a mobilom.
- Ott, hogy imádom, amikor ilyen kis agresszív vagy – kacagott édesen, szinte a lelkemet simogatva.
- Tudom – vágtam rá büszkén.
- Most a szart is kiverem belőled – állt meg előttem a bátyám az ujjait ropogtatva.
- Tom… - húztam el a szám szomorúan.
- Hallottam – sóhajtotta. – Majd este visszahívlak, jó? – Azért ennyire ne lelkesedj, ember!
- Valami baj van? – integettem öt perc haladékért a bátyámnak. Kezdett megcsappanni a jókedvem.
- Nem. Akkor este.
- Rendben – motyogtam lelombozódva. – Szi… - De már letette. Csalódottan nyomtam a képemet a párnába, mielőtt azonban átadhattam volna magam az önsajnálatnak, a bátyám rám vetette magát, és könyörtelen birkózásba kezdtünk. Szerintem tíz éves koromban csináltunk ilyet utoljára. Csíptük, haraptuk, karmoltuk, rúgtuk egymást, mint a nem normálisak.
Aztán az egésznek vége szakadt, mikor beleharapott a kezembe, én meg hálából fejen térdeltem. A sérült testrészeinket fogva, teljesen belegabalyodva a takaróba – én félig lelógva a kanapéról –, hangosan pihegve terültünk ki.
- Hát ez gyönyörű volt! – törte meg a csendet Anna. Felé fordítva a fejemet, az arcom előtt tekergőző hajszálaim között átpillogva vettem észre, hogy a vadi új kamerám ott figyel a kezében.
- Mondd, hogy ne vetted fel! – ültem fel, közben véletlenül megrúgtam Benit.
- Minden egyes pillanat megvan – mondta egy hatalmas, büszke vigyorral a képén.
- Az is, amikor fojtogattam a párnával? – Ha már egyszer felvette, remélem, a legjobb részeket nem hagyta ki?
- Ja – bólogatott lelkesen.
- És az, hogy ráültem a fejére? – lelkesedett be bátyám is.
- Az is itt van, nyugi – paskolta meg a kis készülék oldalát Anna.
- Legalább lesz mit mutogatnom, ha hazamegyek – rángattam helyre a melegítőnadrágomat, ami szinte már körbefordult rajtam.

A délután viszonylag nyugodtabban telt el. Beszélgettünk, főztünk… Vacsorára Ádám is beállított, s ezek után percenkét összefacsarodó szívvel néztem Anna boldogságtól ragyogó arcát.
Vajon az én arcom is így ragyog, ha Tommal vagyok? Ha hozzám ér, ha megölel, ha hozzá bújhatok? Belőlem is így sugárzik a szerelem, a szeretet, mikor megcsókol?
Csak sóhajtoztam jobbra-balra, már a többiek idegein táncolva.
- Isabella – bökdöste meg a vállamat Anna, a vacsoraasztal mellett ülve. Annyira elbambultam, hogy majdnem szájba vágtam magam, mikor lecsúszott a könyököm az asztalról. Már csak mi ketten ültünk ott, ő az üres tányérja felett, én meg az összeturkált kajámmal.
- Te-tessék – pillogtam rá.
- Mi a baj? Olyan szótlan vagy. – Valahogy mindig tudta, mikor van szükségem rá. Arra, hogy meghallgasson, hogy tanácsot adjon.
- Semmi, csak… - legyintettem, de aztán feladtam, hogy megjátsszam magam. – Tom – sóhajtottam. – Azt mondta, hogy felhív, de még nem hívott, és a hangja is, meg a viselkedése is olyan fura volt, és most nem tudom, hogy akkor mi van – hadartam el egy szuszra. Annyi minden járt a fejemben, hogy képtelen voltam befogni a szám, főleg így, hogy már belekezdtem. – Csak pár napja vagyunk együtt – kalimpáltam idegesen az asztal fölött –, úgy tényleg együtt, és erre én lelépek, ő meg isten tudja milyen kiélt ribancok közelében lesz – koppant a homlokom reményvesztetten az asztalon. – Mi van, ha megcsal? – kaptam fel a fejem. Már rég nem Annához beszéltem, sokkal inkább csak hangosan gondolkodtam, megfogalmazva a bennem kavargó érzéseket. – Vajon képes lenne rá? – hajoltam vissza az asztalra. – Istenem, nem kellett volna lefeküdnöm vele! – egyenesedtem ki ismét, tenyerembe temetve arcomat. – Hogy lehettem ilyen marha? Túl korai volt még a szex. Azt hiszi, hogy egy lotyó vagyok! – Na, itt pattant el a cérna, és konkrétan felzokogtam. – És ha teherbe ejtett? Mit csinálok én egy gyerekkel?
- Isabella – simogatta a hátamat Anna. – Nyugodj meg, nem vagy terhes – térdelt le a székem mellé, úgy ölelt át.
- Honnan tudod? – néztem rá a könnyeimen keresztül, bőszen szipogva.
- Higgy nekem, nem vagy. És nem volt korai a szex sem. Felnőtt emberek vagytok, akik már épp eleget vártak a másikra. És nem csalna meg. – Közbe akartam szólni, hogy legalább nagy vonalakban körülírjam neki a Tom vs. egyéjszakás lányok problémakört, de Anna nem hagyta, tenyerét a számra szorította. – Tudom, hogy nem lenne rá képes. Lemerem fogadni, hogy hónapok óta nem volt senkivel, csak veled, és csakis miattad – lágyultak el vonásai, majd a kezét is visszahúzta. – Szeret téged.
- Nem tudom… nem hiszem – rántottam meg a vállam, fancsali képet vágva.
- Úgy érzed, nem bizonyította még be? – kérdezte komolyan, a szemeimbe nézve.
- Nem erről van szó – sütöttem le zavartan a szemem és a terítő szélének gyűrögetésébe kezdtem. – Veled történt már olyan, hogy lefeküdtél valakivel, de a végén nem volt… szóval, nem mentél el? – motyogtam teljes zavarban, a fülem hegyéig elpirulva.
- Igen – vágta rá habozás nélkül.
- Tényleg? – kaptam fel a fejem, majd elkerekedett szemekkel bámultam rá. – És kivel? – A kínos légkört mintha egy pillanat alatt elfújták volna.
- Ádámmal, mikor legelőször voltunk együtt – gondolkodott el egy pillanatra. Nem szóltam közbe, anélkül is folytatta volna. Mintha tudta volna, hogy úgyis kérdezni fogok. – Te is tudod, hogy az előző kapcsolatom milyen sokáig tartott, és hát hirtelen egy másik pasival lenni az ágyban, bármennyire is kívánod, nem túl könnyű. – Az emlékektől eleinte csak félszegen mosolygott, de aztán hirtelen felkacagott. – Istenem, olyan gáz volt! – takarta el szemeit kezével. – Egyáltalán nem találtuk az összhangot… Én meg tudod, milyen vagyok. Rágörcsöltem, hogy ez nekünk nem fog menni, és mennyire elcseszettek vagyunk. – Végül rám mosolygott, és úgy folytatta: Egyszóval, nem volt jó – paskolta meg a combom. – És másodjára sem, és harmadjára sem – döntötte oldalra a fejét.
- Csak az a gáz, hogy nekünk jó volt – húztam el a szám. – Életemben nem volt még ilyen jó a szex… - nyögtem fel. – Látod, csak beszélek róla, és máris kész vagyok.
- Akkor mi volt a baj? – ráncolta össze a homlokát. – Egyáltalán nem volt semmi?
- De, volt… csak a végén annyira elhúzta a dolgot és folyton megállt. Szóval, azt hiszem, csak lemaradtam. Tom hamarabb elment, de azt meg nem vette észre, hogy én nem… - nyökögtem össze-vissza.
- És szóltál neki? Jelezted valahogy, hogy ne hagyja abba? – tette fel a baromira egyértelmű kérdést.
- Nem – motyogtam, tenyerembe nyomva a képem.
- És mi a francért nem? – csattant fel Anna.
- Nem tudom…
- Olyan hülye vagy – forgatta meg a szemeit.
- Tudom.
- Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor megbeszéled vele.
- Nem akarom, hogy rosszul érezze magát emiatt – vontam meg a vállam. – Most már úgyis mindegy.

Reggel ugyanúgy a telefont szorongattam az egyik kezemben, mint mikor éjfél után nagy nehezen elaludtam.
Tom nem hívott fel.
Rosszul esett, viszont úgy gondoltam, nyomós oka volt rá, és ma már biztosan hívni fog. Ugyanakkor azt is biztosan tudtam, hogy én akkor sem fogom keresni őt, ha rózsaszín tapsifülesek potyognak az égből.

Péntek este volt.
Öt nap telt el anélkül, hogy hívott volna.
Ennél egyértelműbben már csak úgy közölhette volna a szakítást, hogy ír egy sms-t.
Minden kérdésem és kételyem, ami napokkal korábban még a fejemben járt, most mind visszatért, nekem pedig már csak válogatnom kellett, hogy melyik nyomorítja meg a lelki világomat.
Mindehhez a legtökéletesebb helyszínnek a fürdőkád bizonyult. Nyakig merültem a forró vízbe és a habfürdőbe, és unottan fújkáltam a habot vagy a számat a víz alatt tartva bugyborékoltam.
Már teljesen lemondtam magunkról. Ezek után hülye lennék még mindig várni rá. Elfogadom a döntését, bár úgy tisztességesebb lett volna, ha egyenesen beszél velem.
Fél óra után jutottam el a mindjárt-vízbe-ölöm-magam-gondolatig, a megvalósításban azonban Anna hangja akadályozott meg.
- Csörög a telefonod! – kiabálta az ajtó túloldaláról.
- Nem érdekel – kiabáltam vissza sírós hangon.
- Tom az.
- Kapja be! – tört ki belőlem a napok óta gyülekező frusztráció és még a könnyeim is megindultak. Alit telt el több öt percnél, Anna ismét az ajtó előtt szobrozott.
- Megint hív.
- Nem érdekel! – kiabáltam ki sértődötten, majd fejemet a víz alá nyomtam. Csak a mindent betöltő ürességre tudtam gondolni. Nem akartam érezni, nem akartam hallani és nem akartam, hogy ennyire fájjon őt szeretni.
Szinte már égett az tüdőm a friss oxigén után, mikor végre kidugtam a fejem a felszínre. Az első, amit megláttam, Anna gondterhelt, aggódó arca volt, ahogy a WC lehajtott fedelén ücsörögve engem nézett.
- Egyedül akarok lenni – néztem rá dühösen, cseppet sem kedves hangnemet megütve.
- Beszélj vele – nyújtotta felém az épp néma készüléket.
- Minek? – sóhajtottam. – Anélkül is tudom, hogy vége – töröltem ki a szememből a vizet és a könnyeimet.
- Mindig is tudtam, hogy hülye vagy – forgatta meg a szemeit, a telefonom meg ismét zenélni kezdett. – Vedd fel! – nyújtotta felém ismét.
- Nem – ráztam meg a fejem és tüntetőleg a vízbe nyomtam a kezeimet is.
- Hát jó. – Azzal megnyomta a hívásfogadó gombot és a füléhez emelte a mobilom. Tátott szájjal hallgattam, hogyan közli Tommal, hogy épp hülye vagyok, és ha beszélni akar velem, akkor ő szíves örömest kihangosítóra kapcsol és már el is húz.
Végül már csak dühös voltam, Annára is, amiért elárult, és amiért odatette a kihangosított telefont a fejem mellé, a kád szélére. Legszívesebben mindkettejüket belefojtottam volna a vízbe.
- Izzie, ott vagy? – Tom hangja betöltötte az egész helyiséget. Behunytam a szemem és azt képzeltem, hogy ott van mellettem. Hogy végighúzza finom ujjait a hátamon, a testem pedig jólesően megremeg.
Alighogy elképzeltem, már tova is röppent a kép. Hiszen vége van. Köztünk már soha nem lesz semmi.
- Nem – válaszoltam halkan. Egy percig sem titkoltam, mennyire megbántott.
- Ne haragudj, hogy nem hívtalak… - Bár a hangja és a szavai bűnbánóak voltak, nem tudtam hinni neki. Nagyot sóhajtva csúsztam le egészen addig, míg a szám víz alá nem került. Féltem, hogy valami olyat találok mondani, amivel az eddiginél is jobban kiszolgáltatom neki magam. – Sok volt a munka a stúdióban, fotózásokra, interjúkra mentünk. – Nem válaszoltam, így tovább folytatta. – Nem láttam értelmét, hogy egy-két percért felhívjalak…
- Hagyd abba – nyögtem halkan. Mélyeket lélegezve próbáltam erőt gyűjteni ahhoz, hogy folytatni tudjam a mondanivalómat. – Ha azt mondod, hogy a munka miatt nem volt rám időd, elhiszem. Elhiszem és elfogadom. – Hangom halk volt, ugyanakkor meglepő módon sikerült valamennyire tárgyilagossá és érzelemmentessé tennem. – De ha azt mondod, hogy egy-két percnek nem látod értelmét, akkor nincs miről beszélnünk. Hisz ha ismernél, tudnád, hogy én már attól boldog lettem volna, ha csak egyetlen szót kapok tőled… Akkor legalább tudnám, hogy még jelentek neked valamit. – Éreztem, hogyan indulnak meg a könnyeim, és már a szipogásomat sem tudtam elfojtani. – Szia. – Azzal bontottam a vonalat. Nem telt el egy perc sem, a telefonom ismét játszani kezdte az ismerős dallamot. Még csak lehetőségem sem volt tisztességesen elbőgni magam.
- Befejezhetem, amit elkezdtem mondani, te kis dinnye? – szólalt meg rögtön Tom. Nem is értem, miért vettem fel. Talán ez volt az újabb jele annak, hogy teljesen megháborodtam. – Azért nem akartalak egy-két perc miatt felhívni, mert nekem is nagyon nehéz, hogy nem vagy velem – mondta lágyan. – Ha hallom a csicsergésedet, mindennél jobban vágyom rá, hogy melletted legyek… És őszintén szólva, ez megrémített.
- Egy sms-t akkor is írhattál volna – szúrtam közbe a sértődöttet játszva, hangosan szipogva. Szándékosan hagytam figyelmen kívül az utolsó mondatát.
- Tudom – sóhajtotta. – Tényleg azt hitted, hogy így szakítanék veled? – Most rajta volt a sor, hogy megsértődjön.
- Nem tudom – ráztam meg a fejem. – Bepánikoltam – motyogtam –, hogy megint csak kihasználtak, aztán eldobtak. – A Jonathannal való szakításom emléke, az érzések újbóli felidézése összeszorította a mellkasom.
- Ne haragudj. – Mintha megremegett volna a hangja. Azt hiszem, ebből éreztem, hogy komolyan gondolja.
- El kell mondanom valamit – vettem nagy levegőt. Ha már a vallomásoknál tartottunk, muszáj volt őszintének lennem vele.
- Hallgatlak – mondta egy hosszú pillanat múlva. Szinte érezhető volt a belőle áradó feszültség.
- Amikor utoljára együtt voltunk, akkor én… szóval… - dadogtam össze-vissza.
- Te mi? – próbált segíteni, nekem viszont ettől nem volt könnyebb.
- Basszus, ez de nehéz – dörzsöltem meg az orrom. – Nem vettél észre semmit?
- Azon kívül, hogy egy kis harapós vadmacska vagy, és hogy nagyon szexi az anyajegy a jobb mellbim… - kezdte el sorolni, már-már dorombolva.
- Oké-oké, csak ne folytasd – nyögtem fel és takartam el a szemeimet a kezemmel. Az önfeledt kacagása volt az, ami végül feloldotta a gátlásaimat. – Nem volt orgazmusom – hadartam el egy szuszra. Választ azonban hiába vártam. Még csak azt sem hallottam, hogy egyáltalán szuszogna a vonal végén – Tom? – kérdeztem aggódva.
- Jézusom… - sóhajtotta szörnyülködve.
- Ne akadj ki… - próbáltam valahogy elejét venni a balhénak.
- Miért nem mondtad? – Annyira csalódottnak és elkeseredettnek hangzott ez az egyetlen mondat, hogy összeszorult a torkom, és egy rohadéknak éreztem magam. – És én miért nem vettem észre? – Pont ez volt az, amit el akartam kerülni. – Egyszer sem? – Mintha csak most jutott volna eszébe, hogy épp beszéltünk.
- Mi? Dehogy! Tom, nagyon szépen kérlek, hogy felejtsük ezt el, jó? Ne keresd a miérteket, csak lépj túl rajta. – Nem tudtam, hogy egyáltalán eljutott-e az agyáig, amit mondtam.
- Önző voltam – jelentette ki. – Nem csoda, ha azt hitted, csak kihasználtalak.
- Nem voltál önző, hisz megosztottad velem a saját pillanatodat. – Nem tudtam, mi egyebet mondhatnék, ami képes lenne rávenni őt a továbblépésre. – Én nem haragszom, még csak nem is gondolok rá, csak arra, hogy milyen jó volt, ahogy kényeztettél, és hogy milyen gyönyörű voltál a beteljesülés pillanatában. Ezt mind nekem adtad… Én ezekre emlékszem, és csak ez számít. Kérlek, te is tedd ugyanezt. – Határozottan és lassan beszéltem. Minden egyes szót tisztán ejtve, átitatva az érzéseimmel. Nem csak hallania, éreznie is kellett azt, amit mondok. – Meg tudod tenni a kedvemért, hogy nem hozod szóba többet, és még csak nem is fogsz rá gondolni?
- Igen, a kedvedért – egyezett bele nagyot sóhajtva.
- Köszönöm – mosolyodtam el, ahogy magam elé képzeltem a fancsali pofiját. Így, hogy túljutottunk a lelki-válságon kaptam észbe, hogy bizony a fürdővizem hőmérséklete a fagypont határát súrolja. Bármennyire is próbáltam halkan kikanalazni magam a kádból, Tom mégis csak meghallotta a víz csobbanását.
- Mit csinálsz? – kíváncsiskodott.
- Seeemmit – álltam meg, egyik lábbal a kádban, másikkal a fürdőszobai kilépőn.
- Ki vele! – türelmetlenkedett a túloldalon. – Ezek után most már azt is tudni akarom, hogy mikor veszel levegőt – puffogott megjátszott szigorral.
- Szóval, az úgy volt, hogy amikor hívtál – tekertem magam köré az előre odakészített törölközőmet –, akkor pont egy kád vízben ültem, ami…
- Meztelenül? – kérdezte suttogva, miután tisztán hallgatóan nyelt egy nagyot.
- Igen, tudod, én meztelenül szoktam fürödni… Ne haragudj, nem tudom, mi az új trend – kunkorodott mosolyra a szám a bugyuta kérdését hallva, miközben a hajamat törölgettem.
- Még mindig nincs rajtad semmi? – kérdezte olyan hangon, ami akár a telefonszex kezdő párbeszédéhez is tökéletesen illet volna.
- Egy törölköző. Bocsi – húztam el a számat, de hamar kitört belőlem egy halk kuncogás, hallva bosszús sóhaját. – El kell halasztanunk a telefonszexet a következő alkalomra – suttogtam, minden csepp, abban a pillanatban bennem rejlő érzékiséget belecsempészve a hangomba.
- Szavadon foglak – fenyegetett meg azon a hangon, amitől a pihék a tarkómon égnek meredtek, a hasamban életre keltek a kis pillangók, a térdem pedig megroggyant.
- Már alig várom – nyögtem, szinte már most ráhangolódva a dologra.
- Utállak – kaptam meg tőle komoly hangon a végszót.
- Én is téged – vágtam vissza ugyanolyan komolyan, részben annak köszönhetően, hogy egy kicsit meglepődtem, hisz tudja, hogy én nem mondom, soha senkinek, hogy szeretem, és az utállak-ot egyfajta szinonimaként használom. Ezért nem értettem.
Most akkor ezt vehetem úgy, hogy azt mondta nekem: szeretlek?

\m/(-.-)\m/