Bleib mit mir! 19. rész

„Minden szempár mögött egy ismeretlen emberi múlt rejtőzik.”

- Maggie Stiefvater: Várunk

19.

Tom

Ott állt és nézte, hogyan nyírja el Lisa az ujját, majd ahogyan valamit nagyon magyaráz, széles kalimpálással kísérve. Mindent megadott volna, csakhogy hallja, mit mond, főleg, hogy Lisa egyértelműen könnyeket törölt ki a szeméből. A görcs a gyomrában tovább nőtt, mikor látta őt sietve kilépni az ajtón. Agya lázasan kattogott, kereste a megoldást, hogyan hozhatná helyre a dolgot Lisával. Hogyan hozhatná vissza azt a kezdeti bizalmat, amit ő botor módon egyetlen csókkal tönkretett.

Szeme sarkából asztaltársaságára pillantott. A három fiú nagyokat nevetve beszélgetett. Úgy tűnt, már nem is foglalkoztatja őket a Lisa-Tom-problémakör. Bill viszont mintha megérezte volna bátyja tekintetét, és mintha megérezte volna a benne dúló összevisszaságot.

- Elmondod? – állt fel az asztaltól és Tom mellé lépett a korláthoz.

- Hülye voltam – adta meg magát sóhajtva Tom. – Megcsókoltam.

- És? Nem akarta?

- De.

- Akkor meg mi bajod van? – nézett rá Bill értetlenkedve.

- Többet akartam, ő meg felpofozott – piszkálta a korlátra tekert apró kis égőket.

- Tom – húzta el a száját Bill.

- Tartsd meg magadnak a szemrehányást – nézett öccsére komoly tekintettel Tom.

- Nem mondtam semmit – emelte fel kezeit védekezően Bill.

- De gondoltad, és ez bőven elég. Hidd el, én is tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy elszúrtam – szegezte tekintetét az ajtóra, amin Lisa nem sokkal korábban kilépett.

- Mit akarsz tőle? – tette fel talán az eddigi leglényegesebb kérdést Bill. – Egy tanácsot elfogadsz? – folytatta, miután Tom tanácstalanul megvonta a vállát. – Ne bántsd őt! Lisa egy aranyos lány, akinek hatalmas szíve van. Nem érdemli meg, hogy összetörd. Gondolkodj el ezen – veregette meg Tom vállát, majd magára is hagyta, s visszaült az asztalukhoz.

Igaza volt az öccsének. És pont ez volt a baj. Ő is tudta, hogy Lisa többet érdemel annál, minthogy kihasználják.

De már nem volt képes tovább agyalni ezen, ugyanis Lisa olyan lendülettel rontott be az ajtón, mint aki mögött ég az egész város. Első mozdulatával ráfordította a kulcsot a zárban, majd a térdeire támaszkodva kapkodta a levegőt.

- Mi történt? – tekerte lejjebb a zenét Gert.

- Egy kibaszott szatír – nyögte már egy fokkal nyugodtabban Lisa, de azért még mindig kellően felspannolva az adrenalintól.

- Hogy mi? – kérdezett vissza Gert.

- Szatír – nézett fel Lisa a szemeit forgatva, viszont pillantása rögtön összeakadt a Toméval. Gondolkodás nélkül nézett félre. – Tudod, mutogatós bácsi – tett úgy Lisa, mintha nem is hatott volna rá a tudat, hogy Tom figyeli őt.

- És tudnád azonosítani? Megfigyelted az arc… Á, biztos nem – legyintett Gert. – Más vonta el a figyelmedet.

- Nagyobb gondom is volt annál, mint a farkát bámulni – horkantotta Lisa dühösen. Bevágta a táskáját a helyére, majd a csocsó asztalhoz lépett. – Örültem, ha ijedtemben nem szaladok neki egy fának. Jössz már? – dobbantott türelmetlenül. – Megígérted, hogy játszunk egyet.

- Tét? – ment Gert az asztalhoz, egy marék apróval a kezében.

- Hazaviszel – vigyorgott teli szájjal Lisa.

- Aj, legyen. Ha viszont én nyerek, akkor nem, és levágod Rudi haját.

- Vidd fodrászhoz – dugta ki egy fél pillanatra a nyelve hegyét Lisa.

- Utálja – sóhajtott Gert. – Téged akar.

- Legyen – fogtak kezet az asztal fölött. Ekkor már nem csak Tom figyelte őket, hanem Bill, Gustav és Georg is ott könyökölt mellette.

- Esélye sincs – utalt Georg Lisára, ajkait biggyesztve.

Erre azért nem fogadnék, gondolta magában Tom, hisz ha nem is közvetlenül, de tanúja volt Lisa remek játékának.

Nem is kellett csalódnia. Izgalmas játéknak lehettek szemtanúi. Bár Lisa esélyeit némiképp rontotta a sérült ujja, mégis hősiesen küzdött, és kitartott a végső golyóig, a meccslabdáig.

- Ezt nem hiszem el! – kiáltott fel Lisa, mikor az utolsó golyó is hangosan bekoppant a kapuba. Csak sajnos az övébe, köszönhetően a figyelmetlenségének.

Tom sajnálta szegényt, nem sokon múlt a győzelme. De olyan picike lány volt, hogy folyton pipiskednie kellett, ha a golyó a hozzá közelebbi oldalra került. Az utolsó körben viszont nem figyelt, túl közel lépett, így Gert a csípőjének tolta az egyik rudat, mikor a labdáért harcoltak. Ez az egyetlen pillanat, a fájdalom miatti figyelmetlenség okozta végül Lisa vesztét.

- Ez az utolsó nem ér, jó? – ajánlotta fel azonnal Gert. – Vagy ha gondolod, akkor játszunk egy újat.

- Nem. Nyertél – rázta a fejét Lisa. – Az én hibám volt, nem figyeltem – rántotta meg a vállát.

- Ahogy gondolod, de…

Tom azt már nem hallotta, hogy ezek után mit mond Gert, inkább Lisát figyelte, ahogy a megütött csípőjét dörzsölgetve elindul hátra, a lépcső felé. Csak remélhette, hogy hamarosan felbukkan az ajtóban a szőkeség. S mintha csak lenne valahol egy jótét angyalka, Lisa valóban tiszteletét tette az emeleten, de közel sem azért, amire Tom számított.

- 15 perc múlva zárunk, fiúk – közölte velük kedves hangon, mosolyogva, Tomra viszont még csak egyetlen futó pillantást sem pazarolt, mintha nem is létezne. Ez pedig sokkal rosszabb volt annál, mint amire Tom számított. Úgy érezte, végleg elásta magát Lisa szemében, és a gödörből már sohasem fog kimászni. Vagy legalábbis nem egyhamar. Az ár pedig csakis véres verejték lehet. De megéri egyáltalán? Megéri egy ilyen lány bizalma után tekerni? Van ennek az egésznek értelme?

- Tom! – lengette meg bátyja orra előtt a kezét Bill. – Menjünk – bökött fejével a lejáró felé.

- A két G? – nézett körül kíváncsian Tom.

- Már rég lent vannak – csóválta meg a fejét Bill. – Egy kicsit elbambultál – kuncogott bátyja durcás arckifejezését látva.

- Inkább a lábad járjon – morogta az orra alatt Tom, miközben sietős léptekkel maga mögött hagyta öccsét.

Odalent már csak rájuk vártak. Mindenki indulásra készen ácsorgott a kijáratnál. Gustav, Georg és Gert valamelyik híres együttesről tartott épp konzíliumot, Lisa viszont csak csendesen ácsorgott mögöttük. Olyan volt, mint egy szürke kisegér, ami próbál láthatatlanná válni a hatalmas színes forgatagban. Tom csak nézte őt, és rá kellett jönnie, hogy a lány bármennyire is erősnek és vidámnak mutatkozik, valójában halálosan kimerült. Nem kellett nyomozónak lennie, csupán csak észre kellett vennie, hogy a biztos álarc már nem képes elfedni mindent. Olyan erősen sugárzott belőle az elgyötörtség, hogy szinte már a saját testében érezte Lisa fáradtságát.

- Haza kellene vinnünk – mondta halkan Bill. – Beszélj vele – bökte meg bátyja vállát.

- Inkább te – rázta meg lemondóan a fejét. – Engem utál – mondta, majd meg sem várva a választ odalépett Gerthez, elköszönt, és már kint is volt az utcán. Megborzongott a késő éjszakai, vagyis inkább már kora hajnali levegőtől, de az egész nem tartott tovább egyetlen pillanatnál. Csak most jutott eszébe, hogy egész este nem ivott egyetlen korty alkoholt sem. Remek, gondolta, mi lesz a következő? Leszokom a bagóról? Elhúzta a száját a számára abszurdnak tűnő gondolattól. Ezek után már nem volt kérdéses, hogy neki kell vezetnie. Sóhajtva ült be a kormány mögé.

- Gyere, ülj előre Tom mellé – nyitotta ki az anyósülés felőli ajtót Bill.

- Inkább a szatír – válaszolta Lisa, s egy cseppet sem érdekelte, hogy ezzel akár még meg is bánthatja Tomot.

A hazaút kínos csendben telt. Bill folyamatosan szemmel tartotta bátyját, próbálta leolvasni az arcáról a benne dúló érzéseket és gondolatokat. Ugyanakkor Lisára is gyakran hátranézett. De ő talán még nehezebb eset volt, mint a bátyja. Fejét az ülésnek döntve bámult ki a fejéből. Olyan volt, mint egy viaszbaba. Nem mozdult, nem beszélt, de még csak az arcizmai sem rándultak meg, és csak hosszú időközönként pislogott. Egyedül mellkasának szabályos emelkedése és süllyedése mutatta, hogy a hátsó ülésen helyet foglaló harmadik utas is egy élő ember, nem pedig egy élettelen váz, aminek kívülről látszik; üres, hideg, halott.

(Eredeti bejegyzés: 2011. december 11.)

\m/(-.-)\m/