Bleib mit mir! 18. rész

„Aznap volt a napja, hogy ezer álom elpusztuljon, és egyetlen új szülessen.”

- Mary E. Pearson: Az árulás csókja

18.

Lisa

- A francba! – káromkodtam, mikor kicsúszott az ujjaim a pohár, amit épp elöblítettem. – Remek – morogtam. Ez még úgy kellett. – Bassza meg! – csúszott ki a számon, mivel sikeresen megvágtam a kezem az egyik üvegdarabbal. Alapjáraton nem beszélek csúnyán, de ez már sok volt a mai napra. Az orvos, Tom, a csók… Túl sok élmény egy napba sűrítve.

- Hadd nézzem – fogta meg a kezem Gert és benyomta a gyenge vízsugár alá. – Nem néz ki túl mélynek, szerintem nem kell varrni, vagy ilyesmi – nézte meg alaposan a sérült ujjam. Én is csak most mertem egyáltalán rápillantani a sebre. Nem bírom a vért. A bal mutatóujjamon egy körülbelül két centis vágás húzódott. – Szorítsd ezt rá! – tekert az ujjam köré egy csomó papírtörlőt. – Mindjárt bekötöm – simogatta meg a hátam, majd az elsősegélydobozt kezdte keresni a pult alatt.

- Annyira béna vagyok – motyogtam könnyes szemekkel. Úgy tűnik, a hülye agyam is pont ezt az időt választotta a kiborulásra.

- Ne foglalkozz vele – jött Gert hangja tompán. – Reggel én is eltörtem egy kávéscsészét. Meg is van – csapta le a pultra piros műanyag dobozt. – Kérem – nyúlt a bebugyolált kezem után. Szipogva, lehajtott fejjel tűrtem, hogy fertőtlenítse a seb környékét, majd egy csinos kis kötést rittyentsen rá. – Kész is – mondta nagy büszkén. – Ugye nem is fájt?

- Nem – nyeltem még mindig a könnyeim. Annyira lekötötte a figyelmét a sebellátás, hogy fel sem tűnt neki, teljesen kivagyok.

- Lisa, mi a baj? – kérdezte aggódva, mikor végre az arcomra siklott a pillantása.

- Semmi – töröltem meg a szemeim gyorsan és még egy aprócska mosolyra is futotta tőlem.

- Rendben, akkor ne mondd el – rázta meg a fejét rosszallóan. – De majd azért szólj, ha végre megbízol bennem.

- Az apám alkoholista volt, úszom az adósságban, hiányzik az anyám, gyógyszereken élek, ha egyedül vagyok, pánikrohamom van, és az előbb Tom lekapott az udvaron – hadartam el címszavakban az életem. Szegény Gert csak nagyokat pislogva nézte végig a zavarodott kalimpálásomat.

- Öhm… nos, ez most így kicsit sok volt – vakarta meg a tarkóját. – Mit mondtál? Ki kapott le? – harapott rá arra az infóra, amit én hülye kinyögtem, pedig nem akartam.

- Nem mondtam semmit – kaptam ki a táskámat a polcról és a délelőtt felírt receptjeim után kezdtem kutatni. – Kimegyek az ügyeletes gyógyszertárba – kapartam alá a nevem a lap alján. – 10 perc és jövök – hagytam ott a bambán bámuló főnökömet.

- Most? – kapta össze magát és ezt még utánam kiabálta.

- Csak a park túloldalára megyek – forgattam meg a szemeimet már az ajtóban állva. – Senki nem fog megerőszakolni, nyugi.

Kicsit nagy volt a pofám ezzel a nem lesz semmi baj szöveggel. Valójában rohadtul féltem a sötétben, a hatalmas bokrok mellett elhaladva. Ha nem lettem volna olyan piszokul makacs, kerülővel megyek vissza.

\m/(-.-)\m/