„Végzet nincs. Választásunk van. Az egyik választás könnyű, a másik nem. Ez utóbbiak az igazán fontosak, ezek tesznek emberré.”
- A 23-as szám c. film
25.
Tom
- Feladom – morogta az orra alatt Tom, szemeit az égre emelve. – Te mit mondasz? – guggolt le aztán a lába előtt heverésző, épp a kedvenc teniszlabdáját rágcsáló Edohoz. – Szerinted is defektes a gazdid? – vakargatta meg mosolyogva a kutyus nyakát. – Tanács? Ötlet? Észrevétel? – vette kezébe a nyáltól lucskos lasztit, majd miután párszor meglengette Edo orra előtt, eldobta, de azért mégsem túl messzire. Ő is pont úgy beszélgetett a kis szőrgombóccal, mint ahogy Lisa szokott. – Akkor legalább egy használati utasítást adhatnál hozzá… - húzta el a száját fancsali ábrázattal. De Edo csak játékosan csillogó szemekkel és eszeveszett farkcsóválást produkálva pattogott előtte, várva, hogy ismét nyargalhasson a labdája után. – Van neked szájkosarad? – döntötte félre a fejét Tom, majd ismét eldobta a játékot. – Azt hiszem, szükségem lesz rá, ha legközelebb az anyád közelébe megyek – folytatta, mikor Edo visszatért, a labdával a szájában. – Le fogja harapni a fejem… jobb esetben – fintorgott Tom. – Rosszabb esetben puszta kézzel tépi le a golyóimat és az alfelembe nyomkodja őket… nagyon lassan… - Már a gondolattól is kirázta a hideg. De nem agyalt tovább, inkább a labdát kergető Edora koncentrált. – Szereznem kell egy bilincset – kalandoztak el Tom gondolatai, mikor már a saját, frissen nyírt gyepükön lépegetett, miután sikerült Edo energiáit a nullával egyenlőre redukálnia.
*
- Anya, kérdezhetek valamit? – ült le a konyhában, az épp kávét főző Simone közelében.
- Persze, szívem – mosolygott rá kedvesen.
- Lisa mindig ilyen… ilyen… Hogy is fogalmazzak? – kereste a megfelelő jelzőt Tom. – Harapós? – kérdezte bizonytalanul.
- Néha – kuncogott Simone, fia tanácstalanságát látva. Pontosan tudta, hogy mire akar kilyukadni. – Lisa a szélsőségek embere, nincs középút – ült le Simone a fiával szemben. – Egyik nap maga a megtestesült vidámság, kacarászik, bolondozik, másnap viszont olyan búskomor, hogy az ember életkedve is elmegy tőle. Persze vannak jó időszakjai… De ez olyan hullámzó dolog – vonta meg a vállát Simone. – Talán mondott neked valamit? – változtak egyszerre aggódóvá a vonásai. – Kiabált? Sértegetett? Hisztizett? – sorolta hirtelen az opciókat.
- Öhm… - vakargatta a tarkóját Tom. – Hát… mintha valami olyasmit mondott volna, hogy helyezzek el bizonyos dolgokat a fenekemben – vigyorgott zavartan. Nem akarta Lisát bajba keverni, de hazudni sem akart az anyjának. Tom arcát látva és szavait hallva Simone egy pillanatra megdöbbenve nézett fiára, de azután kirobbant belőle a kacagás.
- Ne haragudj – zabolázta meg jókedvét Simone. – Ne vedd magadra, amit mondott – mondta komolyan. – Holnap már emlékezni sem fog rá. Ha meg igen, akkor egészen biztosan bocsánatot fog kérni – paskolta meg fia kezét.
- Jó tudni – húzta el a száját Tom.
*
Odakint már sötét volt. A szél vadul cibálta a bokrokat, fákat, a terasz gerendájáról függő virágcserepeket és a kis szélharangot. Sem egyetlen csillagot, sem a holdat nem lehetett látni az égen a sűrű, sötét viharfelhők miatt. Az eső ugyan még nem esett, de már csak percek kérdése volt.
Tom és Bill volt csak otthon. Szüleik Hamburgba utaztak, az Anke cége által rendezett fogadásra. Nem sokkal korábban telefonáltak, hogy a rossz időjárás miatt már nem is fognak hazamenni, majd csak reggel.
A fiúk épp a tévét nézték, mikor hatalmasat dördült az ég, megremegtetve az ablakokat is. Ezzel egy időben elsötétült a tévé képernyője és kialudtak a fények.
- Remek – nyögött fel Bill. Vártak pár percet, de a lámpák nem villantak fel. – A szobámban leszek. Van pár gyertyám – indult el Bill a lépcső felé. Csak a káromkodásából lehetett tudni, hogy éppen merre jár. Meg persze a zajból, hogy épp belerúgott valamibe.
Tom is megindult, csakhogy ő a konyhába, hogy elemlámpát keressen és pár gyertyát.
Semmit nem látott, csak vakon tapogatózott. Egy vakítóan fényes villámlás egy másodpercre nappali világossággal árasztotta el a konyhát. Ezt használta ki Tom. A rövidke idő alatt minden egyes bútordarab helyét az elméjébe véste, s így rögtön megtalálta azt a fiókot, amire szüksége volt. Ahogy hozzáértek ujjai a fém fogantyúhoz, ismét megdördült az ég. Egy fél perc sem telt el, és az esőcseppek is elkezdtek hangosan kopogni a konyhaablakon. Előkotorta az elemlámpát és pár teamécsest is talált.
Ahogy a kis kanócokat gyújtogatta, halk motoszkálást hallott a nappali felől. Nem sokkal később kaparászást, majd bizonytalan kopogást. A lámpával a kezében vágott át a nappalin a bejárati ajtóhoz, ahonnan a nem odaillő zajok is származtak. Már a kilincsen volt a keze, mikor egy kutyus keserves nyüszítése és tétova vakkantgatása is felhangzott.
- Mi… - motyogta meglepetten, miután sarkig tárta az ajtót. Lisa állt előtte, reszketve, szipogva, csurom vizesen. Hajából és ruhájából a víz hatalmas cseppekben hullott a földre. Átnedvesedett haja a homlokára és vállaira tapadt, ugyanúgy, ahogyan a szürke póló is szorosan a mellkasára simult, s így láttatni engedte melleit.
De Lisa nem felelt, csak Tomra emelte könnyektől csillogó szemeit, reszketegen kifújta a levegőt, majd egyetlen szó nélkül a mellkasához bújt. Tenyere először rásimult a testére, de azután ujjai görcsösen kapaszkodtak meg a puha anyagban, arcát pedig a hevesen dobogó szív fölé szorította, a pólón keresztül is érezhető, forró testhez.
( Eredeti bejegyzés: 2011. december 28. )
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése