Bleib mit mir! 33. rész

„Az ember a múltban találja meg a jövőjét, s mindkettő része egy oszthatatlan egésznek.”

- Frank Herbert

33.

Tom

Eltelt pár nap azóta, hogy Tom úgymond összejött, majd nem sokkal később szakított is Lisával. Úgy érezte, csak kihasználták őt. Egy olyan ember bántotta, akiben igazán bízni akart.

Annyira ideges volt, hogy ahogy hazaért, rárontott öccsére. Nem foglalkozott azzal, hogy Bill az igazak álmát aludta, addig rázta a vállát és bökdöste őt, amíg a szemeit dörzsölve fel nem ült.

A szobában fel-alá járkálva hadarta el, mi történt. Bill először csak összezavarodva, álmosan pislogott rá, de aztán egyre több mindent sikerült felfognia. Első reakcióként, próbálta valahogy lenyugtatni bátyját, aki már lassan árkot gyalogolt a padlóba. Igyekezett rávilágítani, hogy talán csak félreértett valamit, hogy nem is azt mondta Lisa. És ami a legfontosabb, őszintén közölte Tommal, piszok nagy hülyeség volt így kiakadni és még csak lehetőséget sem adni Lisának, hogy magyarázatot adhasson. Verbálisan lezúzta őt.

Tom ebben igazat adott öccsének, viszont abban a pillanatban nem volt képes józanul gondolkodni. Erősebb volt a tudat, hogy Lisa valaki mással van, egy újságíróval. Ezek után hogyan hihetné azt, hogy nincs semmilyen hátsó szándéka a lánynak?Tom ebben igazat adott öccsének, viszont abban a pillanatban nem volt képes józanul gondolkodni. Erősebb volt a tudat, hogy Lisa valaki mással van, egy újságíróval. Ezek után hogyan hihetné azt, hogy nincs semmilyen hátsó szándéka a lánynak?

Bízni akart benne, ezért is fájt annyira az árulása.

*

- Kapsz egy csésze finom meleg teát és szépen megnyugszol – lépett be a nappaliba Simone, Anke vállát átkarolva. – Higgy nekem, nincs komoly baja – mosolygott magabiztosan.

- Nem is tudom… - rázta a fejét Anke. – Szervusz, Tom – mondta, ahogy észrevette a kanapén ücsörgőt.

- Jó napot, Frau Strauss – mondta illedelmesen Tom.

- Csak Anke, kérlek – mosolyodott el fáradtan Anke, majd követte Simonet a konyhába. Tom kíváncsian hallgatózott. Tudni akarta, hogy miről beszélhetett az anyja.

- Te már ébren vagy? – ült le mellé Bill, hatalmasat ásítva, s így Tom lemaradt a következő mondatokról.

- Dél van, de fogd be kicsit – morogta, minden figyelmét a szomszéd helyiség felé fordítva.

- Lisa? – hallgatózott most már Bill is, s mielőtt bátyja megállíthatta volna, közelebb araszolt az ajtóhoz.

- Nem – követte őt Tom a szemeit forgatva.

- Pszt! – pisszegte le őt Bill.

- … a szobájában van egész nap – mondta aggodalommal a hangjában Anke.

- Sokat dolgozott mostanában, biztosan csak fáradt – nyugtatgatta őt Simone.

- De alig evett valamit – ellenkezett Anke. – Valami történt vele, ebben biztos vagyok – vette halkabbra a hangját, s a fiúk ennek köszönhetően csak egy-egy szót tudtak elcsípni. – kibírni… egy évet.

- Tudom, de már jól van. – Simonet viszont tökéletesen hallották, köszönhetően annak, hogy mindenképpen meg akarta győzni Anket. – Kilábalt belőle.

- Rossz anya vagyok! – fakadt ki hangosan Anke. – Sosem voltam mellette, mikor szüksége lett volna rám – dőltek a szavak az asszonyból, ugyanakkor a könnyek is. – Az én hibám, hogy azt tette magával.

- Anke, kérlek, nyugodj meg! Nem vagy te rossz anya, nem mondj ilyet. Amikor kellett, mellette voltál, támogattad őt.

Ezeket hallva a két fiú értetlenül meredt a másikra. Csak remélhették, hogy valamit félreértettek.

- Nem! – ellenkezett hevesen Anke. – Meg sem szabadott volna történnie! Látnom kellett volna, hogy baj van…

- Nincs semmi baja – mondta egyre csak ugyanazt Simone. – Valószínűleg csak rossz napja van. Ne akard rögtön orvoshoz rángatni. – Úgy tűnt, szavai célba értek, mert Anke már egyre kevesebbet szipogott. – Talán az a baja, hogy összeveszett Tommal – jegyezte meg még mellékesen, ettől viszont Tom legszívesebben a falba verte volna a saját fejét.

- Tessék? – kérdezett vissza meglepődve Anke. – Mikor? Egyáltalán mióta vannak jóban?

- Pár napja – hümmögött Simone.

- Ó, hogy az a… - állt fel valószínűleg Anke az asztaltól, mivel a szék lábai hangosan csikordultak.

- Mi a baj? – koppant hangosan a bögre az asztalon.

- 13 éves kora óta szerelmes abba a fiúba – csúszott ki Anke száján Lisa egyik legféltettebb titka.

- Tessék? – kérdezte egyszerre Simone, Tom és Bill, mivel Anke már a konyha és nappali között félúton kotyogta el a titkot.

- Basszuskulcs – nyúlt meg Anke arca ijedten, ahogy szembe találta magát Tommal. De nem állt le magyarázkodni, vitte tovább a lendülete, a felé záporozó kérdéseket talán már nem is hallotta.

- Anya? – fordult Tom az egyetlen illetékes személyhez.

- Nem tudom, mit mondhatnék – rántotta meg a vállát tanácstalanul Simone. – Ezt én sem tudtam. De ha már itt tartunk, mi is történt közöttetek pontosan? – tette csípőre kezeit, s közben úgy nézett Tomra, mint egy vallatótiszt.

- Semmi különös – biggyesztette le az ajkát Tom.

- Rendben – sóhajtotta Simone beletörődve. – Azért azt jó, ha tudod, hogy Lisa egy nagyon érzékeny lány – mondta komolyan, tartva fiával a szemkontaktust. – Megsebezni könnyű, meggyógyítani viszont nagyon nehéz. Ezt jegyezd meg! – emelte fel a mutatóujját.

- Persze – horkantotta flegmán Tom. Bill persze oldalba bökte a könyökével, de anyjuk figyelmét nem kerülte el a mozdulat, sem pedig a megjegyzés.

- Ez mégis mi volt, édes fiam? – kérdezte felháborodva.

- Semmi – rántotta meg a vállát Tom –, csak nem olyan ártatlan angyalka, mint aminek hiszed – folytatta mégis, pedig először nem akart beszélni a történtekről.

- Miről beszélsz? – nézett Simone értetlenül fiára.

- Tom… - szólt közbe Bill, de már nem tudta megakadályozni bátyját.

- Minden útjába kerülő pasira rámászik, közben meg van valakije.

- Nem tudom, ezt honnan szedted, de az biztos, hogy Lisa sohasem tenne ilyet – mondta teljes meggyőződéssel Simone. – És nincs senkije – rázta meg a fejét –, soha nem is volt.

- Dehogynem! – ellenkezett hevesen Tom. – Valami újságíró.

- Kisfiam – fogta meg Simone Tom kezét és a kanapéhoz vezette, majd leültette őt. – Lisának sohasem volt még kapcsolata, senkivel.

- Hát szerintem meg csak játssza a szende szűzikét.

- Miért mondasz ilyeneket? Nem is ismered őt – mondta szomorúan Simone. – Én nem így neveltelek – rázta meg a fejét csalódottan, megsimogatta fia arcát, majd kisétált a házból.

- Figyelj, mi lenne, ha átmennél hozzá? – vetette fel Bill bizonytalanul, már előre félve bátyja reakciójától.

- Felejtsd el! – vágta rá gondolkodás nélkül Tom.

- Ahogy gondolod – sóhajtotta Bill, s anyját követve, ő is kiment a házból a szabad levegőre.

Tökéletesen egyedül maradt a gondolataival. Nem tudta, mit kellene tennie. Először is, ott voltak az érzései. Haragudni akart Lisára amiatt, hogy átverte őt, viszont az igazat is tudni akarta. És itt jön a bizonyos ha. Mi van, ha tényleg csak félreértett valamit? Ha tényleg nem csak játék volt Lisának az egész? Aztán ott van még az is, amit Anke mondott. Elhiheti-e, hogy valaki ennyi ideje szereti őt, s ráadásul úgy, hogy szinte nem is ismerte őt? Mi van, ha ez mind-mind igaz, ő meg az egészet tönkretette? És ha nem? Ha tényleg csak játszott vele?

Teljesen tanácstalan volt. Csak ült ott a kanapén, a térdein könyökölve, állát a tenyerében pihentetve, s egyre csak arra tudott gondolni, hogy mit csinálhat Lisa. A kárörvendő fele azt akarta, hogy Lisa is ugyanolyan ramatyul érezze magát, vagy még rosszabbul. Megérdemli, hogy szenvedjen.

De ahogy behunyta a szemét, eszébe jutott az a boldogan csillogó kék szempár, a gyermeki örömtől kipirult arc, a finom, apró kis kezek, melyek megérintették őt, a puha, édes ajkak… az érzés, mikor végre megcsókolhatta őt, megérinthette őt… Csak az övé volt. Vagy legalábbis azt hitte. Túl rövid idő alatt, túl közel került Lisához.

- Tom! – riadt fel hirtelen, neve hallatán. – Nagyon elgondolkodtál – ült le mellé vigyorogva Gordon. – Lisa?

- Miért hiszi azt mindenki, hogy csak Lisa lehet a bajom? – fakadt ki a combjára csapva Tom.

- Miért, nem? – pislogott rá Gordon.

- Nem – mondta Tom, cseppet sem meggyőzően.

- Kérdezz nyugodtan – dőlt hátra Gordon, ujjait összefűzve.

- Mit gondolsz róla? – kérdezte halkan Tom, egy fáradt sóhaj után, mindvégig az előtte álló dohányzóasztal lapját bámulva.

- Boldog lennék, ha a lányom lenne – adta meg az egyszerű választ Gordon.

- Tényleg nem volt még senkije? – tette fel az újabb kérdést Tom egy hosszú pillanatig hezitálva.

- Párkapcsolata? Nem, még nem… Persze, voltak udvarlói… talán úgy fél éve volt egy fiatalember. Szinte naponta járt Lisához – mesélte Gordon, s Tom már nem szégyenlősködött, hanem apját figyelte, s szinte itta minden egyes szavát. – Nekem úgy tűnt, jól kijönnek, szimpatikus srác volt – rántotta meg a vállát Gordon. – Nem tudom, mi történt, egyszerűen nem jött többet.

- Lisa nem mondta? – kérdezte érdeklődve Tom. Egyedül az érdekelte, hogy minél többet megtudjon Lisáról.

- Nem, soha többet nem beszélt róla.

- És… te tudtad, hogy szerelmes belém? – motyogta halkan Tom.

- Öhm, nem – felelte elkerekedett szemekkel Gordon. – Ezt ki mondta?

- Anke.

- Ó, hát tényleg nem tudtam. Sosem mutatta, hogy különösebben érdeklődne irántad – rázta a fejét tanácstalanul. – De most én kérdezek. Te mit érzel iránta? – szegezte Tomnak az egyszerűnek tűnő kérdést.

- Nem tudom – húzta el a száját Tom.

- Dehogynem – vigyorgott Gordon. – Anyád hol van? – kérdezte végül, mikor már túl hosszúra nyúlt közöttük a csend.

- Odakint – motyogta az orra alatt.

( Eredeti bejegyzés: 2012. február 5. )

\m/(-.-)\m/