"Még mindig mosolyogtam, mikor az épület hátul lévő bejáratához mentem. Ahogy kiléptem az ajtón, lassabbra fogtam lépteimet, nehogy gyanút keltsek. Az udvar egyik sarkában, az ebédlő mögött a drótkerítés egy helyen át volt vágva. Ez volt a diákok titkos menekülő útja. Csak akkor látszott a nyílás, ha túl közel mentek hozzá és megmozgatták a hálót, így az elvált a betonoszloptól, amihez mindig gondosan rögzítették a szökevények."
"- Mi? Nem, dehogy! - ellenkeztem azonnal, de közben azt is éreztem, hogy elpirulok. - Nem azért kérdeztem... Én csak... Ó, francba! - dörzsöltem meg bosszúsan az orrom. - Nem tudom, hogy mit érzek - fakadtam ki végül reményvesztetten. - Biztonságban érzem magam mellette... mikor megölel, megfogja a kezem, nem félek semmitől... Istenem, csak úgy fickándozik a gyomrom, mikor meglátom - szorítottam kezemet a gyomromra. - És állandóan elpirulok... főleg, ha a szemébe nézek - érintettem meg forró arcomat. - Látod, pedig csak beszéltem róla?
- Hűha! Te szerelmes vagy - használta Mischa az én szavaimat."
"Csendben sétáltak végig az utcákon, semmiről sem beszélgetve, míg a buszmegálló felé haladtak. Többször is erőt vett rajta a késztetés, hogy kérdéseket szegez a lánynak. Iszonyúan kíváncsi volt arra, hogy mi okozta a változást a viselkedésében. Miért kért szívességeket és miért kért bocsánatot egy olyan dolog miatt, amiben éppenséggel az áldozat volt? Egyszerűen képtelen volt megérteni Marisa cselekedeteinek a jelentős hányadát... Talán tényleg földönkívüli."
"- Senki sem segíthet – csóválta meg a fejét lemondóan Marisa. – Neked meg ezt kell megértened – érintette meg Tom kezét, mely szinte már fájdalmasan mart a karjába. – Menjünk órára, kérlek – mosolyodott el, majd körülfogva Tom ujjait, s a lépcső felé kezdte húzni, lemondva még a forró csokijáról is."
"Amióta csak találkoztak, barátok voltak. Sohasem jutott egyikük eszébe sem, hogy esetleg több is lehetne köztük. Annak ellenére sem, hogy napi szinten kellett hangoztatniuk, ők bizony nincsenek együtt. Mindenki félreértette azt a közvetlenséget és bizalmat, ami közöttük volt.
Néhány héttel korábban azonban történt valami. Hatalmas hibát követtek el.És ha ez nem lett volna elég, minden egyes nap érezte magán a szánakozó pillantásokat. Mert a legjobb barátai, a "családja" tudta. Ott voltak akkor este is, s bár úgy tettek, mintha fogalmuk sem lenne semmiről, tökéletesen értették, mi zajlik le a szemük előtt.
Az elmúlt hetek alatt sem tettek mást, csak csendben figyelték a küszködésüket és a minden nappal egyre szélesebb szakadékot, amit ők ketten kreáltak."
Szép jó reggelt mindenkinek!
Ha minden jól megy, akkor a mai nap folyamán felkerül az új rész... Pontosabbat nem tudok mondani.
Elöljáróban annyit a részről, hogy ez most csak filler lesz, ettől függetlenül érdemes elolvasni, mivel hősnőnk lelki világába nyerhetünk egy kis betekintést.
Legyen további szép napotok!
Izzie
"- Most erre mit mondjak? - nézett rá tanácstalanul Bill.
- Passz, de legalább valami jelét adhatnád, hogy egy kicsit is érdekel a csajod sorsa - húzta egyik lábát maga alá, s így félig öccse felé fordulhatott.
- Mondtam már, hogy nem a csajom - vágta rá indulatosan Bill.
- Felőled akkor agyon is verhetik... Ezt akarod mondani? - kiabálta a távozó fiú után Tom."
"- Jam, de mivel csak a lába lóg ki a tanárok seggéből, nincs szívük megbuktatni, mindegy milyen hülye – könyökölt az asztalra Marisa, és végre Tom felé fordult, de még mindig eltakarva a bal arcát. – Neked is ezt kellene csinálnod, segget nyalni – folytatta komolyan, halálosan nyugodt arckifejezéssel.
- Hülye vagy? – kérdezett vissza bambán Tom."
"- Betűzzem, cicám? – gúnyolódott Marisa. Tom először megdöbbent a lány merészségét látva, hisz csak nagyon ritkán hallotta őt így beszélni Barbieval.
- Remélem, elcsap egy busz – kacsintott rá Barbie válasz gyanánt."
"A lépcsőfordulóban találtam rá. Az ablakban ült, az erre a célra kiszélesített könyöklőn. Egy fekete hajú fiú volt mellette. Ő volt Bill, az öccse. Sosem beszéltem még vele, de tudtam, hogy ő az, mint ahogy az egész suli. Szándékosan nem néztem rájuk, míg szó szerint lerohantam a lépcsőn."
"Bár nem néztem rá, pontosan tudtam, hogy épp csípőre vágja a kezeit, pont, ahogy én szoktam. Ez az átka, ha túl közel kerülsz valakihez. Átveszitek egymás szokásait. Igen, én sem úsztam meg. Az egymás nélkül töltött napok meghozták a felismerést; minden egyes érmét végighúzok a kávéautomata oldalán, mielőtt bedobnám a kis nyílásba."
„Az ember a múltban találja meg a jövőjét, s mindkettő része egy oszthatatlan egésznek.” - Frank Herbert
