Esti mese

Egy mesét hoztam, amit páran már talán olvastatok, mivel a " Bleib mit mir! " 23. részének képezi szerves részét.
Úgy döntöttem, kiemelem, hogy azokhoz is eljusson, akik esetleg nem olvasnák a történeteimet...



A címe:

A fagyott szívű szépség

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy nagyon gazdag és gyönyörű királyság. Ebben a királyságban mindenki boldog volt, nem voltak gondok, sem háborúk, sem szegénység. Mindenki jólétben és boldogságban élt.

Csupán egyetlen dolog árnyékolta be a királyi pár és az alattvalók boldogságát. Nem született meg a hőn áhított trónörökös. Az eltelt hosszú évek során a király egyre boldogtalanabb lett, de nem hagyhatta el magát, hisz kedvesének szüksége volt rá és a támogatására.

Egyik este, mikor is a királyi pár a szokásos sétájára indult a gyönyörű, hatalmas kertben, az égen egy hullócsillag jelent meg. Ahogy megpillantották az égi jelenséget, szinte egyszerre hunyták le a szemüket és suttogták el magukban szívük legnagyobb vágyát.

másfél év múlva már ott gügyögött a bölcsőben egy gyönyörű kislány. A királyi pár kívánsága valóra vált. Ez az aprócska teremtés, bár még nagyon kicsike volt, olyan gyönyörű szép gyermek volt, hogy csodájára jártak a népek. Aranyszőke, göndör fürtök keretezték kerek, pirospozsgás arcocskáját, hatalmas, ragyogó kék szemei pedig mindenkit megbabonáztak, akire csak ráemelte pillantását. S ha kacagott, mindenki, aki csak hallotta őt, szintén nevetni kezdett, s szívét elöntötte a nyugalom, a béke és a boldogság.

Egy igazi kis csoda volt az a gyermek. Az ég ajándéka, amiért a pár minden egyes nap hálát is adott.

De nem csak ők. A királyság valamennyi alattvalója tiszteletét tette a királylány bölcsője mellett, s elhalmozták őt és szüleit jókívánságaikkal. De nem csak azokkal. Akadtak a látogatók között olyanok is, akik irigykedve, gyűlölködve, utálkozva néztek a tündéri kislányra. Grófnők, nemes kisasszonyok, bárónők, de még az egyszerű polgárlányok is átkozták az égkék szemei, az aranyszőke, göndör fürtök és a legszebb muzsikaként ható kacagása miatt.

Élt a királyságban egy nagyon csúnya, nagyon ráncos öregasszony, aki remeteként tengette napjait az erdő legsötétebb zugában. Senki nem ismerte őt igazán, így senki sem tudta volna megmondani, milyen öreg is a vén boszorkány.

Az irigykedők között talán ő volt az egyetlen, aki szívből komolyan is gondolt minden egyes szitkot, ami csak előkerült gonosz elméjéből. De miért? Miért érezte, hogy egy alig pár hónapos kisgyermek a legnagyobb ellensége? Azért, mert olyan fiatal, hamvas és selymes bőrű, cseresznyepiros ajkú, haja pedig, mint a folyékony arany. Egyszerűen gyűlölte a kislányt mindazért, amit neki nélkülöznie kellett.

Aztán egy gyönyörű, napfényes délután ott állt a boszorkány a csöppség bölcsője mellett.

Ott állt a boszorkány, s senki nem tudta, hogy ott van. A szülőknek a királyság ügyeivel is foglalkozni kellett, s ezt meg is tehették, míg a gyermek aludt, de persze még ilyenkor is mellette volt egy dajka. Csakhogy a boszorkány mély álmot bocsátott a dajkára. Egy hosszú pillanatig csak nézte a kislányt, s elégedett volt magával. Végül egy versbe bújtatott átkot suttogott el:

Légy bár gyönyörű és hamvas,

piciny szívedben zimankós és hideg tél van.

Felejtsd el, nevetni milyen,

boldogság benned többé ne legyen.

Csak akkor változik minden,

ha igaz szerelmed csókját hullatja

hideg, egykor cseresznye-ajkadra;

szívedben ott lesz a nyár.

Alighogy kimondta az utolsó szót, a gyermek pirosló ajkai kékülni kezdtek, arcocskája pedig betegesen sápadttá vált.

A boszorkány hatalmas elégedettséggel a szívében távozott az immár szomorúsággal megtöltött szobából.

Attól a naptól kezdve a kislány soha többé nem nevetett. Teltek az évek, de ő nem mutatott sem örömöt, sem bánatot, csak közönyösen bámult a világba. Szemeiből kiveszett minden fény, s arcáról eltűnt az élet pírja. Volt, hogy naphosszat csak ült a kertben, de képtelen volt felismerni és élvezni a zöldellő fákat, a színpompás virágokat vagy az ide-oda lebbenő pillangókat.

A szülők szíve majd’ megszakadt, hogy így kell látniuk azt, akiért akár az életüket is adták volna.

A királylány lassan eladósorba került, csakhogy hiába érkeztek a legnemesebb ifjak, egyikük sem volt képes felmelegíteni a fagyott szívű szépséget.

Élt egy ifjú királyfi a szomszédos királyságban, aki szinte egyidős volt az elátkozott királylánnyal. Az ifjú szülei úgy gondolták, fiúknak meg kell látogatnia a lányt. Házasságra nem gondoltak, sem szerelemre, hisz fiúk sem gondolt soha ezekre. De talán ha találkoznak, és együtt töltenek egy kis időt, a királyfi esetleg megkomolyodik, és az egyszerű dolgokban is meglátja a szépet, a királylány szíve pedig felenged. Egy szoros barátság mindkét fél számára gyümölcsöző lehet. Mindezek után végül a királyfi egyik délután ott állt a kertben és a fagyott szívű királylányt nézte. 

A királyfi szívét elöntötte a szomorúság. Képtelen volt elképzelni, hogyan lehet így élni, érzelmek nélkül. Az egész utazást úgy fogta fel, mint egy büntetést, de abban a pillanatban, hogy meglátta a szomorú szempárt, úgy érezte, segítenie kell, tavaszt kell hoznia a tél helyére a lány szívében. Le kell döntenie a jégből húzott falakat, melyek a lány szívét tartották fogva.

Gyönyörűnek találta őt már az első pillanatban; a szemeit, a haját, érzéki ajkait, angyali vonásait. S bár nem hallotta őt nevetni, úgy képzelte, a világ legszebb melódiája lehet az a hang.

A királyfi türelmes volt, kedves és gondoskodó. Meg akarta mutatni a királylánynak, milyen egy boldogabb élet, ahol nincs bánat, se könnyek.

A királylány bár nem érzett semmit, az eszével azt tudta, hogy a hosszú hetek óta mellette tartózkodó ifjút valami hajtja, valami titok, valami indok arra sarkallja, hogy hűséges kiskutyaként járjon a nyomában, és az ő szavaival élve, „örömet okozzon neki”. Csakhogy a királylány nem tudta, ez mit jelent, sem azt, hogy mi a bánat, milyen nevetni vagy sírni. És még csak vágyat sem érzett arra, hogy ezeket tudni akarja.

Egyik este a könyvtárszoba erkélyén ácsorogtak, és a kőkorlátra támaszkodva nézték a naplementét. A királylány azon gondolkodott, mit kellene éreznie a „csodálatos” látvány miatt, a királyfi viszont a lány aranyos fényben fürdő arcát nézte. Megmosolyogtatta a látvány, ahogy szemöldökét ráncolva koncentrál. Nehezen vallotta be még magának is, de beleszeretett a királylányba.

A királyfi először nem akarta megvallani érzelmeit, viszont annyira magával ragadta a pillanat, hogy képtelen volt tovább magában tartani. Megfogta a királylány kezét, a nap fényétől csillogó szemekbe nézett, és csak annyit mondott: Szeretlek. És mielőtt a királylány bármit mondhatott volna, a királyfi finom csókot lehelt a lány ajkaira.

Ahogy ajkuk összeért, a királylány szívét valami különös érzés járta át. Érzés? Ahogy rádöbbent erre, szinte ijedten hátrált el a királyfitól, s ajkaira szorított kézzel meredt az értetlenül ácsorgó ifjúra, aki halkan szabadkozott, többször is, hisz nem értette mi történt.

- Éreztem – motyogta a királylány, és ekkor hosszú idő után az első könnycsepp is végiggördült az arcán. – Éreztem – ismételte meg, de most már határozottabban. – Köszönöm – mondta és a királyfi nyakába vetette magát.

A királyfi szorosan tartotta őt, karjait a derekára fűzve, s csak akkor fogta fel igazán, mit is tett, mikor a királylány édes nevetését hallva összeszorult a szíve. A hang sokkal szebb volt, mint amilyennek képzelte.

Megolvadt a jég, mely eddig a királylány szívét tartotta fogva. Visszaadta a nyarat, a melegséget, az örömöt és boldogságot.

És még ma is boldogan élnek, ha meg nem haltak.

\m/(-.-)\m/