Bleib mit mir! 30. rész

„Minden tele van veled: az illatoddal, a lényeddel, az érzékiségeddel. Nem tudlak nem bámulni. Érinteni szeretnélek.”

- Vavyan Fable

30.

Lisa

- Zenét? – kérdezte Tom, mikor már az autójában ültünk.

- Most inkább nem – nyomtam el egy ásítást. – Kicsit zsong a fejem – mosolyogtam rá.

- Csak nem álmos vagy? – vigyorgott rám, egy pillanatra nem az utat figyelve.

- Nem. Majd kicsattanok az energiától – forgattam meg a szemeim.

Nem beszéltünk többet. A fejemet az ülésnek döntve bámultam ki a sötét ablakon. Úgy tűnt, csigatempóval vánszorgunk, a sebességmérőre viszont nem mertem volna ránézni. Nem vagyok nagy autó bolond, de most az egyszer örültem, hogy nem valami tragacsban ülök, hanem ebben a csilivili csodában, ami úgy ringatott, mint kisbabát a bölcső.

- Lisa, ébresztő – nyitogattam lassan a szemeim. Éppen, hogy megmozdítottam a fejem a hang irányába, máris Tom sunyi vigyorával és csillogó szemeivel találtam magam szembe. – Megjöttünk – dőlt vissza a helyére.

- Már? – pislogtam körbe. A motor már nem járt, a világítás sem égett, az utcai lámpák fényében viszont felismertem Tomék házát.

- Elaludtál – pillantott rám a szeme sarkából.

- Bocsánat – motyogtam, miközben a biztonsági övvel szerencsétlenkedtem. Mire kiszabadítottam magam, Tom már rég a kocsi orránál állva nézelődött. Leginkább a ház ablakait figyelte. – Mehetünk? – léptem mellé a táskámmal és a pulóveremmel a kezemben. Meg akartam érinteni a karját, de mégsem tettem. Valahogy olyan furcsán megközelíthetetlennek, távolinak tűnt. Mintha az agya egy áthatolhatatlan falat húzott volna köré, hogy nyugodtan tudjon gondolkodni, s talán ezért sem hallotta a kérdésemet. Nem akartam őt zavarni, így inkább csendben, mint egy kisegér, elsurrantam mellette, a házunk felé irányítva lépteimet.

Ahogy a sötét udvaron bóklásztam, teljesen elszállt testemből a fáradtság és az álmosság. Egyetlen hosszú pillanatig ácsorogtam az udvar közepén, azon gondolkodva, hogy mit is kezdjek magammal, hisz semmi kedvem nem volt bemenni, sem lefeküdni. Olyan szép volt az éjszaka. Ahogy felnéztem az égre, még a fényesen ragyogó csillagokat is láthattam a felhőtlen égen.

Kibújtam a cipőmből, majd a táskámmal együtt a lépcsőre dobtam. Nem gondolkoztam sokat, csak leültem és hanyatt dőltem a kellemesen hűvös fűben.

- Te meg mit csinálsz? – hallottam meg Tom meglepett hangját.

- A csillagokat számolom az Orion farkán – fordítottam felé a fejem vigyorogva.

- Az előbb még fáradt voltál.

Mivel ismét az eget kémleltem, csak a szemem sarkából láttam némi mozgolódást, a közeledő lépteket viszont tisztán hallottam. Azt hittem, hogy majd megkér, menjünk be, ehelyett azonban ő is elnyúlt a fűben, szorosan mellettem, s ujjai azonnal rátaláltak a hasamon pihenő kezemre. Kíváncsian fordítottam felé a fejem, de arra nem számítottam, hogy pár centiről fogok az engem figyelő szemekbe bámulni.

Nem tudom, mi történt, de eddig még sohasem volt rám ilyen nagy hatással a közelsége. Valami nagyon durván megváltozott közöttünk ez alatt a pán nap alatt. Azt hiszem, pontosan az történt meg, amit el akartam kerülni. És attól félek, ha ez továbbra is így fog folytatódni, menthetetlenül bele fogok szeretni Tomba.

- Öhm… - pislogtam rá zavartan, s éreztem, kezdek elpirulni. – Mitől göncöl a Göncöl-szekér? – böktem ki az első eszembe jutó kérdést, ahogy felnéztem a csillagokra, csakhogy szabaduljak az átható pillantásától.

- Ez most megint honnan jutott eszedbe? – sóhajtotta, s az ajkai között kiáramló forró levegő végigsiklott a nyakamon. – Wikipediának nézek ki? – kérdezte durcásan. Nem bírtam megállni, hogy ne nézzek rá. Az összehúzott szemöldöke és a lebiggyesztett ajkai egy édes kisfiút varázsoltak belőle.

- Őszintén? – Muszáj volt megmosolyognom azt a kíváncsiságot és várakozást, ami kiült az arcára, míg a válaszomat várta. – Neeem – húztam el a szám vigyorogva, és már gördültem is el a közeléből, felkészülve a megtorlásra.

- Hé! – kapott utánam felháborodva, de már nem ért el. – Te most lehülyéztél?

- Én ugyan nem – kacagtam, és igyekeztem minél messzebbre jutni. Ahogy hátrapillantottam, láttam, hogy már ő sem heverészik, hanem a lábait kapkodva próbál utolérni. Az arckifejezése semmi jót nem ígért. Csúnyán ki fogok kapni, futott át az agyamon.

- Álljon csak meg, kisasszony! – jutott el hozzám a hangja, ahogy bevetettem magam a tuják közé.

- Persze, hogy elfenekelj, mi? – válaszoltam még mindig kuncogva. Alig értem a mondat végére, két kar fonódott a derekam köré, s rántott ki az örökzöld rengetegből.

- Milyen fenekelésről is volt szó? – nézett le rám az édes féloldalas mosolyával.

Egyetlen szót sem bírtam kinyögni, csak bámultam rá, teljesen elvesztve magam körül a valóságot. Annyira álomszerűnek tűnt minden egyes perc. Nehezemre esett elhinni, hogy tényleg ott állok vele szemben, hozzásimulva, s ő engem ölel, engem tart a karjaiban, s az én pillantásom az, ami rabul ejti őt.

Nem, nem, nem! Ez nem lehet! Ez nem történhet meg! Ő nem lehet kedves! Nem lehet benne ennyi pajkosság, sem gyengédség! Annyival könnyebb lenne, ha csak egy bunkó pöcs lenne, de nem, neki ilyen zabálni valónak kell lennie…

- Én várok – fűzte össze ujjait a derekamon, s hogy elfedje a mosolyát, inkább az ajkait csücsörítgetve pislogott le rám.

- Ha a Karácsonyra, az még messze van – vágtam komoly képet, hüvelykujjammal az alsó ajkamat nyomogatva.

- Kóstolgatsz, mazsola? – hajolt közelebb, s tette fel a már ismerős kérdést, minden egyes szót szinte az ajkaim közé suttogva.

- Nem szeretem a mazs… - fúlt el a hangom, mivel Tom egyetlen aprócska fejmozdulattal hozzáérintette ajkait az enyémekhez.

Lehet, hogy hülye vagyok, egy idióta, egy döntésképtelen nyomi liba, és esküszöm, veszettül bánom, de visszacsókoltam. Nem remegett meg a föld, nem cikáztak villámok az égen és nem olvadt el az Északi-sark jege… de bennem valami megváltozott.

Nem most csókolt meg először, számomra mégis olyan volt, mintha ez lenne az első. Ajkai finoman, gyengéden, türelmesen mozdultak, nem éreztem, hogy bármit is erőltetni akarna. Keze is csak akkor indult feljebb a hátamon, mikor átöleltem a nyakát. Semmit nem tett addig, amíg én nem adtam meg rá az engedélyt a mozdulataimmal.

Ez a lépésről-lépésre taktika meghozta az eredményt. Én voltam az, aki türelmetlenné vált. Éreztem, hogy nem adja át magát mindannak, amit érez, és amit tenni szeretne.

- Ne fogd vissza magad – szakadtam el egy percre az ajkaitól, s levegő után kapkodva kerestem vele a szemkontaktust. Ahogy találkozott a pillantásunk, keze a derekamról a fenekemre csúszott, majd amikor ismét összeértek ajkaink, ujjai a rövidnadrágom anyagának feszültek. Mindeközben nyelve olyan finom, szenvedélyes táncot járt az enyémmel, hogy nem pillangók keltek életre a hasamban, hanem egy egész madárház.

Nem ismertem magamra. Ha épp nem lett volna tele minden érzékszervem Tommal, biztos, hogy bokán rúgom magamat és őt is.

- Azt hittem, a barátok nem szoktak csókolózni – mosolygott rám Tom, miközben végig húzta hüvelykujját a még mindig bizsergő, csókunktól duzzadt alsó ajkamon.

- Nem is – nyögtem ijedten. Bár végig tudatában voltam annak, hogy mit teszünk, mégiscsak most, hogy kimondta, gondoltam bele a következményekbe. Hibát követtem el, követtünk el. Átléptük a határt, ami eddig láthatatlanul ugyan, de ott feszült közöttünk. Kibújtam az ölelő karok közül, s szinte futottam a biztonságot jelentő ház felé.

- Lisa! – szólt utánam Tom, s próbált lépést tartani velem.

- Már elég késő van. Ideje lenne lefeküdni – hadartam összezavarodva.

Elment az eszem, hogy hagytam magam elcsábítani. Mit hagytam? Könyörögtem neki. Csak találjak egy tükröt, az első mozdulattal szembe köpöm magam.

- Fúj – ugrottam hátra a következő lépésnél. Egy kicsi, hideg, nyálkás, mozgolódó valami ért a lábujjaimhoz. A hirtelen irányváltásom miatt Tom nekem jött, kis híján a földre küldve a lendületével.

- Mi van? – karolt át. De nem is volt más választása, hisz konkrétan a nyakába másztam.

- Béka-béka-béka-béka! – A nyakába kapaszkodva fontam lábaimat a dereka köré.

- Nincs ott semmi – röhögött a fülembe.

- De igen! – mutogattam fél kézzel a fűbe, oda sem nézve. – Nagy és ronda és nyálkás és undi – vinnyogtam.

- Uh, már látom – suttogta a nyakamba ijedten. – De talán, ha csendben maradunk és nem teszünk semmi hirtelen mozdulatot, akkor lehet, hogy nem fog bántani – magyarázta teljes meggyőződéssel, majd lassan a ház felé oldalazott velem a karjában. – Életemben nem láttam ilyen hatalmas békát – mondta, mikor már a teraszon voltunk. – Kijutottunk a veszélyzónából – rázott meg finoman. – Most már elengedhetsz.

- Bocsánat – motyogtam lesütött szemekkel, már a saját lábaimon állva. Mindig is szégyelltem a béka undoromat. Általában kemény csaj vagyok, aki nem ájul el, ha megvágja az ujját és nem nyávog, ha letörik a körme, de ha békát látok, kiborulok. Most is, ha nincs velem Tom, valószínűleg sikítva rohanok be a házba. – Figyelj, nyugodtan hazamehetsz – szedtem fel a cuccomat a földről. – Nem fogok haragudni – kerestem elő a kulcsomat a táskám mélyéről. Nem mertem felemelni a fejem, s a szemeibe nézni. Tökéletesen megértettem volna, ha él a lehetőséggel és hazamegy. Legalábbis én a helyében azt tettem volna. Még saját magam számára is kiborítóan viselkedtem. Bele sem mertem gondolni, hogy épp mi lehet a véleménye rólam. – Majd holnap találkozunk. – Mielőtt beléptem volna az ajtón, megkockáztattam egy pillantást felé.

- Eszemben sincs elmenni – rázta a fejét Tom eltökélten, s még mielőtt bármit is reagálhattam volna, betolt maga előtt a házba.

- Akkor én megyek… - pillogtam rá kicsit, vagyis nagyon összezavarodva. – Keresek neked valamit, amiben aludhatsz – hagytam ott a konyha közepén, és a szavai miatt szinte üresen kongó fejjel léptem be a szobámba. Bambán álltam a komód előtt, egy percre megfeledkezve arról, hogy miért is mentem be. Elég legyen, korholtam magam gondolatban, majd kirángattam a fiókból az egyik alvós bokszeremet és egy nagyobb pólót. – Tessék – nyomtam a kezébe a ruhadarabokat. Kicsit furán nézett rájuk, de nem tett semmilyen idióta megjegyzést. Hát igen, a bokszeren épp nyulak dugtak mindenféle kreatív pozitúrában, a pólón meg Törpilla pózolt. – Érezd magad otthon – mutattam körbe. – Gyorsan lezuhanyozom – vágtam hátraarcot.

- Utána hajlandó vagy végre beszélni velem? – szólt utánam türelmetlenül.

- Most is beszélek veled – játszottam a hülyét.

- Tudod, hogy mire gondolok – forgatta meg a szemeit, ujjai között a pólót gyűrögetve.

- Tudom – nyögtem felé kétségbeesetten. – Hogy a franc essen bele! – morogtam már a fürdőszobában, és a földhöz vágtam a pólómat.

Hogy jutottunk el idáig? Mi a franc történt? Ő akar beszélgetni? És mégis miről? Miért kell ilyen nagy ügyet keríteni egy kibaszott csókból?

- Lépj túl rajta – motyogtam magam elé, a kellemesen meleg vízsugár alatt állva. Igaz, azt mondtam, sietek, de valahogy mégsem fűlött hozzá a fogam, hogy kiteregessem a titkaimat, főleg nem azokat, amiket a lelkem mélyére próbálok tuszkolni. Talán, ha elég ideig maradok idebent, elunja magát és lefekszik… Na, ez nem fog megtörténni, az biztos. Csoda, hogy eddig nem törte rám az ajtót, hisz már legalább húsz perce váratom…

- Lisa! – hallottam meg a hangját és a halk kopogtatást.

- Remek – tátogtam bosszúsan. – Még öt perc – szóltam ki neki.

- Bocsi, de nem hiszek neked. Elszámolok ötig, aztán bemegyek – mondta, és biztos voltam benne, hogy nem szórakozik.

- Mi? Nem jöhetsz be! – ellenkeztem kétségbeesetten, s közben egyszerre próbáltam megmarkolni a törölközőmet és nem elcsúszni a kádban.

- Egy.

- Ne-ne-ne-ne-ne…

- Kettő.

- Tom, ha bejössz, én kinyírlak! – fenyegetőztem, miközben számolt.

- Három.

- Többet nem szólok hozzád!

- Már kinyírtál, úgyhogy lényegtelen. Négy.

- Utállak! – fújtattam dühösen. A törölközőt már úgy-ahogy magam köré tekertem, de annyira pánikoltam, hogy képtelen voltam normálisan magamon tartani, és még meg is csúsztam a csempén.

- Köszönöm. Öt – mondta, s ezzel egy időben kinyílt az ajtó.

- Te nem vagy normális – néztem rá felháborodva, minél távolabbra húzódva tőle.

- Te kényszerítettél – vonta meg a vállát.

- Hallgatlak – ültem le a kád szélére. Pillantását követve vettem észre, hogy a melltartóm ott figyel a mosógép tetején. – Oké, tudod mit? – pattantam fel és bevágtam a fehérneműt a szennyes tartóba. – Beszéljünk, de ne itt – lökdöstem arrébb. – Két perc és megyek – csaptam be mögötte az ajtót. Megtörölköztem, majd magamra rántottam a „pizsamámat”, egy topot és egy rövidnadrágot.

- Ez tényleg gyors volt – húzta fel az egyik szemöldökét, ahogy beléptem a szobámba. Ott állt a könyvespolcom előtt és a gyűjteményemet nézegette. Nem mondtam semmit, csak törökülésben elhelyezkedtem az ágyam közepén, és a melleim alatt összefont karokkal vártam, hogy végre túlessünk a kínos perceken. – Mindjárt jövök – vigyorgott rám, s a tőlem kapott ruhával a kezében távozott.

Eszem megáll, pislogtam bambán. Őszintén szólva, kicsit rosszul esett, hogy így palira vett. Sértődötten bebújtam a takaró alá és a fal felé fordulva öleltem meg a kispárnámat. De bármennyire is aludni akartam, végig ott motoszkált a tudat a fejemben, hogy Tom ott van a házban és bármelyik pillanatban mellém bújhat.

Hallottam a lépteit, ahogy megreccsen lábai alatt a padló. Behunytam a szemem, s alvást színleltem. Levegőt venni is elfelejtettem, ahogy megemelkedett mögöttem a takaró.

- Tudom, hogy ébren vagy – lehelte a fülemhez hajolva, karját a derekamra csúsztatva.

Lehelete a bőrömet cirógatta, s ettől furán bizseregni kezdett a tarkóm, a gyomrom nagyot rándulva összeugrott, a karomon pedig minden szőrszál az égnek meredt. Tenyerét, a testéből áradó forróságot a fölsőmön keresztül is éreztem. Egyrészről akartam is, hogy magához húzzon, s ujjai hozzáérjenek a meztelen bőrömhöz, másrészről viszont rettegtem is ettől.

- Tom – motyogtam elfúló hangon. – Kérlek, hagyd abba – nyúltam hátra, s érintettem meg a tarkóját, mikor apró csókokat lehelt a nyakamra.

- Akarod. Érzem – cirógatta bőrömet az ajakpiercingjével.

- Akkor sem lehet – csuklott el a hangom a visszatartott könnyektől. Kezemet továbbra is a tarkóján tartottam, hüvelykujjammal finoman körözve rajta.

- Mitől félsz ennyire? – fordított a hátamra, hogy a könyökére támaszkodva közelebb hajolhasson, és a szemembe nézhessen.

- Nem akarom, hogy fájjon – hunytam le egy pillanatra a szemeimet, pár könnycsepp azonban még így is kicsordult.

- Nem tudom megígérni, hogy nem fog fájni – törölgette az arcom az eddig derekamon pihenő kezével –, de azt igen, hogy szándékosan sohasem bántanálak.

- Tessék? – nyitottam ki meglepetten a szemeimet, teljesen megfeledkezve arról, hogy az imént még épp egy kiadós bőgés határán voltam. Az édes, félszeg mosolya volt az, azt hiszem, ami végképp összezavart.

- Csak próbáljuk meg – motyogta halkan. Most először tűnt úgy, hogy zavarban van attól, amiket mond, és ami történik. Most először láttam őt sebezhetőnek.

- Nem tudom – ráztam a fejem. Bármennyire is szíven ütött a viselkedése és a szavai, még mindig ott volt bennem az a nagy adag félsz. Mondani bármit lehet, ígérgetni is könnyű. – Honnan tudjam, hogy komolyan gondolod? Mi a biztosíték arra, hogy nem csak ideig-óráig kellek neked? – sóhajtottam, s ezzel szabad utat engedtem minden kérdésnek és kételynek. Már nem volt értelme a titkolózásnak és a megjátszásnak. – Én nem akarok kísérletezgetni, nem akarok reménykedni, bármibe is beleélni magam. Tudnom kell, hogy várhatok-e bármit is mindazért cserébe, amit neked adok, és nem csak a lelkem, a szívem darabkáit szedegethetem és ragaszthatom, miután elvetted, amit akartál és mosolyogva tovább állsz. – Nem mertem a szemébe nézni. Minden, amit most neki mondtam, már hosszú ideje keringett a fejemben, de sohasem mondtam ki hangosan. Sohasem volt hozzá elég bátorságom. Most is féltem, hogy ezzel talán mindent elrontok és nevetségessé teszem magam, hogy kiadom magam. A semmiért. De legalább akkor elmondhatom, hogy fájt.

- Túl sokat kérsz – mondta halkan, s amikor ujjai a karomhoz értek, ijedten araszoltam arrébb.

- Gondoltam – húztam el a számat szomorúan, torkomat már a sírás fojtogatta.

- Nem kérheted tőlem, hogy megígérjem, minden szép és jó lesz… - fonta ujjait a csuklóm köré, ahogy megtámaszkodtam az ágyon, a távozásra készen. – Igyekezni fogok. Ez minden, amit mondani tudok – futtatta végig ujjait a hátamon, majd szorosan körém fűzte karjait.

- Miből gondolod, hogy nekem ez elég? – néztem rá most először, s már egy cseppet sem érdekelt, meglátja-e a könnyeimet vagy sem.

- Mert nekem elég lenne – suhant át az arcán egy halvány mosoly. – Ne hidd, hogy csak te vagy betojva ettől az egésztől – feddett meg komolykodva, a fejét csóválva. – Olyan dolgokat érzek – kapta oldalra pillantását zavartan –, olyan kuszaságot. De, ami a leginkább megrémít, hogy ott vagy minden gondolatomban – tekergette idegesen az egyik hajtincsemet. – Ha tudnád, milyen álmaim vannak – kuncogott a fülembe, majd egy apró puszit is nyomott a fülem mögé.

- Mert még nem kaptál meg. – Hiába próbáltam kibújni az öleléséből, nem hagyta, hogy elmeneküljek. – De ez is el fog múlni.

- Te ilyenkor hallod, hogy miket beszélsz? – kérdezett vissza felháborodva. – Én itt bevallom, hogy a falat kaparom utánad, és te csak annyit tudsz mondani, hogy elmúlik? – nézett rám csalódottan. – Szerinted én minden lánynak ezt mondom? – fogta két kezébe az arcom, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzek.

- Miért, nem? – húztam el a szám.

- Persze, hogy nem! – csattant fel. – Most jól figyelj! Csak egyszer fogom elmondani – mondta komolyan, a szemeimbe nézve. – Ked-vel-lek – mondta, a nyomaték kedvéért szótagolva –, és szeretném, ha adnál egy esélyt – simogatta a hüvelykujjával az alsó ajkam. – Nekünk – mosolyodott el.

- Ezt most komolyan gondolod? – néztem rá meglepetten. Kezdtem egyre inkább úgy érezni, hihetek neki. Tényleg velem akar lenni.

- Igen, bár azt hiszem, már elégszer mondtam – terült el egy hatalmas mosoly az arcán, meglepett arckifejezésemet látva.

- Gondolkodhatok? – simítottam ujjaimat a kezére, majd elhúztam az arcomtól, de nem engedtem el, hanem összefűztem ujjaimat az övéivel.

- Öhm… persze – bólintott bizonytalanul.

- Próbáljuk meg – mosolyogtam rá, majd egy aprócska csókot nyomtam az állára.

- Lökött vagy – csóválta meg a fejét, majd az ágyra döntve fölém fordult, s még mielőtt bármit is reagálhattam volna, megcsókolt. Nem finomkodott, nem várt, nem kért engedélyt, egyszerűen csak minden érzést, szenvedélyt beleadva vette birtokba ajkaimat, olyan tempót diktálva, hogy hirtelen azt se tudtam, mit csináljak, azon kívül, hogy valahogy próbáltam tartani az iramot. A testével szorított a matrachoz, kezét a meztelen combomról a fenekemre, majd a fölsőm alá, a hasamra csúsztatta. Bármennyire is nem akartam, érintésétől kénytelen voltam felnyögni. Mosolyogva szakította meg a csókunkat, én viszont nem tudtam betelni a közelségével, és továbbra is apró puszikat nyomkodtam a szájára.

- Mondhatok valamit? – kérdeztem, miközben a nyakáról a mellkasára csúsztattam kezeimet. Nem válaszolt, csak nagyot nyelve bólintott, ahogy ujjaimat a pólója aljához vezettem, s lassan felfelé húztam a hátán. – Nevetségesen nézel ki ebben a pólóban – tört ki belőlem a nevetés. – Inkább vedd le!

- Nem! – durcáskodott Tom, és nem hagyta, hogy kibújtassam a Törpillás förmedvényemből. – Szerintem pont illik hozzám – simítgatta el a ráncokat nagy büszkén a mellkasán.

- Arról nem volt szó, hogy a barátnőm akarsz lenni – löktem meg a vállát komoly képpel.

- Áucs, ez fájt – biggyesztette le az ajkát.

- Ez volt a cél, kisszívem – csókoltam meg, majd az oldalamra gördültem. – Jó éjt! – vigyorogva öleltem meg újfent a kispárnámat.

- Te gonosz ki némber – suttogta a fülembe, s a hátamhoz simulva, szorosan átkarolva a derekamat hozzám bújt. – Álmodj velem, mazsola – csókolt a nyakamba.

*

- Alszol? – cirógattam meg a kézfejét. Nem tudom, hogy mennyi idő telhetett el, de képtelen voltam elaludni, s egyre csak Tom szuszogását hallgattam, a nyakamat cirógató forró lélegzetét figyeltem. Még mindig alig tudtam elhinni, hogy tényleg megtörtént közöttünk az a beszélgetés. Még mindig az elhangzottak zakatoltak a fejemben.

- Nem – sóhajtotta, s kicsit mocorogva dörgölőzött a hátamhoz.

- Vagy egy nagyon nagy problémám – találtam meg ujjait, s bizonytalanul játszadozni kezdtem velük; hajtogattam, ide-oda tekergettem őket, Tom legnagyobb örömére.

- Éhes vagy – szabadította ki ujjait, s tenyerét a melleim alá csúsztatta, az épp korgó gyomrom fölé.

- Honnan tudtad? – fordultam felé vigyorogva.

- Ráhibáztam – vonta meg a vállát.

- Hát ez szép – húztam el a szám. – Szóval szerinted bélpoklos vagyok – fordítottam el a fejem, hogy ne lássam a pimasz vigyorát. – Éppenséggel más bajom is lehet – játszottam a sértődöttet.

- Például? – kérdezte türelmesen, s hanyatt dőlt.

- Például – néztem a plafonra. – Hideg a lábad! – ültem fel úgy, mintha épp feltaláltam volna minden betegség ellenszerét.

- Hideg a lábam? – nézett rám, s próbaképpen hozzám nyomta a talpát.

- Nem – legyintettem –, de lehetne, és ne szólj közbe, épp érvelek – fűztem össze karjaimat.

- Bocsánat – húzta be a nyakát, morcos pillantásomat látva. – Folytasd csak.

- Pisilnem kell – szedtem elő a következő lehetőséget.

- Akkor menj – szakított félbe ismét Tom és az ajtó felé mutatott. Nem válaszoltam, tenyeremet viszont a szájára nyomtam.

- Fáj a fejem – vigyorogtam magabiztosan, ahogy végre megtaláltam a tökéletes indokot.

- Kizárt – csókolt a tenyerembe, mielőtt elhúzta volna a szájától.

- Ugyan miért? – fordultam fölé a csípőjére ülve, kezeimet a mellkasán pihentetve.

- Akkor nem beszélnél ilyen zöldségeket – mondta és a kezemnél fogva húzott le magához, majd a hajamba túrva, a tarkómat fogva megcsókolt. Kezei nem sokáig maradtak nyugton, egy másodperc múlva már a vállamat érintették. Ujjai futólag megcirógatták a kulcscsontomat, ám ahelyett, hogy a melleim felé folytatták volna útjukat, inkább az oldalamon kúsztak lefelé, hogy azután a fenekem érintésével a meztelen combjaimon pihenjenek meg.

- Ó, igen – nyögtem a fülébe, ahogy elszakadtam az ajkaitól. – Csoki fagyi – vigyorogtam rá kacéran, majd egy futó csókot nyomva az ajkaira, lefordultam róla és az ajtó felé indultam.

- Másra gondolsz, mikor velem vagy? – kiabálta utánam sértődötten.

A kényelmes kis kanapén ültem, kint a teraszon, mikor Tom megjelent az ajtóban.

- Nyalakodsz? – kérdeztem a kanállal a számban, egy doboz eper fagyit egyensúlyozva a combomon.

- Ezt vehetem célzásnak? – nézett rám azzal a tipikus perverz, bugyit nedvesítő pillantásával.

- Perverz – morogtam a kanalat szorítva a fogaimmal, majd mikor lehuppant mellém, egy kecses mozdulattal az ölébe ejtettem a már olvadozó, de azért még mindig hideg dobozt.

- Azt hittem, békét kötöttünk – húzta el a száját csalódottan és kicsit fájdalmasan.

- Tényleg? – néztem rá hitetlenkedve. – Nem is emlékszem rá – vontam meg a vállam.

- Mindjárt eszedbe juttatom – hajolt a fülemhez. A következő pillanatban egy kanálnyi fagyit kent szét a vállamon. A váratlan ingertől megugrottam, s majdnem elejtettem a saját fagylaltomat is.

- Mit művelsz? – néztem Tomra elkerekedett szemekkel. A hidegtől végigömlött a testemen a libabőr, megborzongtam, de mégis, amitől a leginkább zavarba jöttem, hogy láthattam, Tom milyen mohó, vágyakozó pillantásokat vet a mellemre, a vékonyka top anyagán átsejlő mellbimbóim körvonalaira.

- Nyalakodok – kacsintott rám, szájával a vállamhoz közelítve. Mit ne mondjak, nyelvének érintését a fagyival együtt is tökéletesen éreztem. És az, hogy közben egyetlen pillanatra sem vette le rólam a szemét, hihetetlenül izgató volt. Barna szemeiben ott tükröződtek a gondolatai és vágyai, hogy legszívesebben rám vetné magát. Ezen annyira nem is lepődtem meg, hisz ismertem a természetét, viszont az annál jobban megdöbbentett, hogy a gyomrom már csak ennek a gondolatától is izgatottan remegni kezdett.

Még senki nem nyalt rólam fagyit, de semmi mást sem, szóval teljességében új élmény volt, ahogy forró nyelve végigsiklott a hűvös bőrömön. Amikor már elfogyott rólam az édesség, ajkai hagytak hátra finom, nedves csókokat.

- Emlékszel már? – kérdezte, majd ráérősen a szájába nyomott egy kanállal a csoki fagyiból is.

- Mi-mire? – dadogtam összezavarodva. Valószínűleg a nevemet sem tudtam volna megmondani, erre ő meg jön egy ilyen bonyolult kérdéssel. Nem válaszolt a kérdésemre, csak nagy büszkén elvigyorodott, majd egyetlen szó nélkül bement a konyhába, otthagyva engem egy ilyen élménnyel.

( Eredeti bejegyzés: 2012. január 8. )

\m/(-.-)\m/