Boszorkány szerelem
Nem is olyan régen élt egy kis boszorkány, akinek a szülei meghaltak, s a nagyijával élt. De nem sokkal később a nagyi is eltávozott.
Iza 10 éves kora óta egyedül él.
Mindenki csak átnézett rajta, mert árva volt, viszont hatalmas vagyonnal rendelkezett, melyet szülei hagytak rá.
Bár Iza nem volt kegyetlen, mégis, a sok bántás és fájdalom, amit szülei elvesztése után érzett… megkeményítették a szívét.
Iza mára már egy 19 éves boszorkány, aki nem hisz a szeretetben és az őszinte szerelemben.
Életében egyszer, 12 évesen beleszeretett egy halandóba, Bill Kaulitzba. Bill 16 évesen költözött a városba a szüleivel, s egy osztályba került Izával.
Sokáig egy szót sem váltottak egymással, de Iza szerette volna megismerni a mesebeli hercegét, aki majd megtanítja őt szeretni. Mielőtt azonban bármit tehetett volna ennek érdekében, a család minden előzmény nélkül eltűnt.
Iza ezek után nem is nagyon mozdult ki a lakásból, csak a könyveinek és az írásnak élt, teljesen magába zárkózva.
Egy nap azonban különös dolog történt.
Iza, az ifjú boszorkány, ismerős nevetésre ébredt. Tudta, hogy már hallotta valahol, csak azt nem, hogy hol. Kipattant az ágyából és az ablakához lépett. Elhúzta a függönyt, s az egész szobát elárasztotta a régen látott, meleg napfény, s az édes nevetéstől zengtek a falak.
- Áh, nincs itt senki – húzta volna vissza a függönyt Iza, mikor ismét hallotta a nevetést. Ismét kinézett az ablakon és egy szőke, magas, vékony srácot pillantott meg. Olyan ismerős – mondta magában. Már láttam valahol, ebben biztos vagyok. És ekkor a fiú, kinek a nevetése oly édesen csengett, megfordult, majd mosolyogva intett Izának. Iza ijedtében a függöny mögé bújt. Olyan rég volt már része kedves gesztusokban…
- Bill, mit nézel? Gyere már! Nincs abban az ablakban semmi sem! – hallott meg egy női hangot.
- I-igen, persze… megyek már, kicsim – indult be a szomszéd lakásba Bill és egy nő.
Szóval ő lenne Bill? Bill Kaulitz, akibe én olyan régen szerelmes voltam – tudatosult Izában, hogy ki is volt ez a férfi. Nem csoda, hogy ismerős volt a nevetése.
Fekete csőnadrágot és egy fekete halálfejes pólót vett fel, egy hozzá illő tornacipővel. Készen állt a bevásárlásra.
Már a boltban kolbászolt, amikor valamibe beleütközött, vagyis inkább valakibe.
- Bocsi, nem figyeltem – nézett fel Iza a nála jóval magasabb férfira, kinek arcát napszemüveg takarta. A férfi aranyos mosolyt villantott az apró teremtésre.
- Semmi baj, nem figyeltem. Nem kellene háttal mennem – vette le a szemüvegét. És ekkor Iza lélegzete is elállt, és a szíve is biztosan kihagyott egy dobbanást. Sokáig álltak egymást nézve, de az idegent már kicsit zavarta a lány szótlansága, ezért megszólalt:
- Szia! A nevem Bill Kaulitz – nyújtotta a kezét Izának. – Mi az, nem hallasz? – kérdezte félénken Bill, mert Iza még csak meg sem mozdult.
- Ja, de, bocsi, csak elbambultam – nézett fel rá Iza. – Mit is mondtál? – kérdezte.
- Semmit, csak bemutatkoztam. Bill vagyok – nyújtotta ismét a kezét.
- Iza vagyok – viszonozta a gesztust.
- Bocsi, de mennem kell. Majd még találkozunk. Nagyon örültem, szia – vált zavarttá egyszerre Bill viselkedése.
- Szia – nézett a távozó Bill után Iza, nem értve, hogy mi is történt.
Néhány nap elteltével Iza a csengő hangjára ébredt. Kicsit ideges lett, viszont épp ideje volt felkelni…
- Megyek már, nem kell annyira csengetni – nyitotta ki az ajtót, s egy nem várt személlyel találta magát szembe. – Hát te? – kérdezte meglepetten.
- Én csak… csak… azért jöttem, hogy megmagyarázzam a múltkori viselkedésemet – ment beljebb Bill.
- Nem… nincs rá szükség – nézett rá értetlenül Iza. Már megszokta az ilyen viselkedést, nem értette, hogy most miért kell így felfújni az egészet…
- De van! – emelte meg a hangját Bill, s ettől Iza ijedten rezzent össze. - Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni, csak… csak… - Nem fejezte be a mondatot, hanem inkább Iza ajkaira tapadt.
Miután elváltak ajkaik, Iza kérdőn és megilletődve nézett fel Billre. Nem értette, hogy ez mi volt, és hogy akkor ezt most hogyan kell érteni. És hát ez volt élete első csókja, amit nem mástól kapott, mint a gyermekkori szerelmétől.
- Ne haragudj, de ezt muszáj volt… nem hagyhattam ki… nagyon, annyira nagyon… - motyogta Bill.
- Ne, kérlek, ne mondj semmit, inkább menj el! Nem akarok veled beszélni… hiszen nem is ismerlek.
- Ezt nem mondhatod komolyan… Régen egy osztályba jártunk… Ne csinálj úgy, mintha nem tudnád, miről beszélek!
- Tényleg nem tudom, hogy miről beszélsz – adta a hülyét Iza, de nem volt túl jó színész, és ezt Bill is látta rajta. Tudta, hogy nem tudja becsapni.
- Jaj, hagyjuk már! Tudom, hogy tudod, csak nem akarod bevallani, hogy kedvelsz, és hogy régen is kedveltél.
- Na… na, álljunk csak meg! – emelte fel a kezét Iza. – Eddig még az volt, hogy ismerlek, most meg már kedvellek? Szerintem te nem vagy magadnál – csóválta meg a fejét.
- Hm, dehogynem boszikám, én teljesen magamnál vagyok – mondta Bill.
Ezt hallva Iza megrémült, hogy Bill esetleg tudja róla az igazat, vagyis azt, hogy ő egy boszorkány és el fogja őt árulni.
- Miről beszélsz? – értetlenkedett Iza.
- Tudod mit, hagyjuk ezt az egészet, mert látom, hogy nem megyek veled semmire – adta fel Bill és kisétált az ajtón, szomorúan megcsóválva a fejét, egyedül hagyva Izát a teljes kétségbeesésben, hisz nem tudta, Bill miért mondta azt, amit. Félt, hogy minden kiderül, s ezzel az életének is vége lesz.
2 héttel később
Iza feltűnően gyakran ment ki a kertbe az elmúlt két hétben. Mindvégig arra várt, hogy Bill talán odamegy hozzá, megszólítja őt, de csak átnézett rajta. Nem értette, mi ütött Billbe, viszont nagyon bántotta a dolog, hisz ő volt az, akit igazán szeretett és mindig is szeretni fog.
- Kicsim! – hallotta Iza. A kertben ücsörgött, egy nagy fa alatt és épp a boszorkány könyvét olvasgatta, mikor észrevette Billt és azt a nőt, akiről még mindig nem tudta pontosan, hogy ki lehet.
- Ne legyen már ilyen türelmetlen az én kis barátnőm! Mindjárt megyek – válaszolta Bill. Így legalább Iza is megtudta, hogy a rejtélyes nő Bill barátnője.
- Persze, a barátnője… Azért csókolgatott engem. Ch, milyen szánalmas… - morogta Iza az orra alatt, fel sem pillantva, majd beleivott a poharába.
- Mi a szánalmas? Vagy inkább ki? – kérdezte Bill, váratlanul megjelenve Iza mellett, aki ijedtében Bill szemei közé köpte a narancslevet. – Ezt meg miért kellett? – kérdezte Bill fintorogva.
- Bocsi, nem akartam, csak kicsit megijedtem – mondta zavartan Iza.
- Jó, végül is nem történt semmi baj – mosolyodott el Bill.
- Öhm, amúgy hogy kerülsz ide? Az előbb még a házatok előtt álltál – mondta Iza egy félszeg mosollyal az arcán.
- Hm, ez legyen az én titkom – kacsintott rá Bill.
- De, de…
- Shh – tette Bill Iza ajkaira mutatóujját és gyengéden végig is húzta rajta. Iza feszülten figyelte Bill minden egyes mozdulatát és pillantását.
- Haha – nevette el magát Bill hirtelen.
- Hm? Mi olyan vicces? – nézett kérdően Iza Billre.
- Semmi, csak… az a kis mosoly gödröcske, ami… szóval, már gyermekkorodban is az arcodon csücsült.
- Értem… de ez akkor sem olyan vicces – ráncolta a szemöldökét bosszúsan Iza. – Szeretnék tőled kérdezni valamit – vette komolyabbra a hangját. Úgy döntött, kérdőre vonja Billt.
- Csak tessék – nézett rá várakozóan Bill. – Bár tudom, hogy mit akarsz kérdezni. Arra vagy kíváncsi, honnan tudtam, hogy boszorkány vagy – húzta fel a szemöldökét Bill.
- Honnan tudod… hogy én ezt… vagyis honnan tudod, hogy boszorkány vagyok? – dadogta összezavarodva Iza.
- Ez egyszerű – mondta Bill.
- Igen? Akkor halljuk! – fűzte össze karjait a mellei alatt Iza, s Bill pillantása szinte reflexszerűen vándorolt a kis boszi kebleire. – Szóval?
- Jól van, na! Mit érdekel, hogy honnan tudom? Az a lényeg, hogy tudom, nem igaz?
- Neeemm, nem mindegy – nézett fel Iza Billre szúrós tekintettel. – Mondd! – mondta ellentmondást nem tűrő hangon Iza.
- A mosoly gödröcske – mutatott Iza arcára mosolyogva. – Csak a boszorkányoknak van – nevette el magát.
A picsába! Ez igaz – gondolta magában bosszúsan Iza.
- És most mi lesz? Mikor fogod világgá kürtölni? Mikorra várhatom a tudósokat? Hm?
- Hogy mi? Te tényleg azt hiszed, hogy én képes lennék elárulni téged? – akadt ki Bill.
- Nem… nem tudom – vonta meg a vállát bizonytalanul Iza. – Ez nem egy mindennapi dolog, és hát ezzel nagyon sok pénzt kereshetnél… mármint ha engem feladnál – sütötte le a szemeit Iza és a cipője orrát kezdte bámulni.
- Ilyet még viccből se mondj! – csattant fel Bill. – Nem tudnám elviselni a tudatot, hogy miattam válsz kísérleti nyúllá… Nem tudom, hogyan élném túl azt, hogy soha többé nem láthatlak – mondta lágy hangon Bill, s közben Iza pillantását kereste.
- Öhm… ezt most nem nagyon értem… - értetlenkedett Iza szándékosan.
- Ne csináld ezt, kérlek… Hadd ne kelljen nekem elmondanom… - nézett le rá esdeklően Bill.
- De én nem… Mindegy – sóhajtotta Iza. – Ha nem, hát nem. Én nem fogom erőltetni – akart elsétálni Iza csalódottan, de Bill megfogta a könyökét.
- Ne, várj még! Elmondom, csak ne menj még – mondta félénken Bill.
- Hallgatlak – nézett Iza egyenesen Bill szemébe.
- Szóval, én… én… - dadogta Bill.
- Te? – türelmetlenkedett Iza.
- Jó, muszáj sürgetni? Nem csinálok ilyet túl gyakran… - forgatta meg a szemeit Bill. – Szóval, én… – vett egy nagy levegőt, és végre megtette azt, amire Iza már annyira várt. – Szeretlek.
- Ho-hogy mi? – kérdezte Iza ledöbbenve, szíve talán még egy ütemet is kihagyott.
- Jól hallottad. Szeretlek, és mindig is szerettelek. Majd’ megőrültem, hogy nem láttalak annyi időn keresztül… a szüleim miatt kellett elköltöznünk, de én majd belehaltam, hogy nem láthatlak…
- Aha. Szóval azt mondod, hogy szeretsz – állapította meg Iza, miután végre levegőhöz jutott és össze tudta szedni a gondolatait. – Ez vicces – kuncogott.
- Te most kinevetsz engem? Pedig én őszinte voltam – mondta csalódottan Bill.
- Ha annyira szeretsz, akkor miért vagy azzal a csajjal? Hm? – kérdezte Iza szomorúan.
- Délia csak arra kellett, hogy el tudjalak felejteni… De mint látod, nem ment – vonta meg a vállát Bill.
- Ami azt illeti, én azt látom, hogy nagyon is ment – biggyesztette le az ajkát Iza. – Ma reggel is olyan mézes-mázosan csevegtetek…
- Hm… csak nem féltékeny vagy? – fürkészte Bill Iza arcát úgy, mintha minden gondolatát ismerné.
- Hogy mi? – akadt ki Iza. – Hogy én? Te meg vagy húzatva – nevetett fel kényszeredetten Iza.
- Te bizony. Látom rajtad, hogy féltékeny vagy – mosolyodott el Bill, s meg akarta érinteni Iza arcát.
- Jó, az vagyok. Ezt akartad hallani? – csattant fel dühösen Iza.
- Igen, ezt… De még mennyire – lépett közelebb Izához és lágyan megcsókolta, de valaki megzavarta őket.
- Khm, talán zavarok? – kérdezte idegesen Délia. Iza csak szótlanul, összezavarodva állt Bill karjai közé bújva, s várta, hogy mi lesz.
- Ami azt illeti… Igen – mondta Bill komolyan, Délia szemébe nézve.
- Hogy mondtad? – hápogta hitetlenkedve Délia.
- Jól hallottad. Menj innen, és mire hazaérek, legyél összecsomagolva, mert utazol vissza anyádhoz! – mondta határozottan Bill.
- Oh, Bill Kaulitz, ezt te még nagyon meg fogod bánni… és a kis boszi is – mondta Délia, majd gyors léptekkel haza indult, s csomagolni kezdett. De még előtte elintézett egy gyors hívást.
- Halló – vették fel a vonal túloldalán.
- Jó napot! Szeretném tájékoztatni Önöket, hogy egy boszorkány él a kertvárosban. Ha most elmennek hozzá, minden bizonyítékot megszerezhetnek, és maguk lesznek a világon a leghíresebbek… - mondta Délia gonoszan mosolyogva. – Nyár köz, 20/c. Higgye el, megéri.
- Ha ez valóban igaz… - mondta a vonal végén a férfi hitetlenkedve, de mégis bízva Délia szavaiban. – Húsz perc és ott vagyunk – döntött végül.
- Sok szerencsét! – tette le a telefont.
- Bill, miről beszélt Délia? Te elmondtad neki? – kérdezte kétségbeesetten Iza.
- Igen, el, mert mérges voltam rád, és…
- Azt mondtad, szeretsz – csattant fel Iza, a sírás határán. – Csak hogy tudd, aláírtad a halálos ítéletemet. Hát nagyon szépen köszönöm, de én ebből a szerelemből nem kérek – rázta a fejét Iza és kibontakozott Bill öleléséből.
- Annyira sajnálom…
- Hát sajnálhatod is – bosszankodott Iza.
- Hadd tegyem jóvá – sietett utána Bill.
- Ezt nem tudod… Hidd el, én sajnálom a legjobban… Menj el, kérlek – nézett rá Iza csalódottan, s szomorúan.
- Nem, ezt nem kérheted tőlem. Itt maradok, veled… - ellenkezett Bill.
- Nem! Menj el, mert még olyat teszek, amit a végén megbánnék…
- Nem lennél képes bántani engem…
- Azt hiszed? Ebben ne legyél olyan biztos… - nézett rá komolyan Iza.
- Jól van. Elmegyek, ha ezt akarod… - bólintott szomorúan Bill.
- Ezt.
- Készen vagy? – lépett be Bill a saját házába, magára hagyva bajban lévő szerelmét.
- Ja – válaszolta Délia flegmán.
- Megyek – szaladt le a lépcsőn Iza, mikor Bill távozása után nem sokkal megszólalt a csengő.
- Jó napot! Maga Izabella Thomas? – kérdezte egy idegen férfi, ahogy Iza kinyitotta a bejárati ajtót.
- Igen, én vagyok. Miben segíthetek? – kérdezte Iza. Megérzése rosszat súgott.
- Ő az. Vihetik – intett a férfi, és két idegen lépett mellé, kezükben láncot tartva. A férfiak megragadták Iza karjait, majd a vezetőjük a lány kezeire és testére tekerte az erős láncot.
Iza még sohasem érzett ekkora fájdalmat. Nem az fájt neki, hogy láncra verve viszik el, mint egy kutyát, hanem az, hogy mindezt az egyetlen szerelme tette vele.
- Bill, gyere már! Nem érünk rá – kiabált be a házba Délia, s csak azért, hogy Bill lássa, hogyan viszik el Izát láncra verve.
A tervem tökéletes – mondta magában Délia. Ha az enyém nem lehet, akkor senkié sem lesz.
Ekkor Bill is kilépett az épületből, így pont látta, mi történik. Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy megpillantotta a megláncolt Izát. Tudta, hogy ez csak az ő hibája. Ő mondta el Déliának az oly régóta őrzött titkot.
- Ezt te tetted vele? – kérdezte Bill Déliától dühösen.
- Igen… hát nem remek? Vicces, pont úgy néz ki, mint egy állat. Nem kétséges, hogy csúnyán meg fogják kínozni. Remek – mosolygott elégedetten Délia. S ekkor Bill olyat tett, amit még sohasem.
- Ezt nem fogom hagyni! – Egyetlen mozdulattal véget vetett Délia életének.
Bill nyomban a kutató intézet felé vette az irányt. Meg akarta menteni Izát. Ez volt minden vágya.
Ahogy megérkezett, hangos sikításoktól zengett az egész épület. Iza volt az.
- Ne, kérem, ne… - könyörgött sírva Iza.
- Shhh, nyugi boszikám, csak egy kis darab kell… csak egy aprócska kis vágás a mellkasodon… a szíved…
- De én ebbe belehalok – kiabálta Iza, ahogy közeledett felé az éles penge.
- Nem, mert majd segítesz magadon… Majd meggyógyítod magad – mosolyodott el a férfi magabiztosan.
- Állj! – rontott be Bill.
- Bill? – kapta fel a fejét Iza az ismerős hangra, s egy kis megkönnyebbült félmosoly is az ajkaira kúszott. Tudta, nincs mitől félnie, hiszen már ott volt Bill, aki majd megmenti őt.
- Oh, itt a megmentő – nevette el magát az orvos.
- Engedje el! – mondta határozottan Bill.
- Nem! – ellenkezett az orvos, és a kezében tartott szikét Bill felé dobta.
- Hoppá, ez nem sikerült – ütötte félre a pengét Bill mosolyogva, majd a következő pillanatban az orvos előtt termett, a falnak nyomta, majd a nyakába mélyesztette a fogait.
- Bill… - dadogta elkerekedett szemekkel Iza.
- Kicsim… - lépett oda Bill a vizsgálóasztalhoz, és egyetlen könnyed mozdulattal széttörte az Izát fogva tartó láncszemeket.
- Te egy vámpír vagy? – kérdezte Iza még mindig elképedve.
- Igen… és megértem, ha ezek után… - Nem tudta befejezni, mert Iza egy szenvedélyes csókkal elhallgattatta őt.
Bill csak édesen mosolyogva figyelte Iza kipirult arcát, miután ajkaik elváltak. Egy hosszú pillanatig az alsó ajkát rágcsálva tépelődött, végül elszánta magát, és a zsebébe nyúlt.
- Iza, el tudnál viselni egy egész életen át? – kérdezte, s egy gyűrűt húzott ki a zsebéből. Iza először meg sem tudott szólalni, csak résnyire elnyílt ajkakkal bámult hol Billre, hol pedig a kezében tartott csodaszép gyűrűre.
- Igen… - nyögte halkan. – Igen, igen, igen – lábadt könnybe a szeme, s egy hatalmas mosollyal az arcán Bill nyakába vetette magát, s mindketten a földön kötöttek ki.
Azon az éjszakán egy gyönyörű gyermek fogant meg…
10 évvel később
- Apa, gyere már ki! – kiabált Rehja.
- Megyek, kicsim! – szaladt ki Bill a házból.
- Apa, anyát hol hagytad? – kérdezte a kislány.
- Odabent van…
- Már nem – jött ki Iza is, a kezét törölgetve. – Nos, kicsim, mi volt ilyen nagyon fontos?
- Anya, apa, bemutatom a vőlegényemet, Georgot – mondta és mindketten megmutatták a fűszálakból font gyűrűket. – Sajnálom apa, de elveszítettél – kuncogott gyermekien Rehja.
- Hát ez borzasztó – szörnyülködött Bill, s próbálta nem elnevetni magát, s inkább megcsókolta feleségét. Rehja és Georg ezt látva, fintorogva szaladt el.
- Na, Georg, mi ezt sohasem fogjuk csinálni – mondta Rehja teljes meggyőződéssel.
- Dehogynem. Várd ki a végét – nevetett fel Georg.
VÉGE
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése