Wenn ich weine... 1. rész

Tudom, azt mondtam, egyelőre nem fogom elkezdeni ezt a történetet... Igazság szerint, ez az egy rész készült még el belőle, viszont úgy gondoltam, ha már nem haladok a Bleib mit mir!-rel - és ez nagyon frusztráló számomra -, akkor is kapnotok kell valamit. Mindig csak ígérgetem, hogy majd ekkor meg ekkor írok és csinálom, de most hétvégén sem haladtam előbbre egy sorral sem...

Nos, remélem azért örültök ennek az egyetlen, picurka résznek is.

Jó olvasást!

Cím: Wenn ich weine...

Alcím: -

Kategória: Hetero
Műfaj: Romantikus
Szereplők: Bill Kaulitz / saját szereplő

Chapter 01: Egyedül maradtam

*****

   Valami különös csodának köszönhetően, az egész napom úgy telt, mintha csak egy tündérmesében lettem volna.
   Először is, az előző éjszaka tomboló vihar reggelre elmúlt. Az eget már nem a fekete fellegek uralták, hanem a fényesen ragyogó napocska. Október elsejét mutattak a naptárak, mégis olyan meleg volt, mintha csak épp szeptember elseje lenne. Mintha még nem is lenne olyan távoli a nyár.
   Mikor becsengettek a harmadik órára, az osztály nagy része már pólóban rohangált. Ha akkor, csak úgy lepottyantottak volna a suliban, minden előzetes információ nélkül, biztosan azt mondom, hogy tombol a tavasz.
   A tanárok is kedvesebbek voltak. Irodalomból elmaradt a felelés, helyette viszont gyakorolhattuk a helyesírást; a tanárnő egy kifejezetten hosszú szöveget diktált le, ami csak úgy hemzsegett az idegen szavaktól és a mindenféle nyakatekert kifejezésektől.
   Az egyetlen óra, amit a leginkább vártam, az a rajz volt. Nem mintha annyira tudtam volna rajzolni. Oké, talán csak egy icipicit, de olyan hű de nagy tehetségem nem volt hozzá. Sokkal inkább az hozott lázba, hogy megint láthatom azt a fiút, akiért úgy odavoltam. Talán azt is mondhatnám, hogy ő volt az első igazi plátói szerelmem. Még sohasem beszéltem vele, mindig csak távolról figyeltem őt. A mozdulatait, a gesztusait, ahogy a többi fiúval beszélget, ahogy felnevet egy viccen, vagy épp azt, ahogy hozzászól egy lányhoz.
   Olyankor persze szívből irigyeltem azokat a lányokat, hisz ők ott lehettek a közelében, beszélhettek vele, megérinthették. Ezzel szemben nekem csak a lopott pillanatok, a folyosón véletlenül egymás mellett elhaladás, a távolról csodálás és a heti egy rajzóra jutott. Ekkor viszont büntetlenül álmodozhattam a falnak dőlve, vagy az ablakpárkányon könyökölve. Ilyenkor legalább százszor elképzeltem, hogy végre észrevesz, otthagyja a barátait a büfé előtt, és végre több leszek, mint egy nyamvadt kis porszem a sivatag közepén…
   Az egész hülyeség, ugye?
   Igen, én is tudom, de hát ez a jó a gyerekszerelemben. Még semminek sincs tétje. Még annyi időd van szeretni, viszonzatlanul és reménytelenül, hogy aztán végül minden szenvedésedért, minden egyes átsírt éjszakáért és elhullajtott könnycseppért cserébe a tiéd legyen az az egy, akire megérte várni. Akinek sokkal több vagy, mint egyetlen porszem, te magad vagy az egész sivatag, az egész világ…
   Háromkor értem haza a suliból. Egész nap nevettem, boldog voltam. Semmi sem fájt.
   A ház üres volt. A legelső mozdulattal ejtettem le a táskámat a földre, majd a vékony kis kabátomat a cipőszekrény tetejére dobtam. Miután kibújtam a tornacsukámból és beigazítottam a többi katonás rendben álló lábbeli közé, mégiscsak felakasztottam a kabátomat a fogasra. Eszembe jutott, hogy anya mennyire kiakad attól, ha rendetlenséget csinálok.
   Az egész előszobát betöltötte anya finom parfümének az illata, a forrást azonban hiába kerestem, nem lógott a fogason a kedvenc piros sálja. Az, amelyik magán hordozta a jellegzetes anya-illatot.
   Pedig nem is volt hideg. Miért vette fel akkor?
   A konyhában a tűzhelyen egyetlen fazék árválkodott, fedővel a tetején. Nem is kellett megnéznem, anélkül is tudtam, hogy mi van benne. Bolognai spagetti. Éreztem a szagát. Hiába mondtam el minden egyes alkalommal, hogy nem szeretem, anya ennek ellenére mégis gyakran elkészítette.
   Sokszor éreztem azt, hogy nem figyel rám. Ha valamit mondtam neki hétfőn, szerdán ismét el kellett mondanom, mert konkrétan azt sem tudta, miről beszélek. Nem volt ő rossz anya, csak borzasztó szétszórt.
   A vacsorám végül szendvics lett.
   Este hatkor még mindig egyedül voltam. Bezárkóztam a szobámba és az ágyon elterülve írtam meg a házimat. A matekkal rendesen meggyűlt a bajom, történelemből meg témazárót fogunk írni másnap.
   A nagy tanulás közben végül elaludhattam, mert arra riadtam fel, hogy valaki becsapta a bejárati ajtót. A hangokból ítélve, csak apa lehetett az.
   Biztosan részeg volt, mint mindig.
   A különös csak az volt, hogy most nem hallottam anyut, amint azt mondja: Halkabban, a lányod már alszik!
   Nem. Senki mást nem hallottam, csak apu szöszmötölését. Az agyam viszont még nem volt hajlandó feldolgozni a kapott információt és visszaaludtam.
   Ez volt az a nap, ami után az életem a fehérből feketébe, a fényből a sötétségbe fordult.
   Reggel tudtam meg a másnapos, a konyhaasztal virágmintás terítőjét bámuló apámtól, hogy az anyám elment. Egyetlen szó nélkül hagyott hátra minket. Engem.
   Attól a naptól kezdve úgy éltem a mindennapjaimat, mint valami zombi. Mint akinek a teste él és tudja, hogyan kell működni, belül viszont teljesen üres. Ég a villany, de nincs otthon senki.
   Senkivel nem beszéltem, senkihez nem szóltam, és hozzám sem szóltak. Magamba zárkóztam, a kulcsról viszont senki nem tudhatta, hogy hol találhatja. Bár, nem mintha olyan sokan akartak volna bejutni hozzám.
   Csak akkor beszéltem, ha kérdeztek, és szigorúan csak a válaszra szorítkoztam. Annál többet senki nem húzott ki belőlem.
   Apu az első három hónapban nem ivott egy kortyot sem. Sikerült felfognia, hogy anyu miatta ment el. Azt hitte, ha megváltozik, visszajön.
   De tudtam, valahol a lelkem mélyén éreztem, hogy már semmi sem lesz a régi, és anyu sem fog hazajönni. Ha igazán szeretett volna, el sem megy, és főként nem hagyja, hogy egyedül kelljen végigszenvednem az elkövetkező éveket.
   Majdnem három hónapig volt tiszta.
   Három hónapig volt az apám. Egy olyan apa, akire mindig is vágytam. Aki reggelente elindít a suliba, aki délután főtt étellel vár, akihez segítségért fordulhatok, ha egyedül nem tudom megoldani a házimat.


   Szenteste tört össze bennem minden, végleg.
   Fura zajokra ébredtem az éjszaka közepén. A hangokat a nappaliig követtem, ahol is apám a feldöntött karácsonyfát verte szét, egyetlen díszt sem hagyva ki a pusztításból. Számra szorított kézzel, ledermedve álltam az ajtóban és bámultam az eszelősen tomboló állatra. Az apám nem tenne ilyet. Olyan dühvel tiporta szerencsétlen fát, amit emberi ésszel fel sem lehet fogni.
   Részeg volt.
   Mintha csak megérezte volna, hogy őt nézem, felém kapta pillantását. Az arcán harag és undor mutatkozott, ahogy megindult felém, mindent félrelökve az útjából.
   Féltem. Még sohasem nézett így rám. Még sohasem bántott. Most viszont elkapta a karom, s nekem még csak menekülni, ellenkezni sem volt lehetőségem. Eleinte csak olyan erővel szorongatta a karomat, amitől könnybe lábadt a szemem, a következő pillanatban viszont egy akkora pofont kaptam, hogy ha nem tart, a falnak esek.
   Fájt. Nemcsak fizikailag. Ez a tett, az első pofon törte darabokra a lelkem.
   Egész éjjel a szobámba zárkózva sírtam, vagyis inkább a sarokba kuporodva zokogtam. Olyan kínokat éltem át, amelyeket anyám távozásakor sem.
   Azt hiszem, ott és akkor jöttem rá, hogy elvesztettem őket, elvesztettem a szüleimet.
   Egyedül maradtam.


\m/(-.-)\m/