"Még mindig mosolyogtam, mikor az épület hátul lévő bejáratához mentem. Ahogy kiléptem az ajtón, lassabbra fogtam lépteimet, nehogy gyanút keltsek. Az udvar egyik sarkában, az ebédlő mögött a drótkerítés egy helyen át volt vágva. Ez volt a diákok titkos menekülő útja. Csak akkor látszott a nyílás, ha túl közel mentek hozzá és megmozgatták a hálót, így az elvált a betonoszloptól, amihez mindig gondosan rögzítették a szökevények."
"- Mi? Nem, dehogy! - ellenkeztem azonnal, de közben azt is éreztem, hogy elpirulok. - Nem azért kérdeztem... Én csak... Ó, francba! - dörzsöltem meg bosszúsan az orrom. - Nem tudom, hogy mit érzek - fakadtam ki végül reményvesztetten. - Biztonságban érzem magam mellette... mikor megölel, megfogja a kezem, nem félek semmitől... Istenem, csak úgy fickándozik a gyomrom, mikor meglátom - szorítottam kezemet a gyomromra. - És állandóan elpirulok... főleg, ha a szemébe nézek - érintettem meg forró arcomat. - Látod, pedig csak beszéltem róla?
- Hűha! Te szerelmes vagy - használta Mischa az én szavaimat."
"Csendben sétáltak végig az utcákon, semmiről sem beszélgetve, míg a buszmegálló felé haladtak. Többször is erőt vett rajta a késztetés, hogy kérdéseket szegez a lánynak. Iszonyúan kíváncsi volt arra, hogy mi okozta a változást a viselkedésében. Miért kért szívességeket és miért kért bocsánatot egy olyan dolog miatt, amiben éppenséggel az áldozat volt? Egyszerűen képtelen volt megérteni Marisa cselekedeteinek a jelentős hányadát... Talán tényleg földönkívüli."
"- Senki sem segíthet – csóválta meg a fejét lemondóan Marisa. – Neked meg ezt kell megértened – érintette meg Tom kezét, mely szinte már fájdalmasan mart a karjába. – Menjünk órára, kérlek – mosolyodott el, majd körülfogva Tom ujjait, s a lépcső felé kezdte húzni, lemondva még a forró csokijáról is."
„Az ember a múltban találja meg a jövőjét, s mindkettő része egy oszthatatlan egésznek.” - Frank Herbert
