Bleib mit mir! 7. rész

„Az életed nem akkor kezdődik, amikor meglátod a fényt. Hanem egy másik pillanatban. Egy találkozással, egy mosollyal, egy zavart kézfogással. Amikor meglátod Őt. Amikor megtalálod…”

- Csitáry-Hock Tamás

7.

Lisa

Úgy jött el a hétfő, hogy szinte felfogni sem volt időm. Egész éjszaka tanultam, így hullafáradtan rogytam le reggel az asztalhoz az icipici konyhánkban. Anyu már rég a reggelim készítésével foglalatoskodott, s kezdetként az orrom alá tolt egy bögre kávét.

- Sikerült mindent átnézned? – kérdezte kíváncsian.

- Fogjuk rá – nyögtem fintorogva. – Van pár olyan pont, ami nagyon nyögve nyelősen megy. Remélem, hogy nem abból fognak kérdezni.

- Csak pozitívan! – nézett rám anyu összevont szemöldökkel. – Soha ne arra gondolj, hogy mit nem tudsz, hanem arra, amit tudsz – emelte fel mutatóujját.

- Jaj, anya! Tudod, hogy nálam nem jön be ez az agykontroll-izé! – könyököltem az asztalra, államat a tenyerembe fektettem, közben a kávémat kavargattam.

- Ez csak egy tanács, nem agykontroll – mondta sértődötten és hátat is fordított nekem. Egy sóhaj után pillantottam fel a hűtő mögötti falon lógó órára, mely már nyolc órát mutatott.

Az egyik vizsgám délután 2-kor, a másik 3-kor lesz. 60-60 perc, írásban. Két vizsga két órán belül. Faszán összehozták a tanáraim, nem?

Úgy éreztem, már lassan a fülemen fog kifolyni a vizsgaanyag.

Egy kiadós reggeli után elvonultam a szobámba, hogy pihenjek kicsit. Azt természetesen meghagytam anyunak, hogy legkésőbb tizenegykor jöjjön be és rugdosson el a fürdőszobáig.

Nagy valószínűség szerint elaludtam, mivel amikor legközelebb kinyitottam a szemem, anyu ült az ágyam szélén és közölte, háromnegyed tizenegy van. Szó nem volt rugdosásról. Fényvillám sebességgel téptem fel a fürdőszoba ajtaját, rángattam le a ruháimat és ugrottam be a zuhany alá. Aztán egy perc múlva ugrottam is ki alóla, nyomdafestéket nem tűrő káromkodások közepette.

Ott álltam a helyiség közepén, félig vizes hajjal, egy szál törülközőben és vacogó fogakkal üvöltöttem anyámnak. Nem történt semmi érdekes, csupán csak nem volt egy csepp meleg víz sem, én meg sikeresen a nyakamba engedtem egy nagy adag jéghideg vizet.

- Ez nem lehet igaz! – toporzékoltam. – Most mit csináljak? – néztem anyámra sírásra görbülő szájjal.

- Fogalmam sincs – rántotta meg a vállát tanácstalanul. – Biztos, hogy nincs… - közben a csapot tekergette.

- Nincs! – vágtam rá rögtön. Ha lett volna, akkor nem ott álltam volna még mindig egybe-gyűrűbe, tudatában az idő múlásának. Aztán kigyúlt a fejem fölött a villanykörte és ezt megkoronázandó, a homlokomra csaptam. – Átmegyek a szomszédba – néztem anyámra elszántan, és már a tusfürdőmet és a samponomat kapkodtam le a tartóról.

- De kislányom! – háborodott fel anyu látványosan.

- Vészhelyzet van, és biztos nem sajnálnak tőlem egy kis meleg vizet – szóltam vissza a vállam fölött, közben végigcsattogtam a házon egy szál törülközőben és papucsban.

Gyorsan keresztülszaladtam az udvaron, mind a kettőn, s csak úgy röpködött ide-oda a hátamon a víztől csöpögő hajam. A Kaulitz-Trümper házhoz érve, nemes egyszerűséggel becsörtettem a nyitott teraszajtón, majd a nappaliban épp tévét néző Gordonnal közöltem, hogy mi is a szitu.

- Figyelj, nincs túl sok időm. Nincs meleg vizünk, nekem tusolnom kell, két óra múlva vizsgálom, el kell érnem a buszt és mindjárt agyvérzést kapok – hadartam el egy szuszra. Gordon elkerekedett szemekkel bámult rám, ugyanúgy, ahogy a lépcsőn lefelé lépkedő Bill és Simone is.

- Veled meg mi történt? – nyögte Simone.

- Jaj, Istenem! – sóhajtottam. – Használhatom a fürdőszobátokat? – böktem ki a kérdést, egy helyben toporogva.

- Persze – motyogta Simone bizonytalanul bólogatva, én meg már el is húztam mellettük az emelet felé.

- Várj! – hallottam Bill hangját magam mögött, de elengedtem a fülem mellett.

Szinte betörtem a fürdőszobába, olyan lendülettel vágódtam be rajta. Alig csukódott be mögöttem az ajtó, egy közepes hangerejű sikkantás után tolattam rá, s így teljes testtel felkenve rá magam.

- Te magasságos atya úr isten – motyogtam, és igyekeztem valamilyen úton-módon eltakarni a szemeim. Ez nehéz produkció volt, hisz mindkét kezemben volt valami; egyikkel a törülközőmet tartottam, a másikkal a tisztálkodó szereimet. Az meg sem járta az agyamat, hogy egyszerűen be is csukhatnám a szemem. Végül pipacs vörösen fordultam meg és támasztottam homlokomat az ajtónak.

Basszus! Egy pucér pasival vagyok egy kicsi, párás és fülledt helyiségben.

Levert a víz, a gyomrom remegni kezdett. Izzadó tenyérrel matattam a kilincs után, közben persze próbáltam mindent a helyén tartani.

- Ne haragudj, már megyek is – mondtam hangosabban, szememet szorosan lehunyva. Ekkor elhalt a víz zubogása.

- Felesleges. Már végeztem – hallottam meg azt a hangot, amitől hirtelen megremegtek a térdeim is. Hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – És mi szépet láttál? – kérdezte, s közben hallottam az anyag suhogását, ahogy a derekára tekeri a törülközőjét.

- A teliholdat – nyögtem zavartan.

Ííí, basszus! De idióta vagyok! Most komolyan leteliholdaztam a seggét?

Apró mozdulatokkal kocogtattam a homlokomat az ajtóhoz. A várt felháborodás helyett azonban csak a jóízű kacagást hallottam a hátam mögött, gyanúsan közel hozzám.

- Gondolom, te vagy Lisa – érintette meg gyengén a vállam, éppen csak ujjheggyel. – Most már megfordulhatsz – kuncogott.

- Biztos? Lehet, hogy te vagy az ügyeletes szatír – fordultam meg lassan, egyik szememet résnyire nyitva, majd veszély híján megnyugodva pislogtam fel rá, mindkét szememet hatalmasra nyitva.

Tökéletes volt. A szeme, a szája, a kis babahaja elől a hajvonala kezdeténél, a nyaka, a mellkasa, a karjai, a keskeny csípője… Önkéntelenül ugyan, de oldalra biccent a fejem, és alsó ajkamat beharapva mértem végig a feje búbjától a lábujja hegyéig.

- Szia! – lengette meg szemeim előtt a kezét. Riadtan kaptam pillantásomat az arcára, de ő csak a kis sunyi félmosollyal a szája szegletében nézett le rám, majd ő is ugyanolyan alapossággal, az ajkában lévő piercingjét bökdösve a nyelvével mért végig. Vele ellentétben én borzasztóan zavarban voltam. Rám nem szoktak így nézni a pasik, és ha már itt tartunk, én sem szoktam ilyen feltűnően a nyálamat csorgatni.

Igyekeztem felszabadítani a jobb kezem, majd előre nyújtottam.

- Te pedig Tom vagy – mondtam halkan. Felesleges lett volna játszani a kemény csajt, ahhoz túlságosan remegtek a térdeim.

- Talált. – Nem zavartatta magát, ráérősen, továbbra is rajtam legeltetve a szemeit, emelte pillantását az arcomra. – Rajongó? – fonta hosszú ujjait az én aprócska kezem köré.

Bukta. Nem emlékszik rám.

- Mondjuk – futott keserű fintorba a szám. – 10 éve lakom a szomszédban – húztam el a kezem csalódottan. A korábbi zavar és vágyakozás eltűnt. Elmúlt a varázs. Joggal érezhettem magam szarul, nem?

- Ja, tényleg. Anyu már említette – vakargatta a tarkóját zavartan. Lehajtott fejjel álltam félre az útból, ezzel jelezve, hogy nem kívánom tovább élvezni a társaságát. – Gondolom, még találkozunk – mondta, majd egy vastagabb vizes tincset lesöpört a vállamról, hosszú ujjait végigfuttatva a bőrömön.

- Aha, gondolom – motyogtam, s igyekeztem nem a hangjában bujkáló vágyakozásra figyelni, vagy az érintésére a bőrömön, amitől a gyomrom diónyira ugrott össze. Elfordultam tőle, és inkább a mosdókagylóhoz léptem. Nem mertem felnézni, csak amikor már becsukódott mögötte az ajtó.

Rosszul esett, hogy nem tudja, ki vagyok. Hogy még csak nem is emlékszik. Szóval ennyire jelentéktelen ember voltam régen? Hisz egymással szemben ültünk nem is egy ebéd alkalmával. Ugyanazzal a busszal mentünk reggelente suliba, és általában ugyanazzal mentünk haza.

Istenem, mintha nem is léteztem volna.

Nem akartam, de egy könnycsepp végül mégis csak végigcsorgott az arcomon.

Kislánykoromban sohasem mertem bevallani még magamnak sem, hogy Tom jelentette számomra a mindent. Igen, fülig bele voltam zúgva, de ezt sohasem mondtam ki, még gondolatban sem. Akkor még szentül hittem, hogy ha nem mondom ki, akkor nem is létezik, nem valóságos.

Titokban mindig őt figyeltem. Ahogy beszél, ahogy nevet, ahogy a gitárja húrjait pengeti…

Mindez olyan rég volt, hogy már el is felejtettem, mit is jelentett ő számomra. De most kiderült, hogy én neki a nagy semmit.

A láthatatlanságom tényével szembesülni, százszor fájdalmasabb volt mindennél.

(Eredeti bejegyzés: 2011. július 20.)

\m/(-.-)\m/