„Nem mi döntjük el, hogy szeretünk-e. Senkit nem vehetünk rá, hogy szeressen bennünket. Nincs recept. Csak maga a szeretet van. És ki vagyunk neki szolgáltatva. Semmit nem tehetünk.”
- Nina George: Levendulaszoba
29.
Lisa
- Menj be hozzá! – ült le mellém Bill. Nem tudom, mennyi ideig lehetett távol, de én már egy ideje filmet néztem.
- Miért? – pillogtam rá kíváncsian. – A te vállad már kevés a könnyeinek?
- Ne legyél már ilyen – állította meg a filmet. – Te is beláthatod, hogy gyökér módon viselkedtél vele.
- Tessék? – tátottam el a szám a döbbenettől. – Szerinted egy gyökér vagyok?
- Én nem ezt mondtam – emelte kezeit maga elé védekezően.
- Szóval azt mondod, hogy belegyalogoltam a bátyád lelkivilágába? – pattantam fel a kanapéról.
- Én ilyet sem mondtam – nézett rám most már értetlenül.
- Na, mindjárt kap tőlem okot a sírásra – puffogtam, míg Tom szobája felé csörtettem.
- Gyere! – szólt ki, mikor kopogtam az ajtón.
- Miért ücsörögsz itt? – dőltem az ajtónak, amint bezártam magam után. Az előző, idegbajos jelenet kizárólag Billnek szólt. – Gyere filmet nézni – lépegettem az ágyához, de nem ültem le rá. Jobbnak láttam, ha tartom a tisztes távolságot.
- Nincs kedvem – csúszott feljebb, a támlának dőlve.
- Mi az, hogy nincs kedved? – fűztem össze karjaimat, hogy leplezzem a zavaromat. Így kettesben már nem volt olyan önbizalmam. – Pornót nézünk – csúszott ki a számon meggondolatlanul.
- Tényleg? – szaladt fel Tom egyik szemöldöke. – És mi a címe?
- Öhm… A címe? – Ezerrel pörgött az agyam, de semmilyen cím nem jutott eszembe, pedig tuti, hogy hallottam már párat a kocsmába. – Vad… csa-csajok – dadogtam valami idióta kamu címet.
- Aha. Vad csajok? – vigyorgott rám magabiztosan. – Nem nyert – rázta meg a fejét sajnálkozva, s közben kiült az ágy szélére, lábait a földre téve. – De ha gondolod – simította kezeit a csípőmre –, az alapokat megmutathatom – húzott lassan az ölébe. Abban a pillanatban, hogy fenekem hozzáért a combjaihoz, ajkait hozzáérintette az enyémekhez.
- Tom – támaszkodtam meg a vállain, fejemet oldalra kapva. Nem húzódtam el tőle, nem álltam fel az öléből, de nem engedtem neki, hogy megcsókoljon. – A barátok nem szoktak csókolózni – simogattam meg az arcát, ahogy a szemeibe néztem.
- Még a nagyon-nagyon-nagyon jó barátok sem? – cirógatta meg az orrával a nyakam.
- Attól tartok, még a nagyon-nagyon-nagyon jó barátok sem – mosolyodtam el a csalódott arcát látva.
- Ez egészen biztos? – biggyesztette le az ajkát, majd szorosan átölelve a derekam, állát a vállamra támasztotta. Ujjai finoman simogatták a hátam, a derekam és néha azért a fenekem irányába is elkóborolt.
- Öhm… nem – kuncogtam, mikor egy csókot nyomott a nyakamra. – Még nem volt nagyon-nagyon-nagyon jó barátom – öleltem át a nyakát, s végigfuttattam ujjaimat a tarkóján, majd fekete fonataival kezdtem játszani. – Nem ismerem a szabályokat.
- Akkor talán nem is tilos – kapta fel a fejét és ismét meg akart csókolni.
- Ne csináld ezt – csúsztattam a tenyerem a szájára. – Ne rontsd el, kérlek – nyomtam egy puszit az arcára.
Álszent vagyok és önző. Tudom. Arra kérem, hogy ne rontsa el, hogy ne csókoljon meg, és ne közeledjen hozzám… De hogyan kérhetek tőle ilyet? Én voltam az, aki tálcán kínálta fel magát, és önként bújt az ágyába. Talán az egészből nem is lett volna semmi, ha nem erőltetem. Pár hét múlva elutazik, elfelejt engem, én elfelejtem őt és minden megy tovább.
De én marha meg rámásztam. Hogyan is hihettem, hogy ez működhet? Egyikünk előbb-utóbb úgyis átlépi a határokat. És rettenetesen félek, hogy én leszek az. Mi van, ha egy nap majd többet akarok, aztán meg pofára esem? És ha mégsem? Mi van, ha valami jó sül ki ebből az egészből?
- Lisa? – simogatta Tom az arcom.
- Mi az? – néztem rá zavartan.
- Te nem is figyeltél rám – húzta össze a szemöldökét.
- De most már figyelek – forgattam meg a szemem. – Szóval? – ültem tovább az ölében, karjaimat a nyaka köré fonva.
- Csak azt kérdeztem, hogy péntek este itt alszol-e?
- Tényleg… anya elutazik – rágtam az alsó ajkam. – Dolgoznom kell, de eljöhetnél velem – vetettem fel.
- És? – húzta fel a szemöldökét mosolyogva.
- Alhatnál nálam – sütöttem le a szemem és az egyik előre hulló fonatával játszottam.
- Jó kislány leszel? Csak mert kettesben leszünk egész éjszaka – nyitotta szét a lábait, én meg sikítva indultam meg a padló felé.
- Te idióta – káromkodtam a pólóját markolva az ijedtségtől. Még szerencse, hogy fogta a derekam, és nem hagyta, hogy megüssem magam, különben beverem a cuki pofiját.
- Megijedtél? – vigyorgott le rám, ahogy a padló fölött függtem.
- Tegyél le! – rángattam meg a fölsőjét.
- Miért? Nem kényelmes? – vigyorgott még mindig.
- Dehogynem – nyögtem és elengedtem őt. Erre nem számított, így a földre koppantam.
- Akkor péntek este? – térdelt fölém, kezeimet a padlóhoz szorítva.
- Négykor kezdek, úgyhogy háromkor indulunk. – Úgy beszélgettünk, mintha a világ legkényelmesebb pozíciójában lennénk éppen.
- Nem vagy éhes? – kérdezte egy pillanatig elgondolkodva.
- Ó, dehogynem! – néztem rá hálásan. – Te gondolatolvasó fenegyerek – csücsörítettem a számat.
- Te kis hörcsög – forgatta meg a szemeit, miközben felállt, engem meg otthagyott a padlón kiterülve.
( Eredeti bejegyzés: 2012. január 4. )
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése