Wenn ich weine... 2. rész

Egy kicsit elhúzódott ez a rész, de most itt van, és már a következő is folyamatban.

Nem is húzom az időt... várom a véleményeket.

Jó olvasást!

******

2. rész - Már nem ugyanaz

    Gyűlölöm a hétfőket – gondolja egy átlag 16 éves kamasz, amikor hétfő reggel belép az iskola épületébe. Ezzel szemben én csak arra tudok gondolni, hogy végre nem kell otthon lennem, hogy nem kell a nap minden percében a szobámba zárkózva gubbasztanom.
    Megint korán érkeztem. A takarítókat leszámítva, teljesen egyedül voltam az egész épületben, mint minden reggel. De én ezt egy percig sem bántam. Megvan annak is a maga varázsa, ahogy lassan megtelik az iskola csevegő, hangoskodó diákokkal, te pedig mindezt láthatatlanul, egy sarokba húzódva nézheted végig.
    A szokásos helyemen, a második emeleti asztalok egyikénél, a leghátsónál vertem tábort, hátamat a falnak vetve, s így mindenkit szemmel tartva, aki csak a folyosóra lépett.
    Csak ültem ott csendben, iszogattam az automatából vett forró csokimat és a tankönyvemet lapozgattam.
    Ma kivételesen nem kellett házit írnom, és kivételesen az sem érdekelt, hogy mit csinál a többi diák. Néhányan rám köszöntek, én válaszoltam, és ennyi.
    Tegnap volt négy éve, hogy az anyám elhagyott minket. Már nem haragudtam rá, egyszerűen csak érdektelenné váltam iránta. Ennyi. Több gondolatot nem is pazaroltam rá, ahogyan valószínűleg ő sem rám. Vártam valakit.
    A középiskola első napján keveredtünk egymás mellé a padban, és azóta is együtt ülünk minden órán.
    Azt hiszem, ő a legjobb barátom. Az egyetlen barátom. Sokan mondják, hogy nem létezhet barátság fiú és lány között, mert az egyik fél mindig többet akar.
    A legtöbb esetben ez még igaz is lehet, de nem a miénkben. Sohasem akartam tőle többet, olyan volt ő nekem, mint a sohasem volt bátyám.
    Neki minden titkomat elmondhattam, vele mindent megbeszélhettem, és hozzá bármikor szaladhattam, ha otthon eldurvultak a dolgok, vagy csak simán szükségem volt két ölelő karra.
    És ez a biztos támasz ma késett. Általában tizenöt perccel utánam érkezik meg, ezzel szemben most még akkor is magányosan ücsörögtem, mikor becsengettek az első órára. Fogalmam sem volt, hol lehet Mischa, főleg, hogy elvileg dolgozatot írtunk történelemből. Nem volt épp mintapéldánya a legkiválóbb tanulóknak, de óráról azért sohasem lógott.
    Tanácstalanul sóhajtva nyomtam a táskámba a jegyzeteimet, s szinte ezzel egy időben megjelent a tanárom is a lépcsőfordulóban. Kedvesen mosolygott, mint mindig, amikor csak meglátott, s türelmesen meg is várta, míg mellé értem, hogy azután együtt folytassuk utunkat a tanterem felé.
    Sohasem volt titok, hogy milyen jó kapcsolatban vagyok vele. Azt hiszem, Mischán kívül ő volt az egyetlen, aki tudta, hogy milyen életet cipelek a vállaimon annak ellenére, hogy sosem beszéltem róla. Egyszerűen csak megérezte.
    - Jó reggelt, Marissa – szólított meg, ahogy mellé léptem. – Hogy telt a hétvégéd?
    - Lassan, mint mindig – motyogtam halkan, fintorogva.
    - Bocsáss meg – kacagott fel. – Igazán megjegyezhetném, hogy az egész iskolában te vagy az egyetlen, aki várja a hétfőt – próbálta elviccelni a már-már kínosnak is nevezhető megjegyzést.
    - Csak mint egy foghúzást – sandítottam fel rá a szemem sarkából. Választ nem kaptam, mivel közben odaértünk a teremhez, a bizalmaskodó viselkedést pedig csak akkor engedtük meg magunknak, ha nem voltak jelen az osztálytársaim. Anélkül is már épp eléggé utáltak. Mivel jó tanuló voltam és a magatartásommal sem voltak problémák, a legtöbb tanár a kedvenc diákjai között tartott számon, s így voltak bizonyos előjogaim a többiekkel szemben. Ezt persze utáltam, hisz ez csak további okot adott rá, hogy pletykáljanak rólam és én legyek a nyalizós címkével ellátott nyomi.
    Szégyellem bevallani, de néha szemrebbenés nélkül kihasználtam a felkínált lehetőségeket, ha úgy titokban tarthattam a magánéletem minden mocskos titkát.
    - Ha bementek a terembe, senki ne üljön le a helyére, álljatok meg a tábla előtt – hallottam meg hirtelen Herr Selmar hangját. Az ablakhoz húzódva ácsorogtam, s vártam, hogy végre kinyissa a tantermet. Csak remélhettem, hogy a jó kulcsot vette fel a tanáriban, illetve senkinek nem jut eszébe, hogy ma még nem szóltak be a ruhámra, a hajamra, és nem fenyegettek meg, hogy beverik a képem, ha nem súgom le az összes választ a dolgozat kérdéseire.
    - Jaj, ne már! – nyögött fel a tőlem nem messze ácsorgó Barbie, életem egyik fő megnyomorítója. – Megint le kell tenni a cuccainkat? – nyekeregte a tanárnak címezve a kérdést. – Senki nem fog puskázni, Herr Selmar – hazudta magabiztosan vigyorogva.
    - Ahogyan a legutóbb sem, igaz, Barbara? – nézett Barbiera összehúzott szemöldökkel a tanárom. – Csak véletlen lehetett, hogy három embernek is szóról szóra megegyezett a dolgozata.
    - Ugyanabból a könyvből tanultunk – vágta rá Barbie gondolkodás nélkül. A hazug ribanc!
    - Hát hogyne. Marissa könyvéből. – Ó, a francba! Ezért a mondatért szívni fogok, nagyon csúnyán. 
    - Na, szóval! – dobta le a tanári asztalra a holmiját Herr Selmar. – Ma elmarad a dolgozat. Ne örüljetek, csütörtökön megírjátok.
    Mindenki elégedetten sóhajtozott, örülve a kis haladéknak.
    - Most viszont, új ülésrend lesz – terült el egy hatalmas vigyor az arcán, amit szinte már ördöginek is lehetett volna nevezni.
    - Tessék?
    - Ne már!
    - Mi van?
    - Miért? – motyogtam magam elé, hátamat a falnak döntve. Az volt az egyetlen jó dolog a suliban, hogy Mischa mellett ülhettem. Ha ő velem volt, nem érdekelt, hogy egész rajz órán papírgalacsinokkal dobálnak, hogy matekon folyamatosan a székemet rugdossák, hogy eldugják a ruhámat a tesi óra alatt. Én nélküle elpusztulok.
    - Á, Herr Freimut! – nyílt ki lassan az ajtó, s megjelent mellettem Mischa feje és az elmaradhatatlan baseball sapkája. – Kedves, hogy csatlakozik hozzánk! – vette elő a magázó stílust.
    - Elnézést – bökte ki Mischa értetlenül pislogva körbe. Nem értette, hogy miért csoportosulunk a tábla előtt.
    - Hol voltál? – kaptam el a karját, s húztam magam mellé, hogy lehetőleg minél kevesebben halljanak minket.
    - Elaludtam – rántotta meg a vállát. – Mi a kotta? – bökött fejével a többiek felé.
    - Válás – húztam el a szám.
    - Nyugi van – karolta át a vállam. – Minket senki nem mer szétválasztani.
    - Mondd ezt a gyomorgörcsömnek – motyogtam összeszorított fogakkal, míg a fogyatkozó embereket figyeltem.
    - Mischa, ajtó mellé – nézett ránk Herr Selmar. – Marissa, te visszaülhetsz a helyedre.
    - Nem jöhetne Mishca is? – kérdeztem bátortalanul, míg leültem a régi helyemre, közvetlenül a tanári asztal elé.
    - Nem. Most kivételesen egyedül fogsz ülni, Mischa pedig bebizonyíthatja, hogy egyedül is képes megírni a dolgozatokat – rázta a fejét határozottan. Fintorogva támasztottam fejemet az asztalon pihenő táskámra, majd egy vérszegény mosolyt villantottam Mischára, aki épp azt próbálta megmagyarázni, hogy miért ne Barbie legyen az új szomszédja.
    Nem értettem Herr Selmar döntését. Mischa és én mindig padtársak voltunk. A tanárok tudták, hogy nehezen barátkozom, így békén hagyták a mi kis párosunkat. Azt is tudták, hogy Mischa sokszor másol rólam, szóvá azonban senki nem tette. Egyszer hallottam fél füllel, hogy azért nem zaklatnak minket, mert jó hatással vagyok a tanulmányi előmenetelére, és csak nekem köszönhető, hogy nem bukik meg minden félév végén.
    Már az első külön töltött fél óra után meg tudtam állapítani, hogy egyedül ülni szívás. Különösen úgy, hogy Mischa volt az egyetlen, akivel képes voltam normális párbeszédet folytatni. Hiába ült a hozzám közelebb lévő széken, Barbie lefoglalta annyira, hogy nem tudtunk kommunikálni.
    Nos, ahogy mondtam, szívás.
    Ezek után már az egész napom el volt szúrva. Naivan azt hittük, hogy csak erre az egy órára vonatkozik ez a felhajtás, de nem. Herr Selmar közölte, hogy minden egyes órán ez az új rendszer lesz.
    Alig tudtam beszélni Mischával, pedig lett volna mit mondanom neki. Például, hogy hol volt szombat este? Nyolc körül mentem át hozzá, az anyja azt mondta, nemsokára hazaér, de hajnali kettőkor még sehol sem volt. Alig tudtam tőlük kilógni úgy, hogy a szüleit ne keltsem fel. Tudom, hogy nem utál az anyja, mégis látom rajta, hogy terhes neki a jelenlétem. De ez érthető, hisz ki szeretné, hogy az egyetlen gyermeke legjobb barátja egy ilyen zűrös alak legyen.
    Az ebédidő alatt tudtunk először egy mondatnál többet beszélni. Nem az ebédlőben ültünk le, hanem a szokásos helyünkre mentünk; a sportpálya mellett álló padsorok legtetején ücsörögtünk, mint minden egyes nap, amikor csak szép idő volt. Egymással szemben ültünk, szétvetett lábakkal, annyira közel egymáshoz, hogy lábaim az ő lábain pihentek. Meghitt és intim helyzet volt ez, a kívülálló akár szerelmes párnak is nézhetett volna minket, ez azonban egy cseppet sem tudott érdekelni. A legjobb barátom volt, már régen átléptük a fizikai korlátokat.
    - Mikor értél haza? – kérdeztem halkan. Kíváncsi voltam, hogy vajon az igazat fogja-e mondani. Valami nem volt rendben Mischával. Valamit titkolt előlem. Tudta, hogy sokáig vártam rá a szobájában, részleteket azonban szándékosan nem mondtam neki.
    - Éjfélre már otthon voltam – rántotta meg a vállát unottan.
    - Kettőig ültem nálad – néztem rá szomorúan, hisz hazudott nekem.
    - Ó – nyögte bűnbánóan.
    - Hol voltál?
    - Egy havernál
    - Értem – konstatáltam csalódottan a hallottakat. Fogalmam sem volt arról, mi lehet az a nagy titok, amit így kell rejtegetni előlem. – Most mennem kell – paskoltam meg a térdemen nyugvó kezét, majd minden további magyarázkodást mellőzve otthagytam.
    A nap hátralévő részében nem szóltam hozzá, viszont ha kérdezett, válaszoltam. Ezzel a viselkedéssel mindössze csak annyi probléma volt, hogy nem őt büntettem, hanem magamat. És minderre már csak akkor jöttem rá, mikor délután szótlanul ültünk egymás mellett a buszon.
    - Ne haragudj – bökdöste meg a könyökömet.
    - Nem haragszom – fordultam felé egy gyenge kis mosollyal az arcomon.
    - De igen, haragszol – ellenkezett teljes meggyőződéssel.
    - Nem – ráztam a fejem. Igazság szerint, kezdett mulattatni a viselkedése.
    - De!
    - Miért akarod minden áron bedumálni nekem? – pislogtam rá kíváncsian.
    - Én nem akarom, de látom rajtad, hogy fújsz rám a szombat miatt.
    - Csak felejtsd el, jó? Nem történt semmi – mosolyogtam rá most már sokkal őszintébben.
    - Nem csináld ezt! Kiabálj velem, szidj le, vagy üss meg, ha úgy könnyebb, mindegy, csak ne tégy úgy, mintha semmi sem érdekelne.
    - Ha semmi sem érdekelne, eleve át sem mentem volna hozzád – mondtam csalódottan. Nem értettem, miért én vagyok az, akinek magyarázkodnia kellene. Tudtommal semmi rosszat nem tettem.
    - Fárasztó vagy – sóhajtotta Mischa beletörődve, majd óvatosan megfogta a kezem.
    - Nem vagyok fárasztó, csak fáradt – döntöttem fejemet a vállának. – Lapozzunk, jó? Nekem most nincs hangulatom ehhez, te pedig úgysem fogod egyhamar elmondani a kis titkod, úgyhogy teljesen felesleges ezen pörögni. Annyit kérek csak, hogy ne hazudj nekem. Mindenki mástól elviselem, de tőled nem – emeltem fel a fejem, s néztem komolyan a szemeibe.
    - Jó fiú leszek, megígérem – mosolyodott el, miközben bal kezét a szívére szorította.


    Félve léptem be a házunk ajtaján, miközben egyre csak a hangokra és az árulkodó jelekre figyeltem, hogy megtudjam, apán otthon van-e. Nem akartam vele beszélni, de még csak találkozni sem. Hál’ Istennek, még nem ért haza. Valószínűleg épp a kocsmában vedelt a többi piás haverjával.
    Gyorsan készítettem pár szendvicset, majd bevonultam a szobámba. Az ajtót kulcsra zártam, hogy apámnak még csak véletlenül se jusson eszébe „meglátogatni”. Néha eltévedt a lakásban a nagy részegség közepette, s a fürdő helyett az én szobámba próbált bejutni éjjel tizenegykor.
    Ilyenkor nem vártam a reggeleket, mivel rendszerint valamilyen kellemetlen meglepetés várt a fürdőszobában vagy épp a konyhában. Volt, hogy letörte a WC fedelét, összehányta a WC környékét – jobb esetben csak összehányta –, vagy épp darabokra tört pár tányért a konyhában és felrobbantotta a kaját a mikróban.
    Minden szörnyűségre felkészülve léptem be a fürdőbe, ám a várt disznóól helyett csak egy letépett zuhanyfüggöny várt. Bevallom, megkönnyebbültem, hogy nem kell WC-pucolással kezdenem a napot.
    Mindezektől függetlenül, egész nap szomorú voltam. Már rég megtanultam, hogyan kell együtt élnem apámmal és elviselnem őt, most mégis szomorú voltam. Volt, hogy erőt vett rajtam a fáradtság, a magány, és napokra beteggé tett. Erre nem volt gyógyszer, sem vigasz, egyedül Mischa tudta rendbe hozni a lelkem azzal, hogy mellettem volt minden percben, s a buta kérdések helyett csak fogta a kezem, leerőszakolt a torkomon egy kis kaját. Vicces, de néha még a házit is megírta helyettem. Szerettem őt, megbíztam benne, ezért sem érdekelt soha, mit csinál a szabadidejében. Most viszont valami megváltozott. Egyre csak az járt a fejemben, hogy elveszítem őt, hogy eltávolodik tőlem, és én nem tehetek semmit. Ő is elhagy szép csendesen.
    Ma is késett.
    - Herr Selmar – hívtam oda a folyosói asztalhoz. – Nem kaphatnám vissza Mischát? – pislogtam fel rá hatalmas boci szemekkel. Ezzel általában sikerült elérnem a céljaimat.
    - Sajnálom, Marissa, nem – rázta a fejét határozottan. – De már nem sokáig leszel egyedül – mosolyodott el gyanúsan.
    - Ezt most nem értem – motyogtam bizonytalanul, ahogy a könyöke mellett elnézve megláttam Mischát.
    - Nem is kell – rántotta meg a vállát. – Legyen szép napod – biccentett felém, majd ment is tovább.
    - Mit akart? – vágódott le mellém Mischa.
    - Passz. Itt ma mindenki bolond – húztam el a számat, fel sem nézve Mischára.
    - Kösz – csípte meg az oldalamat.
    - Most ne – húzódtam el fintorogva.
    - Ez is egy olyan nap? – húzott magához, hogy egy cuppanós puszit nyomhasson az arcomra.
    - Sajnálom – görbült sírásra a szám. Nem akartam bőgni, ennek ellenére nehezemre esett tartani magam.
    - Azt hiszem, ma te fogsz másolni rólam matekon – nyúlt a hónom alá és emelt fel a padról.
    - Álmodsz, kispofám – mosolyodtam el reggel óta először.
    - Megjött az álompár – tapsikolt színpadiasan Barbie, ahogy meglátott minket.
    - Irigykedsz, mi? – gúnyolódott Mischa.
    - Kapd be! – mutatta fel a középső ujját Barbie.
    - Mi van, a kis leszbi barátnőd már meg sem tudja védeni magát? – röhögött kárörvendően Peter, Barbie cinkostársa, és mellesleg utáltam annyira, mint Barbiet.
    - Ezt meg ne halljam még egyszer, Peter Schultz! – vetett véget a gúnyolódásnak az irodalom tanárnő.
    - Elnézést, tanárnő – búgta negédes hangon Peter.
    - Mindenki be a terembe! – hagyta figyelmen kívül a választ Frau Engel.
    - Utálom – súgtam Mischa fülébe szomorúan.
    - Tudom – érintette meg egy pillanatra a kézfejem, mielőtt leült volna a helyére.
    Bár elfogadtam, hogy Mischának titkai vannak előttem, rosszul esett, hogy délután, amint vége lett az utolsó óránknak, köszönés nélkül lelépett.
    Egész délután egyedül ültem az iskola aulájában. Nem volt más választásom, mivel nem akartam hazamenni, és Mischához sem mehettem, így maradt az iskola. Az egyetlen olyan hely, ahol viszonylag biztonságban érezhettem magam.

\m/(-.-)\m/