Wenn ich weine... 3. rész

Tudom, kicsit késtem a résszel, bocsánat.
Következő nem tudom, mikor lesz, de igyekszem.


Remélem, azért még akad pár ember, aki el fogja olvasni.
Várom a véleményeket!

Jó olvasást!

3. rész - Innen nem fordulhatunk vissza

    Este nem sikerült elkerülnöm apámat annak ellenére, hogy addig maradtam az iskolában, amíg a takarítók ki nem dobtak onnan. Ezek után futottam össze vele abban a pillanatban, ahogy leszálltam a buszról.
    Megütött. Természetesen az én hibám volt, hisz nem voltam elég gyors. Nem futottam el, amíg lehetőségem lett volna rá. Voltam olyan naiv, hogy azt hittem, nem fog nekem esni a nyílt utcán. Nos, a fizetségem egy felrepedt száj és egy bedagadt arc lett. Egész éjjel fagyasztott zöldséggel jegeltem a pofámat, hogy legalább a felére lelohadjon a duzzanat.
    - Risa – figyelte a számat Mischa másnap reggel. Szerencsére már nem volt olyan feltűnő a bedagadt pofim, és a seb is a szám sarkában volt, nem is látszott igazán, én viszont tudtam, hogy ott van, ez nekem épp elég volt.
    - Nem vészes – ráztam a fejem óvatosan mosolyogva, nehogy szétnyíljon a seb.
    - Mi történt? – akarta megérinteni az arcom, én viszont nem hagytam. Túl intimnek éreztem a mozdulatot, valahogy nem helyénvalónak. A legfurcsább az volt, hogy ezzel korábban nem volt problémám. Régebben nem érdekelt, hogy mások mit gondolnak a kapcsolatunkról.
    - Semmi. Hagyjuk, jó? – álltam fel az asztaltól kapkodva, és a mosdó felé indultam.
    - Most hova mész? Kezdődik az óra – hallottam még Mischa hangját a hátam mögül.
    Az első szabad fülkébe berontottam, majd mélyeket lélegezve próbáltam megnyugodni. Féltem, hogy mások is észre fogják venni a sebemet. És én ezt nem akartam. Újabb okot adni a megalázásomra? Na, nem! Akkor inkább a következő két napban lógni fogok a suliból. Nem nagy ügy. Majd hamisítok egy újabb igazolást, mint minden egyes alkalommal, amikor látható nyomai maradtak a testemen apám durvaságának.
    - Marissa – hallottam meglepődve Mischa hangját a női mosdóban. Megfeledkezve magamról nyitottam ki a fülke ajtaját.
    - Te meg mi a francot művelsz? – kérdeztem bambán.
    - Vigyázok rád – rántotta meg a vállát lezserül.
    - Nincs rá szükség. Ne akarj miattam megrovást kapni – emeltem vállamra a táskámat, s indultam el az ajtó felé.
    - Ne kezdjük el újra – kapta el a karomat Mischa és a sportpályához vezető ajtó felé húzott a folyosón.
    - Hova megyünk? – forgattam a fejem kétségbeesve. Az imént még jó ötletnek tűnt a lógás, persze, én társ nélkül gondoltam a dolgot.
    - A parkba.
    Ez volt az a hely, ahová mindig mentünk, ha kettesben akartunk maradni. Ha olyan dolgokról akartunk beszélni, ami csak kettőnkre tartozott. Ott mondtam el őszintén Mischának, hogy apám rendszeresen meg szokott verni, majd megmutattam neki az aktuális zúzódást a csuklómon. Ott ölelt meg először és suttogta a fülembe perceken keresztül, hogy minden rendben lesz.
    - Ne, Mischa, menjünk inkább máshova – húzódoztam, mikor megláttam Petert a MI padunknál. Többen is álltak ott, de abban a pillanatban csak őt ismertem meg.
    - Ne foglalkozz már azzal az idiótával! – vágta rá bosszúsan Mischa.
    - De nem akarom, hogy észrevegyen minket.
    - Ő is épp lóg a suliból. Ha nem akar lebukni, akkor nem fog beszélni, hidd el – szorította meg a kezem biztatóan.
    - Kérlek – rángattam őt az ellenkező irányba.
    - Nyugodj már le! Nem is fog minket észrevenni – húzott oda az egyik lócához, s így Peter és közöttünk ott meredeztek a hatalmas bokrok.
    - Erőszakos vagy – rogytam le a padra.
    - Nem, csak egy aggódó állampolgár – kuporodott le mellém, a háttámlára. – Elmondod, hogy mi történt tegnap? – kezdte birizgálni az egyik hajtincsemet.
    - Nem sok minden. Számon kérte rajtam, hogy hol voltam egész délután, lekurvázott, majd közölte, hogy biztos megint veled basztam – dőltem neki Mischa lábszárának unottan. Annyiszor hallottam ezeket a mondatokat, hogy már nem tudott fájdalmat okozni. Mischa jobban a szívére vette ezeket a dolgokat, mint én. Én már túlságosan hozzászoktam ehhez az élethez.
    - Ja, kurva jót basztunk – horkantotta idegesen.
    - Ne húzd fel magad, semmi okod rá – hajtottam hátra a fejem, hogy felnézhessek az arcára.
    - Miért ne lenne rá okom? – támaszkodott a térdeire. – Te vagy az én okom – húzta végig mutatóujját a homlokomon.
    - Lehet, hogy régebben így volt, mostanában viszont már nem ezt érzem – sóhajtottam őszinte szomorúsággal.
    - Risa – nyögte elkeseredetten. Pontosan tudta, hogy miről beszélek.
    - Nem kell elmondanod, tényleg. Én csak azt akarom, hogy ne tűnj el az életemből. Nem bírnám ki, ha te is elhagynál – szorult össze a torkom, egyértelműen jelezve, hogy képes lennék elbőgni magam abban a másodpercben.
    - Ez baromság! Sosem hagylak el – mondta a pillantásomat kerülve, és inkább a tőlünk nem messze álló fa törzsét fixírozta.
    - A soha túl nagy szó – suttogtam magam elé. Bár kimondta, láttam rajta, hogy nem sikerült meggyőznie még önmagát sem.
    - Ma este nálunk aludhatsz – legyintett az orra előtt, mintha csak egy szemtelen legyet hajtana arrébb.
    - Nincs rá szükség – húztam el a számat, mivel tökéletesen értettem a mozdulat jelentését; nem veszi komolyan a szavaimat.
    - Persze, hogy nincs – nézett rám lesajnálóan.
    - Meg tudom oldani – motyogtam sértődötten. Abban a pillanatban csak haragudni tudtam rá. Bár ez igazán nem is harag volt, sokkal inkább csalódottság.
    - Tudod, hogy én nem veszem be ezt a kamu-dumát – forgatta meg a szemeit.
    - Azt csinálsz, amit akarsz – ráztam meg a fejem, majd felálltam a padról.
    - Hova mész? – kérdezte összezavarodva.
    - Vissza a suliba – feleltem vissza sem nézve. – És neked is ezt javaslom.
    - Állj már meg! – kapta el a karomat, s fordított maga felé egy hirtelen mozdulattal. – Elmondhatnád végre, hogy igazából mi bajod van – nézett rám résnyire húzott szemekkel.
    - Azon kívül, hogy az anyád rühelli a pofámat? Semmi. Minden überfasza – rántottam ki karomat hosszú ujjai közül.
    - Ez nem igaz – nézett rá megdöbbenve, mintha épp a világ legnagyobb titkával szembesítettem volna, amiről mindenki tudhat, csak én nem. – Hülyeségeket beszélsz – rázta meg a fejét, de ezzel nem tehette semmissé a nyilvánvalót.
    - Kérlek, Mischa, legalább egymásnak ne hazudjunk – fordultam szembe vele, s karjaimat összefűztem a mellkasom előtt.
    - Rendben, szóval azt mondod, hogy az anyám utál téged – fűzte össze ő is a karjait. – Hm. Érdekes, ez akkor nem zavart, mikor bevitt a balesetire, mert az apád eltörte a karodat – vetette a szememre.
    - Ez nem volt fair – feleltem megrökönyödve. Eddig még egyszer sem fordult elő, hogy a nyomorult életemet használja fel arra, hogy bántson. Nem mutattam, de olyan sebeket ejtettek a szavai, amelyeket egy szimpla bocsánatkérés nem fog begyógyítani.
    - Az sem, amit te mondtál – ellenkezett Mischa észre sem véve, hogy megbántott.
    - Tökmindegy – rántottam meg a vállam csalódottan. – Gondolj, amit akarsz – mondtam, majd elindultam az iskola felé. Nem mondott semmit. Nem állított meg, nem tartott vissza, nem kért bocsánatot. Hát, csessze meg!
    - Nocsak-nocsak, vihar a biliben? – pillantottam meg alig pár méter megtétele után Petert.
    - Szűnj meg! – vetettem oda. Abban a pillanatban az sem érdekelt volna, hogy ezért a mondatért faszolni fogok, és a következő napokban durva szívatások célpontja leszek. De a fenébe is, összevesztem a legjobb barátommal! Ezen kívül semmi más nem számít.
    - Ejnye-bejnye, babám – fenyegetett meg a mutatóujjával. – Vigyázz a szádra, ha velem beszélsz – lökte el magát a fa törzsétől, aminek eddig támaszkodott.
    - Nekem ehhez most nincs kedvem – hagytam figyelmen kívül minden egyes szavát. Ott akartam hagyni, de ő nem hagyta. Elállta az utamat, én ki akartam kerülni, ő azonban velem egyszerre lépett. Mintha csak táncolnánk, egymás tükörképeként billegtünk oda-vissza.
    - És ez engem mikor is érdekelt? – billentette oldalra a fejét, majd az egyik előre hulló hajtincsemet kezdte morzsolgatni az ujjai között.
    - Fordulj fel – csaptam rá a kezére, majd két kézzel meglökve a mellkasát állítottam félre.
    Visszamentem a suliba, Mischával pedig aznap már nem is találkoztam. Délután sem, mikor felszálltam az utolsó hazafelé tartó buszra. Bár az sem változtatott volna a dolgokon, ha találkozunk. Olyan dolgokat mondtunk, amiket már nem lehet visszaszívni. Átléptünk egy olyan határt, amit egy normális, erős barátság kibírna, a mi kapcsolatunk azonban már egy ideje megingott. Nem volt konkrét időpont vagy esemény, ami kiváltotta, szép csendben, fokozatosan gyengültek meg az alapok, s mi észre sem vettük.
    Nehéz volt azzal szembesülni, hogy megint egyedül maradtam a világban. Megint ugyanazt az ürességet éreztem, mint évekkel korábban. Mindenki eltűnik mellőlem, a végén pedig már azt sem fogom tudni, milyen érzés szeretni és szeretve lenni.
    Gyötrelmesen telt el a hét hátralévő része. Minden percben alig egy méter választott el Mischától, mi mégsem váltottunk egyetlen szót sem. Még csak rám se nézett.
    Nem ezt érdemeltem. Nem hiszem, hogy csak az én hibám volt az egész. A titkolózás volt az, ami szétválasztott minket.
    - Marissa! – csattant hirtelen Frau Engel hangja.
    - E-elnézést – rezzentem össze ijedten, bár azt sem tudtam, miért is kértem elnézést. Fülig pirulva csúsztam lejjebb pár centit a székemen.
    - Olvasd fel, kérlek, a dolgozatodat – mondta a tanárnő, valószínűleg már másodjára. – Szeretném, ha a többiek hallanák, mi mindent kellett volna leírniuk a választott 20. századi szerzőről és művéről. Kit is választottál? – kérdezte elgondolkodva, míg a dolgozatomat kereste az asztalon álló papírkupacban.
    - Proust, Az eltűnt idő nyomában – feleltem, szamárfület hajtogatva a füzetemre.
    - Meg is van – lelkesült fel, majd elém tolta a négy A4-es lapot. – Az emlékezés és a szinesztézia – fűzte még hozzá egy cinkos mosollyal az arcán, mintha csak egy közös titokról beszélne, amit senki más nem érthet.
    - A múlt illata – kezdtem, miután nagyot sóhajtva konstatáltam, ebből a helyzetből nincs más kiút, csakis a behódolás.
    Míg olvastam, folyamatosan hallottam a duruzsolást a hátam mögött. Peter volt az. De ha ez még nem lett volna elég, a tollával megállás nélkül körözött a hátamon. Csak remélhettem, hogy nem lesz csupa tinta a világos pólóm.
    Frau Engel egyszer sem szólt közbe, maga elé bambulva, szelíd mosollyal az arcán hallgatta a felolvasásomat. Utáltam ezt. Amikor csak alkalma volt rá, előadta a szirupos szövegét, hogy én vagyok az egyik legjobb diákja, tehetséges és okos, akinek van érzéke az íráshoz, és úgy bánok a szavakkal, hogy kisírja a két szemét, mire végigolvassa a dolgozataimat. És ez is egyre csak növelte a többiek utálatát felém.
    Automatikusan olvastam fel a saját szavaimat. Szinte figyelnem sem kellett, akár fejből is elmondhattam volna. Pont ezért nézhettem a szemem sarkából Mischát. Azt, ahogy oda sem bagózik rám, rám se néz, de még csak nem is figyel arra, amit mondok, mert a fülében ott csücsült az MP3-asának fülhallgatója.
    - Elnézést, tanárnő – lendült a magasba Barbie bal karja, míg levegőt vettem két mondat között.
    - Mi a probléma? – nézett rá szúrós szemekkel Frau Engel, amiért félbeszakította a felolvasásomat.
    - Csak szeretném jelezni, hogy nemrég olvastam valami hasonlót a neten – mondta olyan hangsúllyal, mintha ő lenne a világ legártatlanabb és legnaivabb báránykája.
    - Jé, tudsz olvasni? – morogtam az orrom alatt.
    - Mondtál valamit? – nézett rám szúrós pillantásokkal Barbie.
    - Én? Semmit – pislogtam ártatlanul. Basszus, ugye nem hallotta? Egyáltalán mi a francért mondtam? Tiszta hülye vagyok.
    - Kedves Barbara – kezdte a tanárnő, szemüvegét az orra hegyére csúsztatva, s így a keret fölött elnézve. – Az elmúlt évek során volt alkalmad megismerkedni az oktatási módszereimmel. Bár, ha még mindig azt hiszed, hogy elkövetek ilyen amatőr hibát a majd’ 25 év után, amit a pályán töltöttem, akkor úgy gondolom, szükséged van a tapasztalatszerzésre – mosolyodott el kiismerhetetlenül, majd ismét az előtte heverő papírok között kezdett turkálni. – A te dolgozatod lesz a következő. Készülj fel, kedvesem, hogy minden egyes szót darabokra fogunk szedni – folytatta ugyanazzal a kifürkészhetetlen kifejezéssel az arcán, amiről nem lehet eldönteni, hogy jót vagy rosszat jelent.
    Rábasztál, ribanc – jegyeztem meg magamban, s közben próbáltam nem túl feltűnően és kárörvendően vigyorogni. Automatikusan néztem Mischára, hogy egy cinkos pillantásban fejezzük ki véleményünket, ő azonban még csak meg sem moccant. Ez jelentette az újabb pofont, amit a barátságunk elszenvedett.
    - Marissa, folytasd, kérlek – köszörülte meg a torkát Frau Engel.

\m/(-.-)\m/