Wenn ich weine... 27. rész

Nagy nehezen végre elkészült a következő rész is! Köszönöm a türelmeteket!
Az előforduló hibákért és a színvonalon aluli kinézetért elnézést kérek, mindent javítani fogok, de már nem akartam tovább húzni az időt!
(Hibák javítva!)

Jó olvasást!

27 - A legszebb ajándék

      Hétfő reggel olyan gyomorideg társaságában léptem át a suli kapuját, amit még soha azelőtt nem tapasztaltam. Sokkal jobban féltem a találkozástól Billel, mint azt akár egy órával korábban hittem volna.
      Szombat reggel úgy jöttem el tőle, hogy még csak azt sem vártam meg, hogy felébredjen. Féltem, hogy megbánta a történteket, ugyanakkor zavarban is éreztem magam, mivel fogalmam sem volt, hogyan kellene viselkednem azzal a sráccal, akitől életem első csókját kaptam, ráadásul még egy ágyban is aludtunk utána.
Egész reggel az ujjaimat tördelve és a szám szélét rágva ültem az asztalomnál és vártam, hogy végre megjelenjen Bill és Tom a folyosó végén.
      Pár perccel a csengőszó előtt futott be Tom, egyedül. Valószínűleg látta a fancsali képem, viszont nem tette szóvá. Nem kaptam tőle egyetlen bunkó vagy rosszindulatú megjegyzést sem. Lehet, hogy Bill elmondott neki mindent, és most a legalkalmasabb pillanatot várja, hogy kicikizhessen? A másik, és egyben a rosszabb lehetőség az volt, hogy tudja mi történt köztünk, de Bill megbánta, és most csak szánalomból nem piszkál. Egyik lehetőség sem volt épp kellemes, különbség viszont volt közöttük. Nem hiszem, hogy tudnék azzal a tudattal élni, hogy mégsem kellek Billnek, s talán pont azért, mert túlságosan őszinte voltam. Talán hiba volt elmondani neki, hogy mit tettem. Biztosan elítéli és undorodik tőlem.
      - Szia - szólalt meg végül, miután legalább egy percig bámult le rám. Először úgy tűnt, nem is akar leülni, de aztán mégis megtette.
      - Szia - próbáltam a szemébe nézni, de egyértelműen kerülte a pillantásomat, így nem is kínlódtam tovább, inkább a táskám pántját piszkáltam.
      - Hogy vagy? Minden rendben? - tette fel a világ legbénább és legközhelyesebb kérdéseit. Összezavarodva emeltem rá tekintetem, mert nem értettem, miért viselkedik ilyen furcsán.
      - Igen, persze - húztam el a számat. Semmi sem volt rendben. - Te jól vagy? - kérdeztem vissza halkan. Legszívesebben elfutottam volna a Tomból áradó feszültség elől. Úgy éreztem magam, mint aki valami rossz dolgot tett, és ezért mindenki haragszik rá.
      - Ja - adta a kimerítő választ.
      - Felmegyek a teremhez - szedtem össze a holmim. Képtelen voltam tovább a közelében maradni.
      - Én is megyek.


      Egész nap csak kerülgettük egymást, nem igazán beszéltünk, pedig én szerettem volna elmondani neki dolgokat, de addig nem mertem, míg nem tisztáztam mindent Billel. Legyűrt a bizonytalanság és a kiszolgáltatottság keveréke, ismét. Utoljára akkor éreztem hasonlót, mikor anya elment. Akkor sem az volt a legrosszabb, hogy lelépett, hanem a sok megválaszolatlan kérdés, a miértek. Most is valami ilyet éreztem.
      - Marisa - zökkentett ki Herr Selmar hangja a mélázásból.
      - Igen? - pirultam el azonnal, s a székemen is lejjebb csúsztam. Szégyelltem magam, amiért az érzelmeim megint elvonták a figyelmem az óráról.
      - Épp megdicsértem a munkátokat. Te és Tom igazán összeszedett és szépen felépített dolgozatot adtatok be - mondta büszkén, én pedig minden szó után egyre rosszabbul éreztem magam. Menekülni akartam a rám irányuló figyelem elől. Egyedül akartam lenni, hogy kitéphessem a naiv, butuska és kislányos érzéseket a szívemből. Igen, gyenge voltam, mikor kiadtam magam Billnek, legyőzött az ártatlan pillantásával és az édes mosolyával, de meg is kaptam érte a büntetésem; ejtett, mert nem tetszett neki az, aki valójában vagyok.
      - Köszönö... köszönjük - helyesbítettem, de nem néztem Tomra. A testéből áradó feszültség olyan erős volt, hogy bizseregtek tőle az ujjaim.
      - Az osztály hetven százalékának ugyanúgy szól a dicséret, év végén eggyel jobb eredményre számíthattok. Azok viszont, akik az értékelhetetlen kategóriába kerültek, örülhetnek, ha nem buktatom meg őket már most. - Itt jelentőségteljesen nézett Mischára, Barbiera, Peterre és a pár fős sleppjére.
      Ők nem érdekeltek, csak Mischát néztem. Bűntudatom volt, amiért nem segítettem neki. Normális körülmények között még meg is írtam volna helyette, de annyira elvette az eszem a katasztrofális lelki világom, hogy teljesen elhanyagoltam őt, pedig neki is szüksége volt segítségre a tanulásban.
      - Lenne még valami - emelte fel a kezét Herr Selmar, mivel a korábbi mondatában említettek hangoskodni kezdtek. -Megszületett a döntés arról, hogy mely két osztály fogja idén előadni a nyitó táncot a Karácsonyi bálon. - Szavait először néma csend követte, aztán viszont kitört az izgatott hangzavar. Én pedig értetlenül pislogtam magam elé, mivel még csak fogalmam sem volt arról, hogy most ez a legfontosabb téma a suliban. Hozzám valahogy nem jutott el a hír, hogy bál lesz. Konkrétan az is csak most esett le, hogy szép csendesen eltelt két hónap az életemből úgy, hogy Billen és Tomon kívül már nem is számított a külvilág. Nem segítettem az októberi rajzpályázat szervezésében, nem írtam az iskola újságba és nem jártam énekkarra. Elhanyagoltam mindent, ami korábban fontos volt.
      "Beszélnünk kell! Óra után találkozzunk fent az öltözőnél!" - írtam egy fecnire, majd gombóccá gyűrve Mischa asztalára dobtam, mikor a tanár nem figyelt. A válasz egy határozott bólintás és egy hatalmas vigyor volt.
      Az már szinte el sem jutott hozzám, hogy a mi osztályunk lesz az egyik szerencsés, és szerdán már a tánctanárral is találkozni fogunk.


      Amikor vége lett az órának, azonnal elindultam az öltözőhöz. Tudtam, hogy nem lesz ott senki, mivel elvileg tilos oda felmenni az ebédidő alatt. Nekem azonban szükségem volt rá, hogy nyugodtan tudjak beszélni Mischával. Felérve rögtön a lelátó legtávolabbi sarkába húzódtam, amit pont eltakart az egyik oszlop. Innen szoktam nézni az edzéseket is, mert a pályáról sem lehet látni, ha ül ott valaki, ugyanúgy, ahogy az ajtóból sem.
      - Itt vagy, Egérke? - hallottam meg Mischa hangját, mikor épphogy leültem. Nem válaszoltam, a lépteinek zaja elárulta, hogy megindult felém. - Miért nem válaszoltál? -kérdezte mellém érve, de én csak megrántottam a vállam. Gyűjtöttem az erőt a bocsánatkéréshez. - Miről akartál beszélni? - vágott a közepébe, az idő korlátozottsága miatt.
      - Ne haragudj - tört ki belőlem azonnal. Azt sem vártam meg, hogy leüljön.
      - Én nem haragszom - nézett le rám összezavarodva Mischa és inkább a korlátnak támaszkodott. - Olyan fura vagy ma - fűzte össze elgondolkodva a karjait mellkasa előtt.
      - Majd... majd beszélek Selmarral - tördeltem az ujjaimat, miközben a korlát rácsozatát bámultam magam előtt. - Kitalálok valamit, hogy helyrehozzam a jegyedet. Talán ha plusz feladatot vállalnál... mondjuk jelentkezel segítőnek a bált szervezők mellé - pillantottam rá eltökélten.
      - Nincs szükségem a segítségedre - felelte határozottan. - Nem kell kitalálnod semmit és a problémáimat is meg tudom oldani egyedül. Mi bajod van? Tudod, hogy sohasem kértem tőled, hogy mentsd a seggem - tárta szét a karjait értetlenül.
      - Sajnálom - motyogtam az orrom alatt, mivel tökéletesen igaza volt. - Én csak... Úgy érzem, elhanyagoltalak - nézegettem a cipőm orrát.
      - Ez nem igaz - ült le mellém, s azonnal a karjai közé vont. - Valami más okozza a zavart az erőben - kuncogott a saját hülye viccén, ez egyszer azonban nem tudtam vele nevetni. Az ölelése eszembe juttatta valaki más közelségét. Az illatát, a karjainak erejét, a szuszogását alvás közben. - Mi a baj? Marisa, kezdesz megijeszteni - próbált eltolni magától, mikor halk szipogások közepette megindultak a könnyeim. - Jaj, kicsikém, ennyire nem lehet nagy a baj - simogatta a hátam, de ettől csak még jobban elszorult a torkom. - Az apád bántott? - Nem bírtam válaszolni, csak rázta a fejem. - Akkor Tom? Bill?
      - Nem számít - nyögtem két hüppögés között.
      - Mit művelt már megint? - feszültek meg Mischa karjai körülöttem.
      - Semmit, tényleg - törölgettem a szemeim nagyokat lélegezve. Nem akartam Billt bajba keverni, nem tudtam őt hibáztatni a döntése miatt.
      - Persze - horkant fel türelmetlenül. - Jól van, ha nem akarod elmondani, én nem erőltetem - sóhajtotta nyugodtabban. - Ha már itt tartunk, én is tartozom egy bocsánat kéréssel... a pénz miatt. Nyugodtan add vissza, megígérem, hogy ezúttal rendesen eldugom - húzódott el, de a vállamat még mindig karolta.
      - Már nincs nálam - feleltem halkan. Eddig eszembe sem jutott a szívesség, amit Billtől kértem. De mégis hogyan szerezhetném vissza tőle a pénzem? Bolond voltam, mikor egyből hozzá szaladtam, várnom kellett volna.
      - Az apádnál van? Ez a baj?
      - Nem nála van, Billnél.
      - Tessék? Mikor tudtad neki odaadni? - nézett rám úgy, mintha idióta lennék, és talán igaza is volt. - Elmondtad neki, hogy totál belezúgtál? - vigyorgott teli szájjal.
      - Hülye vagy? Nem, dehogy! - tiltakoztam, csakhogy kicsit hevesebben, mint ahogy a helyzet azt megkívánta volna.
      - Akkor meg? Oké, azt mondtam, nem erőltetem, de így nem tudok segíteni - eresztette el a vállam, majd felállt és ismét a korlátnak támaszkodott. - Mikor adtad oda Billnek a pénzt?
      - Miután tőled hazamentem - fújtam ki reszketegen a levegőt. - Apa hozzám vágott egy poharat... - kapargattam a térdemen a nadrágomat. - Nagyon megijedtem - halkult el a hangom, s ujjaim maguktól csúsztak fel a nyakamon lévő horzsolásra. - Hozzád nem mehettem vissza...
      - És mit mondtál neki?
      - Az igazat - rántottam meg a vállam. - Nem kellett volna - húztam el a számat.
      - Miért? Azt hiszed, hogy nem fogja visszaadni? - forgatta meg a szemeit Mischa. - Szerintem fontos vagy neki, nem fog átverni.
      - Nem erről van szó - ráztam a fejem, s szinte azonnal el is pirultam, mivel eszembe jutott minden, ami köztünk történt. - Megcsókolt - nyöszörögtem.
      - Tessék? - kérdezett vissza nevetve, azt hitte, hogy viccelek. - Ez jó dolog - szelídült hangos nevetése mosollyá.
      - Nem, hiba volt - ráztam a fejem határozottan. - Többet nem fog megtörténni - néztem a szemeibe eltökélten.
      - Ezt te sem gondolod komolyan - mondta, miközben lehajolt a táskájáért, amit érkezésekor hanyagul a földre dobott. - Hoztam neked valamit - emelt ki a hátizsákjából egy csomagolópapírba bugyolált valamit.
      - Nem felejtetted el - álltam fel lassan, szemeimet pedig azonnal elfutották a könnyek.
      - Naná, hogy nem - nyújtotta felém. - Azt akartam, hogy meglepődj.
      - Hidd el, meglepődtem - törölgettem a szemeim mosolyogva. Nem mondott semmit, csak a kezembe nyomta a megkésett ajándékot. Azonnal tudtam, hogy egy könyv az. Nem bajlódtam a finomkodással, egyszerűen letéptem a papírt.
      - Na? Vélemény? - kérdezte Mischa, mivel nem mondtam semmit, csak bámultam a könyv borítóját. Alig mertem megérinteni a kemény fedelet, hogy közelebbről is megnézhessem az ajándékomat, a Jane Eyre egy igencsak koros kiadását.
      - Gyönyörű - suttogtam magam elé. Óvatosan nyitottam ki az első oldalon. - Honnan szerezted? - kérdeztem, mikor megláttam a kiadás dátumát. 1945, azóta már eltelt egy egész élet. És ez látszott is a kopott borítón és a megsárgult lapokon.
      - A nagyimé volt - felelte Mischa. - Olvasd el, mi van beleírva.
      - Gretchennek, a Te Mr Rochestered már alig várja, hogy végre észrevedd őt - olvastam fel a szinte már művészien megrajzolt szavakat. - Ez mit jelent? - simítottam végig a régi kézíráson.
      - A nagyapám így vallott szerelmet a nagyinak.
      - Ezt nem fogadhatom el - ráztam meg a fejemet és nyújtottam is vissza Mischának.
      - De igen. Azt hiszem, te jobban tudod értékelni.
      - Köszönöm - szorítottam a mellkasomhoz a könyvet, majd minden további nélkül Mischa karjai közé bújtam. - Évek óta ez a legszebb ajándék, amit kaptam.
      - Jobb, mint az első csók? - fűzte derekam köré karjait.
      - Ne is emlékeztess rá, kérlek, el akarom felejteni azt a szörnyűséget - döntöttem homlokomat a mellkasának, miközben elhagyták ajkaimat a világ leghazugabb szavai. - Felejtsd el, jó? - ráztam meg a fejemet. Nem is igazán Mischának szólt a kérés, sokkal inkább magamat próbáltam meggyőzni. - Nagyon szeretlek - néztem fel rá könnyes szemekkel. Képtelen voltam eltitkolni, mit is érzek valójában, és ezt ő is látta.
      - Én is szeretlek, Egérke - simogatta meg az arcomat, majd az ajkaimra hajolt, s egy gyengéd puszit kaptam tőle. Nem éreztem semmit, de ez így is volt jó. Abban a pillanatban rájöttem, hogy akarom az érzést, amit egy csók kiválthat. És ezt az érzést kizárólag Billel akarom. Ehhez azonban bíznom kellett benne.
      Hatalmas, nyugodt mosollyal az arcomon simultam ismét Mischa mellkasához, de ahogy oldalra fordítottam a fejem, megláttam őt, Billt. Az arca sápadt volt és végtelenül csalódott. Senkit nem láttam még olyan szomorúnak, mint akkor őt. Biztos lehettem benne, hogy hallotta, mikor arról beszéltem, el akarom felejteni, hogy megcsókolt. S ha ez nem lett volna elég, azt is végig kellett néznie, hogy vidáman mosolyogva engedek Mischa közeledésének.
      - Ne menj el! - kiabáltam utána, mivel nem hagyott időt a magyarázkodásra, a helyzetet félreértve rohant el. Mire átverekedtem magam a padok között és lerobogtam a lépcsőn, már sehol sem láttam őt. Az én Mr Rochesterem eltűnt a folyosói forgatagban.


\m/(-.-)\m/