"Még mindig mosolyogtam, mikor az épület hátul lévő bejáratához mentem. Ahogy kiléptem az ajtón, lassabbra fogtam lépteimet, nehogy gyanút keltsek. Az udvar egyik sarkában, az ebédlő mögött a drótkerítés egy helyen át volt vágva. Ez volt a diákok titkos menekülő útja. Csak akkor látszott a nyílás, ha túl közel mentek hozzá és megmozgatták a hálót, így az elvált a betonoszloptól, amihez mindig gondosan rögzítették a szökevények."
"- Mi? Nem, dehogy! - ellenkeztem azonnal, de közben azt is éreztem, hogy elpirulok. - Nem azért kérdeztem... Én csak... Ó, francba! - dörzsöltem meg bosszúsan az orrom. - Nem tudom, hogy mit érzek - fakadtam ki végül reményvesztetten. - Biztonságban érzem magam mellette... mikor megölel, megfogja a kezem, nem félek semmitől... Istenem, csak úgy fickándozik a gyomrom, mikor meglátom - szorítottam kezemet a gyomromra. - És állandóan elpirulok... főleg, ha a szemébe nézek - érintettem meg forró arcomat. - Látod, pedig csak beszéltem róla?
- Hűha! Te szerelmes vagy - használta Mischa az én szavaimat."
"Csendben sétáltak végig az utcákon, semmiről sem beszélgetve, míg a buszmegálló felé haladtak. Többször is erőt vett rajta a késztetés, hogy kérdéseket szegez a lánynak. Iszonyúan kíváncsi volt arra, hogy mi okozta a változást a viselkedésében. Miért kért szívességeket és miért kért bocsánatot egy olyan dolog miatt, amiben éppenséggel az áldozat volt? Egyszerűen képtelen volt megérteni Marisa cselekedeteinek a jelentős hányadát... Talán tényleg földönkívüli."
"- Senki sem segíthet – csóválta meg a fejét lemondóan Marisa. – Neked meg ezt kell megértened – érintette meg Tom kezét, mely szinte már fájdalmasan mart a karjába. – Menjünk órára, kérlek – mosolyodott el, majd körülfogva Tom ujjait, s a lépcső felé kezdte húzni, lemondva még a forró csokijáról is."
"Amióta csak találkoztak, barátok voltak. Sohasem jutott egyikük eszébe sem, hogy esetleg több is lehetne köztük. Annak ellenére sem, hogy napi szinten kellett hangoztatniuk, ők bizony nincsenek együtt. Mindenki félreértette azt a közvetlenséget és bizalmat, ami közöttük volt.
Néhány héttel korábban azonban történt valami. Hatalmas hibát követtek el.És ha ez nem lett volna elég, minden egyes nap érezte magán a szánakozó pillantásokat. Mert a legjobb barátai, a "családja" tudta. Ott voltak akkor este is, s bár úgy tettek, mintha fogalmuk sem lenne semmiről, tökéletesen értették, mi zajlik le a szemük előtt.
Az elmúlt hetek alatt sem tettek mást, csak csendben figyelték a küszködésüket és a minden nappal egyre szélesebb szakadékot, amit ők ketten kreáltak."
„Az ember a múltban találja meg a jövőjét, s mindkettő része egy oszthatatlan egésznek.” - Frank Herbert
