„A valóság fájdalmas és tökéletlen – mondogatta –, ilyen a természete, ezért különböztetjük meg az álmoktól. Ha valamit nagyon gyönyörűnek látunk, azt gondoljuk, csak álom lehet, ezért magunkba csípünk, hogy bizonyosak legyünk benne, nem álmodtunk. Ha fáj, akkor nem álmodunk. A valóság még akkor is megsebez, ha pár pillanatra álomnak tűnik. A könyvekben ott van minden, ami létezik, csak sokszor hitelesebb színekben, és a létező dolgok összes fájdalma nélkül."
- José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő
10.
Lisa
A kispárnámat ölelgetve, helyesebben majd’ megerőszakolva ébredtem – tömény pasi-szagban úszott az egész. Éber állapotomban szagolgatva, a nyálam is csorogni kezdett. A kérdés már csak az volt, hogy ki miatt húzok magam után friss óceán illatfelhőt.
A nappaliban, a konyhában és a teraszon minden feje tetején állt. A fürdőszobába be se mertem tenni a lábam.
Egy teleírt papírlapot lebbentett meg a huzat, amikor kinyitottam az ablakot szellőztetés céljából. Mágnessel fogatták a hűtőszekrény ajtajára. Léa írta. Röviden-tömören az állt benne, hogy kettőkor leléptek, mert a pasi-tábor megéhezett, így a társaság józanabbik fele mindenkit elfuvarozott abrakolni. Barátnőm tudta, hogy a fejfájásom miatt feküdtem le, ezért is nem zavart. Nem haragudtam rá, attól függetlenül, hogy megígérte, segít takarítani.
Csak ültem kint a teraszon, a kanapéra rogyva, közben bambán pislogva. És az egyetlen, aki élvezte a disznóólat, az természetesen Edo volt. Minden egyes zacskót, poharat, a legutolsó kis morzsát, papírfecnit, szöszmöszt megszagolgatott és megbökdösött az orrával.
Egy hatalmas bögre kávé magamba öntése után estem neki a kárfelmérésnek és rendrakásnak azzal a tudattal, hogy mire anyu hazaér, mindennek ragyognia kell. Ez volt az egyetlen feltétele.
Délután nem szívesen, de átmentem a szomszédba. Beszélnem kellett Simonenal.
- Szia, szívem – nézett fel rám Simone mosolyogva. Az udvaron találtam rá. Épp egy gyönyörű, hatalmas piros virágokkal bíró muskátlit ültetett át nagyobb cserépbe.
- Szia – huppantam le mellé a zöld fűre.
- Milyen volt a buli? – kérdezte érdeklődve, közben pillantását a dísznövényen tartva.
- Mint általában – vontam meg a vállam, miközben letéptem pár fűszálat. – Ittunk és röhögtünk.
- Jaj, Lisa! Tudod, hogy neked nem lenne sza… - kezdett a kulturált formájú lecseszésemhez Simone, rosszallóan csóválva a fejét.
- Pont emiatt jöttem – vágtam közbe gyorsan, még mielőtt belelendülne. – Holnapra kaptam időpontot az orvoshoz – folytattam, miután végre rám emelte tekintetét. – Szeretném, ha elkísérnél.
- Sajnálom, de holnap nem érek rá – mondta bűnbánóan. – De miért nem anyukáddal mész?
- Anya nem tud róla. Ő úgy tudja, hogy már két héttel ezelőtt elmentem – kerültem pillantását, míg beszéltem, és inkább Edot figyeltem, ahogy körbe-körbe szaladgál az udvaron.
- Felelőtlen vagy. – Hangjából csalódottságot éreztem ki.
- Ugyan már! Nincs semmi bajom! – legyintettem bosszúsan. – Akkor? Nem jössz?
- Sajnálom – rázta meg a fejét. – Attól tartok, Gordon sem fog ráérni – húzta le kezéről a virágfölddel borított kesztyűt, majd megpaskolta a térdem. – Nem lesz semmi baj.
- Ha te mondod… - hagytam rá fancsali képpel.
- Rögtön jövök – ment be a házba, kezében a frissen átültetett virággal.
- Edo! – szóltam a kis szőrösnek és hanyatt dőltem a pázsiton. Edo azonnal mellettem termett és elkezdett a hasamon tapicskolni, az arcomat nyalogatva.
- Lisa! – szakította félbe a heves birkózást a visszaérkező Simone. – Ha neked úgy jó, akkor valamelyik fiam bevisz Berlinbe.
- Te-tessék? – dadogtam, mint valami retardált. – Erre igazán nincs semmi szükség. Miattam ne fárasszák magukat – pattantam talpra, Edot kibányászva a belső szerveimből.
- Ne ellenkezz! – nézett rám összehúzott szemöldökkel. – Irány be a házba és beszéld meg velük! – tolt a bejárati ajtó felé, mivel nekem eszem ágában sem volt segítséget kérni, főleg nem TŐLÜK.
- Köszönöm szépen, hogy megkérdezted, de nem szeretnék senkinek sem a terhére lenni – torpantam meg az ajtóban, de Simonet egy csöppet sem sikerült meghatnom, így konkrétan belökött a nyitott ajtón. – Simone, ne… - Mielőtt folytathattam volna, becsukta az orrom előtt az ajtót.
Zavartan néztem körbe, de senkit nem láttam, csend volt az egész házban. Lassan jártam be a földszinti helyiségeket, eredménytelenül. Az emeletre menet, a lépcsősor közepén megálltam egy pillanatra, de aztán eszembe jutott, hogy miért is nem szabad visszakoznom.
Bill szobájának ajtajához léptem először, s kopogtam halkan a résnyire nyitott ajtón. Nem kaptam választ. Óvatosan bedugtam a fejem a résen, de a behúzott sötétítő miatt nem sok mindent láttam, hallani viszont hallottam az egyenletes szuszogást.
Sóhajtva mentem tovább, a halk zenét követve. Fülemet az ajtóra tapasztva hallgatóztam abban bízva, hogy Tom is alszik. Erre mondjuk kicsi volt az esély, hisz Simone valamelyikükkel beszélt, és én pont emiatt toporogtam most Tom ajtaja előtt. Végül alig mertem kopogni, szinte csak simogattam a fát.
- Szia – nyílt ki olyan lendülettel az ajtó, hogy egy lépést hátráltam ijedten. Nem bírtam megszólalni, csak a kezemet felemelve köszöntem neki. – Gyere be! – állt félre, a szoba belseje felé mutatva. Nagyot nyelve, kissé remegő térdekkel léptem be abba a helyiségbe, amelyet lányok ezrei szeretnének látni, sokkal inkább, mint én.
Egy pillanatig sem jutott eszembe, hogy talán körül kellene néznem, többet úgy se látom alapon. Még ha akartam volna sem tudom megtenni, hisz öccséhez hasonlóan, ő is behúzta a sötétítőket, kellemes hűvösséget és félhomályt teremtve. Nem tudtam mit kezdeni a helyzettel, így csak megilletődve ácsorogtam az ajtó előtt, a pihe-puha padlószőnyegen, lábaimat tanulmányozva. Be kell vallanom, még sohasem jártam Tom szobájában. Talán ezért is éreztem azt, hogy nekem semmi keresnivalóm nincs ott.
- Anyukád mondta, hogy egyikőtök elvinne holnap Berlinbe – emeltem fel a fejemet, miután hatalmasat sóhajtottam. Elhatároztam magamban, hogy kemény csaj leszek, és nem hagyom, hogy egy olyan kis semmiség, mint a világ egyik leghíresebb ikerpárja felborítsa az eddigi életemet.
- Igen. És? – Az ágytámlának dőlve ült az ágyon, s míg ezt mondta, végig az arcomat bámulta.
- Én csak szerettem volna megköszönni és szólni, hogy tízre várnak, szóval olyan nyolc körül jó lenne indulni. Remélem, nem jelent problémát a korai időpont – jegyeztem meg csípősen.
- Egyáltalán nem – rándult meg Tom egyik szemöldöke.
- Remek – fordultam meg és minden további nélkül hagytam magára.
Mindent elterveztem. Anyunak majd azt mondom, hogy dolgozni megyek, és Tom csak elvisz, mert neki is épp Wolmirstedtben van dolga. Sejteni sem fogja, hogy épp a dokinál fogom tövig rágni a körmeimet. Egyébként meg, melózni is fogok, ahogy túl vagyok mindenen.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése