Bleib mit mir! 9. rész

„Én pedig ott voltam kevesebb, mint egy karnyújtásnyira, és mégis ezer mérföldre tőle.”

- Maggie Stiefvater: Borzongás

9.

Lisa

Már csak annyi időm volt, hogy megszárítsam a hajam és magamra kapjak valami ruhát. Mindezek után gyűrtem a táskámba a pénztárcámat a személyimmel, a diákigazolványommal és a buszbérletemmel, az indexemet, a jegyzeteimet és a telefonomat. A konyhában még utánuk küldtem egy félliteres ásványvizet, egy müzli szeletet, majd egy anyám homlokára cuppantott puszi után robogtam el a buszmegálló irányába. 

Hál’ Istennek elértem a buszt, ami háromnegyed 12-kor indult Berlin felé. Csak röpke 169 kilométert kellett megtennem. Én hülye, aludhattam volna a kollégiumban az egyik csoporttársamnál, de nem, én inkább buszoztam.

Nem mesélném el, milyen volt a vizsga. Csak annyit, hogy kiderült, teljesen felesleges volt tanulnom. A tanár bejött, négy csoportra osztott minket, kiadta a megírandó esszék témáit, majd közölte, hogy ő most megy és elszív egy cigit és csak egy óra múlva fog visszajönni. Inkább nem mondanám, hogy mire gondoltam. A másik tárgy ehhez képest már röhögve megvolt.

A sikeres vizsga után, karöltve a bulira is hivatalos emberkékkel, megrohamoztuk a legközelebbi sörözőt, megalapozandó az estét.

¤

Nem egyedül indultam haza, Loitsche-be, hanem az egyik barátnőmmel, Léával. Másfél évig voltunk kollégiumi szobatársak. Gólyákként kerültünk össze és a legjobb barátnők lettünk. Már az első héten megtaláltuk a közös hangot; mindenhova együtt jártunk – suliba, vásárolni, kocsmatúrára. Egyszóval, a nap 24 órájában egymás seggében lógtunk. Olyan dolgokat mondhattam el neki, amit másnak soha azelőtt.

Másfél év után a kollégium igazgatója közölte velem, hogy számomra nincs tovább hely, mert a családom egy főre eső havi jövedelme túl magas, így nem áll fent a szociális rászorultság. Azt viszont senki nem bírta felfogni, hogy a keresetem nagy részét nem is látom, mert mind a törlesztésre megy el.

De ott tartottam, hogy együtt léptük át a házunk küszöbét, este fél hétkor. Hétkor már várhatóak voltak az első vendégek. Gyors ruhacsere után már a beszerzett alkoholt készítettük elő azonnali fogyasztásra. Vidáman kacarásztunk, átrendeztük a nappalit, a teraszon is csináltunk egy kis helyet, s míg Edo bakkecske módjára élvezte a hirtelen támadt hatalmas teret, mi Léával a zenét válogattuk össze. Fő szempont, csak rock, metal és punk-rock, semmi nyálas, tingli-tangli, vagy épp tüc-tüc ütemek. A hi-fi hangfalait csatlakoztattam a laptopomhoz, s így már minden készen állt az ereszd el a hajam bulihoz.

Nem sokkal hét után hangzott fel az első dudaszó az utcáról. Tizenéves csitriként rohantam a kapuhoz és engedtem be a srácokat, akik meglepetésként magukkal hoztak egy csocsó asztalt is.

- Hát ezt honnan szedtétek? – néztem rájuk vigyorogva.

- Lucas csórta el a koliból – mutatott a tőlem nem sokkal magasabb, barna hajú srcác, Alex, a mellette álló langaléta, szőke, kék szemű, folyton vigyori haverjára.

- Nem fogsz bajba kerülni? – kérdeztem, miközben a terasz felé irányítottam őket.

- Dehogy – legyintett Lucas. – Már szinte mindenki kiköltözött. Az igazgató meg amúgy is a spanom.

- Igaz. Te vagy a HÖK-elnök – kacsintottam rá.

Egy órával később már javában partiztunk. Ittunk, röhögtünk és vetkőzős csocsót játszottunk. Bár, nagyrészt csak a fiúk dobálták magukról a ruhát, mivel mi Léával simán lealáztuk őket – kihasználva az elfogyasztott alkohol hatását. A mi reflexeink javultak, az övéik romlottak. Rólunk maximum csak az egy-egy póló került le. Részeg pasi nehezen tud csak a játékra koncentrálni, ha fél méterrel arrébb két csaj áll szinte félpucéran.

Egyszer viszont engedtünk a kísértésnek és vegyes csapatokat alakítottunk ki. Nem kellett volna. Szerencsétlenségünkre, mindkettőnk társa simán beengedte a gólokat, még mindig azt mondom, hogy szándékosan. Ebből nem jöhettünk ki jól. Konkrétan segg csupaszra kellett vetkőznünk a fiúk közreműködésének jóvoltából. Na, persze! Mivel nem voltam hajlandó a sztriptízre, melltartóban és rövidgatyában kergettek végig az udvaron. Mivel már bennem is volt elég rendesen, egész idő alatt úgy visítottam, mint akit nyúznak. Örülhettem, hogy nem hívták ránk a rendőrséget csendháborítás miatt. Végül a két udvart elválasztó sövények között fogtak meg, s ugyan nem tépték le rólam, de teleöntötték a gatyámat hideg sörrel, a mellkasomon és hátamon végigfolyatva.

Miután a fiúk hatalmas röhögések közepette és egymást hátba veregetve távoztak, a jótékony homályba bújva kaptam le magamról a rövidgatyát és csavartam ki belőle a tökéletesen elpocsékolt sört.

- Ti aztán tudtok bulizni – szólalt meg valaki mögöttem, a sövény túloldalán, mikor épp az egyik lábamat bújtattam vissza a nadrágba.

- Az istenit! – káromkodtam ijedtemben, majd egy kecses mozdulattal beborultam a bokorba. – Te nem vagy normális – nyögtem, és kiszedtem a hajamból egy ágacskát, amit valószínűleg én téptem le esés közben.

- Ne haragudj, de ezt nem lehetett kihagyni – kuncogta a hang gazdája. A bokor alatt fekve nem láthattam, ki is a kukkoló, a hangjából viszont sikerült beazonosítanom őt.

- Egészségedre! – forgattam meg a szemeimet, majd miután felöltöztem, a port leseperve magamról fordítottam neki hátat és indultam be a házba.

Sikerült nem tudomást vennem arról a tényről, hogy Tom meglátott az alulöltözött állapotomban. Alapjáraton nagyon szégyenlős vagyok, most viszont egy cseppet sem érdekelt, hogy egy vadidegen látott meg. Már rég eldöntöttem magamban, hogy igyekszem nem nagy jelentőséget tulajdonítani a testvérpár jelenlétének. Minek is élném bele magam bármibe is, amikor rövid időn belül úgyis elmennek, és csak isten tudja, mikor dugják ide vissza az orrukat.

Ebben már profi voltam. Elnyomni a saját érzéseimet, távolságot tartani, senkit sem közel engedni – mindegy, mennyire akartam az ellenkezőjét. Ez volt az én módszerem, hogy megóvjam magam a fájdalomtól és a csalódástól.

¤

Már nem emlékszem, mikor jelentkeztek az első jelek, de éjfél magasságában már egyre erősebben lüktetett a fejem.

Kénytelen voltam kicsit lepihenni a szobámban.

Szegény Edoról teljesen megfeledkeztem. Éppen hogy felkattintottam a kis éjjeli lámpámat az ágyam szélén ülve, Edo már mászott is elő az íróasztal alól, ahová bekergette a kinti lárma. Eleinte csak megszeppenve állt előttem, de mikor megpaskoltam magam mellett a matracot, vidáman tornászta fel magát a takaróra.

Fáradtan, a homlokomat dörzsölgetve gömbölyödtem össze az ajtó felé fordulva, Edo pedig készségesen bújt a karomba. Talán tudta, hogy megnyugtat és elaltat, ha a selymes bundáját cirógathatom.

Mire legközelebb kinyitottam a szemem, halálos csend uralkodott az egész házban. Nagyon úgy tűnt, hogy elaludtam. Ez viszont nem segített a fejfájásomon. Ha lehet, csak még jobban görcsölt a fejem. A fájdalomtól már a szememet sem bírtam kinyitni, csak hunyorogtam, de attól a kevéske fénytől is majd’ megvakultam. Fájdalmasan nyögve nyúltam az éjjeliszekrényem fiókjához, hogy előkotorjam az ilyen helyzetekre tartott fájdalomcsillapítómat. A bökkenő csak annyi volt, hogy Edo épp félúton feküdt elnyúlva és az ujjaim is folyton lecsúsztak a kis réz fogantyúról.

Kezdtem egyre türelmetlenebbé és idegesebbé válni, s ezzel együtt a növekvő vérnyomásom miatt a fejfájásom is csak egyre rosszabb lett. Ernyedten hanyatlottam vissza a párnára, Edo viszont abban a pillanatban vetődött le mellőlem és rohant az ajtóhoz halkan vakkantgatva.

- Gyere! – mondtam két nyögés között, az ajtó túloldaláról érkező kopogásra felelve. – Léa? – hunyorogtam a teljes fényárban úszó ajtó irányába.

- Mellé. Tom vagyok – hallottam meg az ismerős hangot. Mindenre számítottam, de erre speciel nem.

- Tom? – nyögtem a fejemre szorított kezeim takarásában. – Hogy kerülsz ide? – tettem fel a fontos kérdést, s persze igyekeztem erőt venni magamon és nem a teljes leépülés jeleit mutatni.

- Az Avril-klón kérte, hogy valaki jöjjön át hozzád, mert teljesen ki vagy ütve – magyarázta halkan, immár a zárt ajtónál, az ágyam mellett ácsorogva.

- Ne beszélj így róla! – néztem rá megrovón. – Hol van Léa? – Nem lehet akkora tapló, hogy képes volt egyedül hagyni.

- Elment – mondta bűnbánóan, mintha csak az ő hibája lenne.

- Fasza – nyögtem és megpróbáltam felülni. Az agyamban turkáló kés azonban másképp gondolta. Szinte már sikítottam kínomban, olyan erővel hasított belém a fájdalom.

- Mi a baj? – Csak nehezen tudtam felfogni a kérdést.

- A fiók… - mutattam az ágy mellett álló szekrényre. – Gyógyszer… - motyogtam.

- Melyik? Itt egy egész gyógyszertár van – turkált a holmim között Tom.

- Zomig.

Sikeresen leküzdöttem egy szem bogyót a torkomon, majd hanyatt dőlve vártam a hatást.

- Mennyi az idő? – pislogtam kábán, mintegy tíz perccel később.

- Kettő – rántotta meg a vállát Tom. Az ágyam szélén ült és Edot bűvölte elmélyülten.

- Istenem – hüledeztem. – Léa képes volt felébreszteni az egész házat? De miért te jöttél? Simone haragszik rám? – törtek felszínre egymás után a kérdéseim.

- Nyugi – érintette meg gyengéden a hasamon nyugvó kezem fejét. – Ébren voltam. Nem tudtam aludni…

- Nem hiszem el, hogy képes volt igyhatni… itt hagyni – gabalyodott össze a nyelvem. Ez annak a jele volt, hogy kezd hatni a gyógyszer. Az egyik mellékhatás az aluszékonyság, s engem rendszerint ki is szokott ütni.

- Jobb, ha én most megyek – állt fel Tom. Valószínűleg a kásás hangomból hallotta, hogy öt percen belül aludni fogok.

- Ne – nyögtem utolsó, félig-meddig tiszta gondolatomat. Ijedten ültem fel. Rám tört a pánik, hogy egyedül maradok. – Kérlek, ne menj el – könyörögtem már-már sírva. Nem érdekelt, hogy megalázom magam, csak ne menjen el. A félhomályban láttam az alakját, ahogy nekem háttal áll az ajtó előtt.

Amint talpra álltam, a fülem zúgni kezdett, majd mintha víz alá merültem volna, bedugult az egész világ. A szemem előtt összefolyt a kép és megjelentek a kis fekete pöttyök is. Egyensúlyomat vesztve dőltem hanyatt az ágyon, s gömbölyödtem össze. Testem fölött elveszítve a kontrollt, csukott szemekkel nyújtottam ki egyik karomat hívogatóan Tom felé.

(Eredeti bejegyzés: 2011. augusztus 24.)

\m/(-.-)\m/