Für dich allein 46. rész

Nos, itt a legújabb rész. Sokat dolgoztam vele, mégsem érzem azt, hogy jól sikerült volna. Vannak eltalált részek, ugyanakkor vannak bénábbak is...
A végével pedig teljes mértékben elégedetlen vagyok :(
Előre is elnézést, ha valakinek csalódást okoztam, és valami egészen másra számított...

Jó olvasást!


46. rész - Szeretlek


Nem is néztem, hova lépek, csak mentem előre, miután feltéptem a bejárati ajtót. Ezért is történhetett meg, hogy nagyot sikítva zúgtam le a lépcsőn; az egyik lábam megcsúszott, végül a hátsómra esve érkeztem meg a lépcső aljába.
- Jézusom, jól vagy? – térdelt le mellém szinte azonnal Tom. Ezek szerint ott jött mögöttem.
- Persze – motyogtam összeszorított fogakkal, könnyes szemmel. Igazság szerint viszont nagyon fájt a bokám, a fenekemről nem is beszélve.
- Gyere, beviszlek – nyúlt a térdem alá az egyik kezével, míg a másikkal szorosan magához ölelt.
- Ne, Tom, tegyél le! – ellenkeztem hevesen és próbáltam elhúzódni tőle. – Erre semmi szükség… csak szeretnék hazamenni – húzódoztam továbbra is, de egy percig sem foglalkozott velem. Egy szó nélkül vitt be a nappaliba, ahol már ott állt Bill a szüleivel. Azt hiszem, a sikításom túl hangosra sikeredett.
- Izzie, Tom, mi történt? – bámult ránk elkerekedett szemekkel Bill, miközben Tom óvatosan lerakott a kanapéra.
- Jól vagy, szívem? – Még sosem találkoztam Simonenal, viszont az, hogy rögtön ilyen kedves volt velem, hihetetlenül jól esett. Pedig attól féltem, hogy utálni fog a Tommal történtek miatt.
- Persze-persze – legyintettem kényszeredetten mosolyogva. – Semmi bajom – söpörtem le a lábamról Tom kezét, mikor a tornacipőm fűzőjét kezdte bontogatni. Tom nem mozdult el mellőlem, csak meredt rám faarccal.
- Hozok fájdalomcsillapítót – fordult sarkon Simone, és Gordont maga után húzva távozott.
- Feküdj le! – nyomott vissza a kanapéra Bill. – Tegyünk valamit a lábad alá – pattogott körülöttem, mint egy nővérke. Olyan édes volt, ahogy így aggódott értem. Meg sem érdemeltem. Az mondjuk sokkal jobban esett volna a kis lelkemnek, ha Tom ápolgat, de hát, na. Nem lehet minden tökéletes.
- Hapci! – tüsszentettem egy hatalmasat, és majdnem szájba rúgtam Billt, aki épp akkor akarta lehúzni a lábamról a tornacipőt.
- Egészségedre! – mosolygott rám. Tom eddig meg sem moccant. Csak ült a fejem végénél, de mikor tüsszentettem, kezét azonnal a homlokomra akarta nyomni. Ehhez viszont le kellett húznia a fejemről a sapkát.
- Hova lett a hajad? – dadogta hitetlenkedve, miközben az éppen csak vállig érő hajamba fúrta ujjait.
- Levágattam – rántottam meg a vállam. Teljesen kiment a fejemből, hogy még nem is említettem neki. Tudtam, hogy odavan a fürtjeimért. Azt hiszem, pont emiatt támadt most bűntudatom, és emiatt kezdtem el magyarázkodni. – Betti úgy gondolta, hogy viccesen fog benne mutatni a rózsaszínű rágógumi.
- Értem. – Ennyi volt a reakciója. – Szerintem lázas vagy – jelentette ki, miután megtapogatta a homlokomat és az arcomat, majd kezét a nyakamra csúsztatta.
- Dehogy vagyok! – szedtem le magamról a kezét, s tüsszentettem ismét.
- Hozok egy takarót – paskolta meg Bill a lábszáram. – Jéghideg a lábad. – És egy sunyi vigyorral az arcán magunkra is hagyott.
Úgy tűnik, összeesküdtek ellenem. De ha már oda se bagóznak arra, amit mondok, akkor én biza nem fogok megnyikkanni. Viszont Tom sem szólt hozzám, csak kigombolgatta a kabátomat, majd leszedte rólam. Bármennyire is nem akartam bámulni őt, nem bírtam máshová nézni. Fogalmam sem volt, mire gondolhat, csak azt láttam rajta, hogy összehúzott szemöldökkel koncentrál.
- Ez most komoly? – nézett rám rosszallóan, mikor kiderült, hogy mindössze egy pólót viselek a kabát alatt, és az is az övé.
- Siettem – rántottam meg a vállam. Egyedül az rondított bele a hű-de-laza-vagyok-képbe, hogy ismét tüsszentenem kellett. Háromszor egymás után.
- Felelőtlen vagy – csóválta a fejét rosszallóan Tom, s közben olyan aggódó pillantásokkal bombázott, hogy még az atombombáért is bocsánatot kértem volna. – Jobban kellene vigyáznod – nyomott a kezembe egy zsebkendőt.
- Mi van? – pillogtam rá, s közben igyekeztem minél messzebbre araszolni a közeléből.
- Minden rendben, kisfiam? – nyögte be Simone. Tökéletesen időzítette a belépőjét. Csak a szemem sarkából mertem ránézni, de azt azért jól láttam, hogy akár márványszobrot is alakíthatna egy kiállításon; az arcszíne pont megfelelő árnyalatú volt.
- Tom… - nyögtem nagy nehezen.
- Anya, magunkra hagynál egy kicsit? – mondta Tom, de közben végig engem nézett. Simone egy szót sem szólva tette le a dohányzóasztalra a gyógyszeres dobozt meg egy pohár vizet.
- Én… - Tüsszentés. – Miért mondtad… - Tüsszentés. – Valamit el kell… - Tüsszentés. Már nem is próbálkoztam a beszéddel. Már levegőt is alig kaptam, de egyre csak csavarta valami az orrom.
- Ez nem megfázás – állapította meg „dr. Kaulitz”.
- Nem mondod – nyögtem két hapci között. – Allergia lesz. – Újabb tüsszentés.
- De mire? Azt se tudtam, hogy neked egyáltalán van olyan – nézett rám értetlenül Tom.
- A kozmetikai termékekben lehet egy bizonyos anyag. – Nagy levegő, inger legyűr. – Parfümben, tusfürdőben. – Az inger legyőzi az akaratot. Ekkor már volt egy gyanúm, így két menet között gyorsan Tom nyakához dugtam az arcom, és mélyen beszívtam az illatát. Éppen hogy sikerült elhúzódnom tőle, olyan eszeveszett tüsszögésbe kezdtem, hogy már attól féltem, leesik a fejem.
- Te most rám vagy allergiás? – szagolgatta Tom is a pulóverét, és hál’ Isten eltávolította magát a közelemből.
- A parfümöd – nyögtem, miután sikerült végre egy kis levegőhöz jutnom.
- Rögtön jövök – pattant fel hirtelen a fotelből, majd a lépcső felé vette az irányt. – Addig el ne szökj! – villantotta rám hamiskás félmosolyát, amitől mindig elalélok. – Bill! Őrizd Izziet! – kiáltotta el magát, és szinte abban a pillanatban meg is jelent a szólított, kezében egy vastag pokróccal, arcán pedig értetlen arckifejezéssel.
- Hova mész? – nézett bátyja után, aki már rég eltűnt a lépcső tetején. – Hova ment? – kuporodott be mellém Bill, majd alaposan bebugyolált a jó meleg takaróba. Ami igazán jól esett, hogy végül körém fonta karjait, s úgy tartott szoros ölelésében, mintha én lennék számára a világon a legfontosabb. Bár mondjuk az sokkal valószínűbb, hogy túl komolyan vette az őrizd-felszólítást. – Khm… - köszörülte meg bizonytalanul a torkát a kínos csöndben. – Kérdezhetek? – motyogta alig érthetően. Még szerencse, hogy a közelében ültem, különben nem is hallom.
- Attól függ – húztam el a szám. – Előbb Tommal kellene beszélnem – döntöttem a fejem a mellkasának.
- Jó-jó, csak gyorsan – kuncogott fel édesen. Én sem bírtam megállni, így arcomat a mellkasába fúrva kacarásztam. Ez már annyira hiányzott. Ez a meghittség, ez a szeretet, ez a biztonságérzet, amit a jelenléte adott.
- Szeretlek – motyogtam a mellkasába, miközben még jobban hozzábújtam, majd egy puszit is nyomtam a lüktető kis „szívére”.
- Én is téged, nyuszifül – vakargatta meg a fülem tövét, mintha csak a kiskutyája lennék.
- Naaa – nyöszörögtem, de el nem engedtem.
Kezdtem elbágyadni a melegben és a régóta érzett biztonságban. Már napok óta nem aludtam ki magam normálisan.
- Elaludt? – hallottam valahonnan távolról Tom hangját.
- Nem tudom – válaszolta halkan Bill, de a mellkasán pihenő fejem minden egyes kis rezdülést érzett. – Te zuhanyoztál? – kérdezte egy fokkal hangosabban, és tökéletesen értetlenül.
- Fogd már be, még felébreszted – torkolta le öccsét Tom.
- Ébren vagyok. – Úgy döntöttem, inkább közbeszólok és megakadályozok egy kirobbanni készülő vitát.
- Feljönnél a szobámba? – kérdezte normál hangerőn Tom.
- Miért? Ha itt fulladok meg tőled, az nem jó? – emeltem fel a fejem és Bill válla fölött kukucskáltam ki. Nem is mondtam olyan nagy hülyeséget. A nyálamat kapásból félrenyeltem a látványtól. Ott állt előttem Tom, és mindössze egy törölköző volt a derekára csavarva. A mellkasán még pár vízcsepp is ott díszelgett.
Egy büdös szót nem fogtam fel abból, amit ezek után mondott. Hazudnék, ha azt mondanám, nem taglózott le a látvány. Szinte azonnal beugrott egy kép, ahogy épp szenvedélyesen szeretkezünk; magamon éreztem a forró testét, a csókjait, ujjainak érintését.
- Jól vagy? – kérdezte Bill, s közben megbökdöste az oldalam. Borzasztó módon zavarba jöttem. El sem bírtam képzelni, hogy mit csinálhattam a tudtomon kívül.
- Akkor? – nézett rám várakozóan Tom.
- Ne haragudj – húztam el a szám. – Mit is kérdeztél? – gyűrögettem a pokróc sarkát. Már nem éreztem úgy, hogy szükségem lenne rá, hisz Tom meztelen testét látva inkább a spontán égéstől kellett tartanom, nem a kihűléstől.
- Gyere – nyújtotta a kezét és én gondolkodás nélkül fogtam meg hosszú ujjait. Most végre megvolt a lehetőségem, hogy tisztázzak vele mindent, és úgy tűnt, ő is ezt akarja.
Bámultam a gyönyörűen ívelt hátát, a vállait, a derekán a két kis gödröcskét, és arra gondoltam, bárcsak leesne róla az a vacak törölköző.
Végül csak eljutottunk a szobájáig.
- Bújj be az ágyba – bökött fejével az említett bútordarab felé, majd beállt a szekrénye elé, gondolom valami ruha után kutatott.
- Parancsolsz? – zökkentem vissza a valóságba a képzeletbeli pornóból. – Öhm… jó nekem itt is – dőltem a csukott ajtónak zsebre dugott kezekkel. – Valamit meg kellene beszélnünk – motyogtam a hátának.
- Valóban – hümmögte, de azért sem fordult volna felém.
- Akkor… arra a két percre figyelnél rám? – Bántott, hogy nem veszi olyan komolyan ezt az egészet.
- Hallgatlak – fordult felém egy hatalmas sóhaj után. Na, tessék. Pont erről beszéltem a múltkor. Én alázkodom meg, pedig ő volt seggfej. Mindegy. Elmondom, amit akartam, aztán megyek.
- Nem vennél fel valamit? – sütöttem le a szemem. Tom mindössze fél méterre állt meg előttem, konkrétan a képembe tolva a meztelen mellkasát. Ettől persze a térdeim azonnal remegni kezdtek, a gyomromról már nem is beszélve.
- Zavar? – vigyorgott rám kajánul és lesöpörte a válláról az egyik hosszú fonatát.
- N-nem – dadogtam merő nyálban úszva.
- Fura, hogy rövid a hajad – mondta és elgondolkodva simítgatta ki a homlokomból az előre hulló rakoncátlan tincseket.
Egyre közelebb és közelebb araszolt hozzám, az eddig a hajammal játszó kezét a tarkómra vitte, másik kezével pedig a derekamat fogta át. Nem volt hova menekülnöm, tökéletesen beékelődtem az ajtóval a hátam mögött.
Lélegzetvisszafojtva vártam, hogy mit akar tenni, de erre a legkevésbé sem számítottam. Arra igen, hogy elutasít, de ez, hogy úgy érint meg, mintha minden rendben lenne, teljesen összezavart.
A gyomrom a földszintig zuhant, mikor arcát a hajamba fúrta, majd azután az orrával megcirógatta a nyakam.
Azt hiszem, itt volt végem. A testem elöntötte a libabőr, megroggyant a térdem, a számat pedig egy igencsak elégedett sóhaj hagyta el.
Kezeim a mellkasára csúsztak, majd a tarkójára. Ujjaim finoman érintették puha bőrét, míg arra vártam, hogy rám nézzen végre.
De nem tette. Helyette inkább apró csókokat lehelt a nyakamra, s haladt egyre feljebb olyan kínzó lassúsággal, hogy már alig bírtam magammal.
Aztán megcsókolt. Ugyanolyan magával ragadó, szárnyaló érzés volt, mint ahogy emlékeztem rá. Nem is. Még annál is jobb.
Szinte kiéhezve csüngtem az ajkain, miközben a vállát karmoltam. Éreztem, hogy belemarkol a fenekembe, mégsem tudhattam biztosan, hogy azt akarja-e, amit én. Mégis mindettől függetlenül a nyakába kapaszkodva rántottam fel a lábaim a csípőjére.
Abban a pillanatban, hogy teljesen összesimult a testünk, olyan vágy öntötte el a testem, amit a legutóbbi együttlétünkkor éreztem, és amire az eltelt hetek alatt mindennél jobban vágytam.
A testével szorított az ajtóhoz, s így kezeit könnyedén a pólóm alá bújtathatta. Nem húzta az időt, azonnal kipattintotta a melltartómat, majd tenyerét a mellemre simította.
- Tom… - nyöszörögtem a szájába, összerándulva az érzéstől. Ez kellett, hogy valamennyire észhez térjek. – Várj… Beszélnünk kell – nyögtem egy szuszra, homlokomat a homlokának döntve.
- Később. – Hangja halk volt, rekedt, mégis tisztán értettem. Nem adott több időt a gondolkodásra, egyszerűen csak lerángatta rólam a pólót és a melltartót.
- Ó te jó isten – kiáltottam fel, persze azért valamennyire visszafojtva a hangom.
- Mi a baj? Fájdalmat okoztam? – fagytak meg azonnal Tom mozdulatai s próbált a szemembe nézni, de én minden lehetséges módon a nyakához bújtam.
- Hideg az ajtó – kuncogtam a fülébe, majd egy puszit is nyomtam a füle mögé, mikor magához szorítva ellépett az ajtótól, s pár lépés után feltérdelt az ágyra, még mindig az ölében tartva engem. – Tényleg beszélnünk kellene – simogattam meg az arcát. Nem hagytam, hogy hanyatt döntsön.
- Rendben – sóhajtotta beleegyezően. Szerintem látta, hogy a megadással több mindent elérhet. Fancsali arcát látva nem bírtam megállni mosolygás nélkül. Kibontakoztam az öleléséből, azután pedig a farmernadrágomból is kibújtam. Hatalmas szemeket meresztve nézte végig, ahogy egy szál bugyiban bebújok a takaró alá.
- Jaj, ne nézz már így – forgattam meg a szemeim. – Inkább bújj ide mellém, még mielőtt befagy a fenekem – emelgettem meg a takarót.
Kölcsön kenyér visszajár, tartja a mondás. És milyen helyesen. Mielőtt Tom befeküdt volna mellém, egy kecses mozdulattal lerántotta a derekáról a törölközőt, én meg meghaltam. Vagy legalábbis pár pillanatra elment a kép, mert már csak azt vettem észre, hogy teljesen hozzám simul a meztelen teste, karjait pedig szorosan körém fonja.
- Hallgatlak – mondta ismét, de én valahogy már nem tudtam arra koncentrálni, hogy az imént még beszélgetni akartam. Szája apró csókokat lehelt a vállamra, ujjai pedig gyengéden cirógatták a csípőmet és a hasamat, miközben kényelmesen elhelyezkedett mellettem.
- Én… én nagyon… - dadogtam bódultan. Teljesen elvette a józan eszem a közelsége. De mégis, nem bírtam megérteni, hogy akkor most mi is történik velünk. Most haragszunk egymásra, vagy sem? Beszélgetünk vagy élvezkedünk? – Sajnálom, hogy úgy kiakadtam a múltkor – fogtam le a mellemen kóborló hosszú ujjait, s a pillantását keresve bűvöltem az arcát.
- Megérdemeltem – rántotta meg a vállát, miután eltüntetett az arcáról egy futó fintort.
- Tessék? – fordultam felé teljes testemmel. – Ne mondj ilyen butaságot – simogattam gondterhelt homlokát. – Jogosan buktál ki. Nekem kellett volna türelmesebbnek lennem – mosolyogtam rá félszegen, mikor végre találkozott a pillantásunk. Egy hosszú pillanatig levegőt venni sem mertem, csak arra vártam, hogy mit fog tenni mindezek után.
- Hiányoztál – suttogta halkan, mintha attól félne, valaki meghallhatja a vallomását.
- Te is nekem – bújtam szorosan az ölelésébe. Megkönnyebbültem szorítottam ajkaimat forró bőrére, s leheltem finom csókokat a nyakára.
- Sokat gondolkoztam – mondta már-már zavartan, s közben szórakozottan rajzolgatta a köröket ujjával a hasamra.
- Juj, nagyon fájt? – néztem rá riadtan. Ő csak a szemeit forgatva félig-meddig fölém fordult. – Oké, befogtam – vigyorogtam rá. Édesen elmosolyodott, mire egy aprócska csókot nyomtam az ajkaira.
- Szeretném, ha ideköltöznél – nézett rám komolyan, az egyik hajtincsemet tekergetve.
- Tessék? – pillogtam rá. – De miért? – Egyszerűen nem értettem, honnan jött ez az ötlet. – Nem hiszem, hogy ez jó ötlet – húztam el a szám fintorogva. – David így is utál. Nem akarok még több bajt nektek, ártana a banda hírnevének.
- Nem érdekel, hogy David mit fog szólni, sem a hírnév – nézett rám bosszúsan. – A közelemben akarlak tudni – mosolyodott el és egy puszit nyomott az orromra.
- Édes vagy, de ez még korai – fontam karjaimat a nyaka köré. – Elméletileg alig egy hónapja vagyunk együtt, gyakorlatilag három napja. Túl gyors ez nekünk – cirógattam a hátát. Nem akartam megbántani, de én ezt éreztem.
- Hm… akkor ezt sem szabad? – simította kezeit két oldalt a csípőmre, majd lassú, finom mozdulatokkal lehúzta rólam a bugyit.
- Most az egyszer kivételt tehetünk – nyaltam meg az alsó ajkam. – Én nem mondom el senkinek, ha te sem… - paskoltam meg a formás kis pucér hátsóját.
- Beleviszel a rosszba – sóhajtotta Tom a szemeit forgatva. – Pedig az anyukám annyiszor figyelmeztetett, hogy vigyázzak az ilyen lányokkal – pöckölte meg az orrom mosolyogva.
- Ó, hát akkor ne okozz csalódást a mamának – húztam fel az orrom sértődötten. – Elmentem – próbáltam kibújni a teste alól.
- El is fogsz, azt garantálom – rántott vissza, és azzal a lendülettel rá is tapadt az ajkaimra. Hirtelen levegőt is alig kaptam, olyan erős szenvedély sugárzott a mozdulataiból és a csókjából. Csak levegő után kapkodva feküdtem alatta és hagytam, hogy azt tegyen velem, amit csak akar.
Hol hevesen sóhajtozva, hol meg félájultan pihegve élveztem a kényeztetést. Kezeimet összefogta a fejem fölött, így ellenállás nélkül érhetett hozzám.
Magával ragadott az élmény, nagyon küzdenem sem kellett magammal. Minden másodpercet úgy éltem meg, mintha órák lennének. Pedig nem tett mást, mint csókokkal hintette be a testem, szabad kezével meg felfedezte minden egyes porcikámat.
Mindig is tudtam, hogy az ágyban nem egy elveszett gyerek – már volt szerencsém valamennyire megtapasztalni –, viszont amit most művelt… hát azt egyszerűen meg sem lehet fogalmazni. Ezek után nem volt csoda, hogy kínomban már majdnem a fülét rágtam, s mikor végre szabadon engedett, kis híján a bőrt is lenyúztam a hátáról, annyira kívántam őt.
De ahogy elnéztem Tom arcát, ő sem volt jobb állapotban. Szegényke reszketve sóhajtott fel, mikor ujjaimat végighúztam a hasán, le egészen a férfiasságáig. Arcát a nyakamhoz nyomva kapkodta a levegőt, míg én valamennyire viszonoztam a kényeztetést.
Tisztán éreztem, mikor kerül vészesen közel ahhoz a határhoz, ahonnan már nincs visszaút. De ahelyett, hogy rám bízta volna magát, végig a szemembe nézve lejjebb csúszott, s pár percig mélyeket lélegezve elhelyezkedett a lábaim között, készen a folytatásra.
- Tom… - nyögtem a nevét, ahogy megéreztem kezét a combom belső oldalán. – Még mindig nem szedek gyógyszert – kapaszkodtam meg a vállában, de ő csak értetlenül bámult le rám. – Óvszer – próbáltam képbe hozni. – Tudod, hogy ne legyen kisbaba.
- Most ezt nem értem – motyogta, s közben látszott rajta, hogy az agysejtjei veszettül verik a billentyűzetet és kattintgatnak a Google-találatokra.
- Nagyon vicces vagy, ha-ha – mosolyogtam rá, de mivel ugyanúgy meredt rám, kezdtem aggódni. – Tom! Esküszöm, megijesztesz… Mi baj van? Mondj már valamit! – bökdöstem meg a vállát. Nem tudtam, mi történhetett vele, de minimum akkor kellett volna így reagálnia, mikor bevallom, hogy lemészároltam húsz embert.
- Nem vagy terhes – nézett a szemembe. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy most kérdező vagy kijelentő módú volt ez a mondat. És nem mellesleg, meg mernék rá esküdni, hogy a csalódott arckifejezését láttam átsuhanni a pofiján.
- Nem – ráztam meg a fejem. – De azt hittem, tudod. A telefonban is mondtam. – Oké, most már kezdett oszlani a homály. Szóval, azt hitte, hogy terhes vagyok.
- Ó, azt dacból is mondhattad – legyintett morcosan és mellém gördült. Nos, akkor ez ennyi volt mára.
- Kösz szépen, jól ismersz – húztam el a szám hátat fordítva neki. – Igen, valószínűleg pont így tolnék a képedbe egy ilyen kaliberű hírt – motyorékoltam az orrom alatt. – Talán jobb lesz, ha én most megyek – felkaptam a bugyimat az ágy mellől, majd miután magamra rántottam, a többi ruhámat is összeszedegettem.
- Mindig menekülsz – mondta, mikor már épp ki akartam nyitni az ajtót. Míg öltöztem, ő is magára kapott egy alsónadrágot, majd az ágyon ülve nézte végig, hogyan szedelőzködöm össze.
- Lehet – rántottam meg a vállam –, de segítség nélkül nem is fogok megváltozni – néztem rá a szemem sarkából.
- Várj már – mondta békülékeny hangon. – Gyere vissza, kérlek – paskolta meg az ágyat maga mellett, mikor végre felé fordítottam a fejem. Édes félmosolyát látva nem tudtam neki nemet mondani. – Abban a helyzetben te sem hittél volna mást – fogta meg azonnal a csuklómat, nehogy megszökjek.
- Tudom – sóhajtottam nagyot és a karjai közé bújtam. – Sajnálom – motyogtam a nyakába. – Egyébként Anna terhes, és én leszek a keresztmami – emeltem fel a fejem hosszú percekkel később, mikor már teljesen megnyugodtam Tom ölelésében.
- Szegény gyerek – reagálta Tom fintorogva, de morcos arckifejezésemet látva rögtön elvigyorodott és megcsikizte az oldalam.
- Neee – visítottam fel. – Kérleeek – fogtam meg a kezét, de leállítani nem tudtam, így inkább próbáltam távolabb araszolni.
Már levegőt is alig kaptam, mikor végre megkegyelmezett nekem. Behunyt szemekkel pihegtem elnyúlva az ágyon. Nem láttam az arcát, de volt egy olyan érzésem, hogy engem figyel.
- Szeretlek – jutott el a fülemig ez az egyetlen szó a síri csendben, amit csak az én fáradt szuszogásom tört meg. De ezt a szót hallva felpattantak a szemeim, és hát az hiszem, úgy néztem Tomra, mintha ő lenne a kétfejű boci.
- Mit mondtál? – dadogtam hitetlenkedve, egészen közel csúszva hozzá.
- Sze-ret-lek – mondta ismét lassan szótagolva. Ez csak álom lehet-alapon belecsíptem a karomba.
- Aú! – Oké, fájt és nem ébredtem fel. Akkor ez tényleg a valóság? Ez tényleg velem történik? Tényleg azt mondta, hogy szeret?
- Hidd csak el – simogatta meg a karomat ott, ahol az előbb megcsipkedtem.
- Jó, csak… - facsarodott össze a szívem. – Komolyan is gondolod? – sütöttem le a pillantásomat. – Tudod mit? Inkább felejtsük el, nem is mondtál semmit – legyintettem elszoruló torokkal.
- Most miért csinálod ezt? – emelte meg a fejem az állam alá nyúlva, s rögtön a pillantásomat kereste. – Miért nem tudod elhinni, hogy tényleg szeretlek? – lágyult el a hangja.
- Félek – motyogtam és már nem tudtam visszatartani a könnyeim –, hogy megint fájni fog – törölgettem a szemem.
- Ne sírj, kérlek – nyögte fájdalmasan Tom és az ölébe húzott. Karjait szorosan körém fonta, s egyre csak ugyanazt az egy szót suttogta a fülembe: Szeretlek.
- Én is szeretlek – szedtem össze minden bátorságomat. Igen, szerettem őt, ezt mindig is tudtam, csak épp igyekeztem nem teljesen átadni magam az érzésnek a félelmeim miatt. – Le kellene mennünk – motyogtam már szinte félálomban. Csak feküdtünk az ágyban összebújva, és semmi mást nem tettünk, csak hallgattuk a másik szuszogását.
- Tudom – dünnyögte Tom a nyakamba, s még inkább magához húzott, mint egy nagy plüssmackót.
- Kérdezhetek valamit? – Muszáj volt megkérdeznem, nagyon piszkálta az agyacskámat egy gondolat. A válasz csak egy bólintás volt, vagy legalábbis annak vettem a nyakamhoz dörgölőző fejének mozgását. – Mit éreztél, mikor azt hitted, terhes vagyok? – kérdeztem félénken. Szerintem nem épp erre számított, mert nagyon lassan emelte fel a fejét és már-már hitetlenkedve nézett rám. – Örültél vagy haragudtál?
- Ez most hogy jutott eszedbe? – rendezte vonásait, megjegyzem, kicsit későn. Láttam rajta, hogy kínos témát feszengetek.
- Nem is tudom – rántottam meg a vállam. – Nekem úgy tűnt, csalódott vagy, hogy mégsem lesz babánk – néztem rá félve. Nagyon reméltem, hogy nem fog nagyon berágni.
- Őszintén? – kérdezte beletörődve.
- Csakis – vágtam rá azonnal.
- Nem is tudom… - húzta el a száját. – Már egész kezdtem megszokni a gondolatot, hogy lesz egy szőke hajú, hatalmas kék szemű, cserfes szájú kis porontyom – fejezte be a mondatot vigyorogva és a hajamban turkálást is abbahagyta.
- Hé, ezzel most arra célzol, hogy túl sokat beszélek? – csaptam a mellkasára. – És egyébként is kisfiú lenne – fordítottam el a fejem sértődötten, amikor meg akart csókolni.
- Honnan tudod? – kérdezte a szemeit forgatva. A szemem sarkából figyeltem az arcát, és örömmel konstatáltam a hozzáállását a témához.
- Mert én azt szeretnék, onnan – nyújtottam ki rá a nyelvem, mint egy ötéves.
- Még jó, hogy nincs harmadik lehetőség – gyűrt maga alá Tom nevetve.

- Ez aztán tartalmas beszélgetés lehetett – jegyezte meg Bill, fel sem pillantva a műsorújságból, mikor Tommal beléptünk a nappaliba.
- Féltékeny vagy? – kérdezett vissza Tom reflexből, hatalmas vigyorral a képén.
- Na, legyetek jók, vagy nem kaptok desszertet – csóváltam meg a fejem, majd lehuppantam Bill mellé a kanapéra. Tom persze egy másodpercre sem engedte volna el a kezem, így ő is bevágódott mellénk.
- Gondolom, akkor kibékültetek – nézett ránk Bill hatalmas bociszemekkel. – Én legalábbis úgy hallottam – emelte fel rögtön a kezeit védekezően.
- Hallottad? – kerekedtek el a szemeim. – Ezzel ugye nem azt akarod mondani, hogy…
- Minden egyes hangot – bólogatott Bill nagy komolyan. – Neee, Tom, hagyd abba – sipítozta engem utánozva.
- Jézusom… - nyomtam a fejem a tenyerembe, és egy másodperc elég volt ahhoz, hogy a fülem hegyéig elpiruljak. – Mondd, hogy a szüleitek nem hallották – motyogtam reménykedve.
- Már hozzászoktunk – válaszolta Bill helyett Simone. Hangjában ott bujkált egy visszafojtott kis nevetés.
- Elpirultál? – kuncogott mellettem Tom, én meg egyszerűen a mellkasába fúrtam lángoló arcom.
- Nem, lesült a fejem ebben a verőfényes napsütésben – dünnyögtem a mellkasába.
- Ne érezd magad zavarban – mondta Simone. – Én örülök, hogy boldoggá teszed a fiam. Csak nézz rá és légy büszke magadra. – Hangja kedves volt, gyengéd és tele anyai szeretettel.
- Az vagyok – pillogtam Simonera egy bátortalan mosollyal az arcomon, s közben Tom ölelésébe simultam.
- Eszünk végre? – szabadított meg a további szenvedéstől Bill.
- Persze, drágám – mosolyodott el Simone. – Gyorsan megterítünk, és már ehetünk is – állt fel a fotelből és átsétált a konyhába. Bill szinte úszott utána a boldogságtól, hogy végre megtömheti a pocakját.
- Ideje mennem – álltam fel, és a pulóver cipzárjával játszottam, amit Tom erőltetett rám.
- Én azt hittem, hogy velünk vacsorázol – nézett rám értetlenül Tom és átkarolta a derekam.
- Nem akarok zavarni.
- Nem zavarsz, hisz a családhoz tartozol. Hozzám tartozol – cirógatta az arcom.
- Igazán? – húztam fel az egyik szemöldököm. – A billogot mikor sütöd a fenekemre? – kacérkodtam vele.
- Ha most itt maradsz, akkor elnapolhatjuk a dolgot – csettintett a nyelvével.
- Megdumáltuk – nyomtam puszit az ajkaira.

Ez az este, ez a Karácsony volt életemben az egyik legszebb. Tommal voltam. Azzal az emberrel, akit mindennél jobban szeretek, akiért bármit megtennék. Akinek gondolkodás nélkül gyereket szülnék.
Nem tudom, meddig leszünk együtt, és nem tudom, milyen lesz az együtt töltött idő, azt viszont tudom, mindig hatalmas vigyorral és összefacsarodó szívvel fogok visszagondolni magunkra.
Szeretem őt és irtó büszke vagyok magamra, amiért én vagyok az a nőnemű, akit szeret, és aki miatt képes kimutatni, hogy mit érez.
De mégis, mindez nem számít. Mellette vagyok. Én vagyok az egyetlen. Addig, amíg ez így marad, semmi más nem számít.

VÉGE

\m/(-.-)\m/