Akarod még? 1. rész

Előzmények

Nos, Tom elment.
Négy hónapon keresztül tartottuk a kapcsolatot. Beszéltünk telefonon, írtuk az e-maileket és sms-eket.
Aztán valami történt. Tom egyre kevesebbet hívott, és ha mégis vette a fáradtságot, valami furcsa távolságtartás uralta őt.
Már csak egy hónap volt hátra a külön töltött fél évünkből, amikor megtörtént az a bizonyos beszélgetés.
Szakítottunk.
Máig nem tudom a pontos okát, de azt hiszem, már nem is érdekel. Bocsánatot kért tőlem – természetesen –, majd közölte, hogy mindent átgondolt, és rájött, igazam van, mégsem fog működni a dolog közöttünk. Tudomásul vettem a döntését, majd én hülye még meg is köszöntem neki, hogy őszinte volt hozzám.
De hát ebben egyeztünk meg, nem?
Bár ha őszinte akarok lenni magamhoz, kevésbé fájt volna a döntése, ha két nappal később nem kerülnek elő azok a képek. Tom és egy gyönyörű, vékony lány, hosszú barna hajjal és érzéki, telt ajkakkal.
Nehezen vallottam be magamnak, de nagyon szép pár voltak. Szebbek, mint amit mi alkottunk.
Ezután minden egyes nap azt kívántam, hogy soha többé ne találkozzam Tommal, hogy boldog legyen nélkülem és én boldog legyek nélküle.
A piros pólót pedig visszaadtam, vagyis szépen beraktam a többi ruhája közé, és a másik csuklómra is került egy tetoválás; a szél szó japán írásjelekkel.

¤¤¤

Akarod még?

Hosszú idő telt el azóta, hogy utoljára otthon járt.
Kora reggel érkezett meg a szülői házhoz, ikertestvérével. S bár még alig kezdett el világosodni keleten az ég alja, édesanyjuk teljesen éberen és energiától buzogva robbant ki a házból, s szinte a lábáról kapta le mind a két fiát. Hiába békélt meg vele, hogy már évekkel ezelőtt elköltöztek otthonról, azért mégis csak a gyermekei maradtak, egy szülő pedig – egy anya – sohasem szűnik meg szülőnek lenni.
Magában mosolyogva gondolt vissza a pár órával korábban történtekre, míg a bőröndjeit pakolgatta.
Mosolya azonban abban a pillanatban eltűnt ajkairól, ahogy megpillantott a fiókban egy piros pólót, aminek nem kellett volna ott lennie. A kezébe vette, majd az ablakhoz lépett, s bár maga sem tudta, miért, de a szomszéd ház felé nézett. Szobájának ablaka pont a hóval borított udvarra tekintett. Tudta, hogy nem láthatja ismét azt, akire mindennél jobban vágyik, mégis, titkon remélte, hogy megláthatja, amint kilép az ajtón, s elindul, csak hozzá.
Nagyot sóhajtva csóválta meg a fejét, majd visszagyűrte a fiókba a pólót.
Nem értette saját magát. Pedig tudta, hogy semmi esély nincs arra, hogy találkozzon vele, mivel az anyja megsúgta neki, már hónapok óta nem látta őt, és úgy tudja, az ünnepekre sem fog hazalátogatni.
De egyébként is. Annak sem lenne semmi jelentősége, ha ez másként történne. Valószínűleg szóba sem állna vele az a bizonyos személy.
Annyiszor átgondolta már a történteket, és minden egyes alkalommal ugyanarra jutott: helyesen cselekedett.
Ezzel a gondolattal próbálta megnyugtatni a saját lelkiismeretét, s hogy elterelje figyelmét, lebattyogott a lépcsőn a konyhába.
- Kell valamit segíteni? – kérdezte édesanyját, s közben elvett a porcelán tálalóról egy frissen sült, csillag alakú mézeskalácsot.
- Vigyázz, forró! – jött azonnal az anyai intelem, ennek ellenére Tom megégette az alsó ajkát.
- Ez tényleg forró – dobálta egyik kezéből a másikba a süteményt..
- Az előbb vettem ki a sütőből – csóválta a fejét Simone.
- Akkor? Segítsek valamit? – kérdezte ismét Tom, miután megette a mézeskalácsot.
- Nem szükséges – intett nemet a fejével Simone. – Pihenj inkább. Ülj le a kanapéra és nézd a tévét. Pi-henj! – mondta ismét, hangsúlyozva az utolsó szót.
- Pihenhetek még eleget – húzta össze a szemöldökét morcosan Tom. – Csak mondd, hogy mit csináljak – dőlt neki a hűtőnek.
- Hát, ha ennyire segíteni akarsz, akkor hozd le a padlásról a karácsonyfadíszeket – bökött hüvelykujjával a plafon felé mosolyogva Simone.
- Azt hittem, Gordon már elintézte – húzta el a száját Tom. A padlásra mászás nem igazán volt kedvére. – Jut eszembe, hol van Gordon? – nézett körbe kíváncsian.
- El kellett mennie. Az iskola kölcsönadott pár hangszert a templomi kórusnak, és neki kell elvinnie a templomba – magyarázta Simone, miközben a következő adag süteményt tette be a sütőbe.
- Értem – nyúlt volna egy újabb falánkságért Tom, de Simone rácsapott a kezére. – Naa – nyávogott Tom sértődötten.
- Megint meg fogod égetni magad. Előbb hozd le a díszeket, azután annyit ehetsz, amennyit csak akarsz – nézett fel fiára szelíden.
- Zsarnok – morogta az orra alatt Tom kuncogva.
- Jaj, ne morogj már, kisfiam – dobta távozó fia után a gombóccá gyűrt konyharuhát Simone.
- A gyermekbántalmazást büntetik – szólt vissza a válla fölött.
- Még jó, hogy te már nem vagy gyerek!
Annak ellenére, hogy játszotta az „úri fiút”, Tom minden további véleménynyilvánítás nélkül mászott fel a padlásra. S bár nem tervezte, mégis majdnem egy teljes órát töltött odafent, a régi kacatok között kutakodva. Talált régi gyerekruhákat és játékokat, amelyeket ő és az öccse használt még kisgyerekként – néhány fénykép tanulsága szerint. Talált tankönyveket is, na meg persze ősrégi magnó- és videokazettákat. Mindent alaposan megvizsgált, ami csak a kezébe akadt. Azt a dobozt, amiért eredetileg ment, már csak akkor halászta elő az egyik sarokból, mikor tenyere szinte fekete lett és csak úgy ragadt a sok portól.
A régi emlékeken mélázva, lustán mosolyogva lépkedett lefelé a lépcsőn, maga előtt egyensúlyozva a púposra pakolt dobozt. Annyira lekötötték gondolatai, hogy nem is figyelte hova lép, így kis híján lezúgott a lépcsőn.
- Anyád – morogta a fogai között Tom, próbálva visszanyerni egyensúlyát. – Anya, hova tegyem a dobozt? Eléggé… poros – fejezte be halkan a mondatot, ahogy végre felemelte pillantását, már a lépcső alján állva.
Egyetlen másodperc alatt kúszott végig a testén egyfajta rémület, egészen az ujjai hegyéig.
Lisa ott állt az ajtóban, félig kibújva a kabátjából. Az a nő, akibe annyi év után beleszeretett, de úgy igazán, őszintén, s akit még ennyi idő eltelte után sem tudott elfelejteni.
De mikor is látta őt utoljára? Tavaly Szilveszterkor? Igen, akkor. Kénytelenek voltak egymás társaságában tölteni azt az estét annak ellenére, hogy mindkettejük számára az egész felért egy kínzással. Az is hatalmas erőfeszítésükbe került, hogy egyáltalán képesek legyenek egy légtérben maradni. De miért is? Mert Tom egy héttel korábban, egy gyors telefonhívás alkalmával szakított Lisával. Ezek után érthető módon, mindketten próbálták elkerülni a találkozást, a rokonok viszont úgy gondolták, elég érettek már ahhoz, hogy képesek legyenek kezelni egy ilyen szituációt.
Nos, nem voltak. Az egész estét belengte egyfajta kínos feszengés. Amikor épp nem tartózkodtak egy helyiségben, minden rendben volt, de ahogy a másik belépett az ajtón, megfagyott a levegő, a beszélgetések megakadtak.
Egyszerűen képtelenek voltak bármit is mondani a másiknak. Az egyik fél a még megmaradt büszkeségét próbálta védeni, a másik pedig az elhatározását igyekezett kőkemény betonba önteni.
Az után az este után már senki nem erőltette a közös programokat. Belátták, hogy ezt a viszonyt már nem lehet helyrehozni, menthetetlenül széttört minden, egy barátságra sem futja már belőle.
És most újból megtörtént az, ami egy évvel korábban. Csak bámulták egymást elkerekedett szemekkel, sokkolva a másik látványától.
De Tomot nemcsak az a tény érte váratlanul, hogy Lisa mindössze négy lépés távolságra áll tőle, hanem hogy mennyire megváltozott az elmúlt egy évben. A hosszú szőke fürtök helyett világosbarna, vállig érő tépett frizurát viselt, s szemmel láthatóan magára szedett pár kilót – a legjobb helyeken. Mivel a lila szövetkabát csak félig takarta testét, Tom megállapíthatta, hogy Lisa csípője, combjai, feneke formásabb lett, s még talán a mellei is picit teltebbeknek tűntek a plusz kilók hatására.
Nehezére esett elhinni, hogy ugyanaz a nő áll előtte, akit egy évvel korábban akár egy könnyű szellő is elfújt volna. Persze, akkor is csinos volt és kívánatos, de a mostani alakjával egyenesen ellenállhatatlan volt. Tom csak nehezen tudta megállni, hogy ne bámulja őt kocsányon lógó, kiéhezett szemekkel.
Tévedés ne essék, nem csak a gömbölyded formáknak szóltak a falánk pillantások, hanem magának a személynek, Lisának, annak a nőnek, aki egyetlen pillantásával, mozdulatával képes volt elvenni Tom józan eszét.
- Ne haragudj, de most jutott eszembe, hogy még el kell intéznem pár dolgot. Sajnos mennem kell – magyarázkodott Lisa, s közben ügyetlenül próbálta visszarángatni magára a kabátját. Tom azt hitte, hosszú percekig bámulta Lisát, azonban rá kellett jönnie, hogy az egész nem tartott tovább pár másodpercnél. És még ennyi is elég volt ahhoz, hogy Lisa fülig pirulva, teljesen átlátszó kifogást használva akarjon elmenekülni a közeléből.
- Miattam igazán nem kell elmenned – tért magához Tom, ahogy felfogta a történéseket. – Ezt leteszem, és már megyek is – lépett közben a nappaliba és letette a kanapé mellé a dobozt.
- Ne – ellenkezett Lisa riadtan. – Tényleg mennem kell – erősködött és talán még a korábbinál is kényelmetlenebbül érezte magát. – Örülök, hogy találkoztunk – mosolygott Simonera kedvesen.
- Ilyen könnyen nem úszod meg – nyitotta ki az ajtót Simone. – Át kell jönnötök holnap este vacsorára – fűzte még hozzá, de hogy ezt Lisa hallotta-e, csak egy gyors bólintás-féléből állapíthatták meg. – Azt hittem, ezen már rég túl vagyunk – sóhajtotta Simone, ahogy becsukódott az ajtó.
- Én is – huppant le Tom a kanapéra, s elgondolkodva bámult maga elé. Reggel még tényleg úgy tudta, nem fog Lisával találkozni. Vágyott rá, akarta őt látni, de nem így. Meg sem fordult a fejében, hogy ennyi idő eltelte után is csak feszengeni tudnak egymás társaságában. Naiv dolog volt egy pillanatig is azt remélnie, hogy esetleg tiszta lappal kezdhetnének, vagy legalábbis nem olyan fájdalmas dolgokkal teleírt füzettel.
Még mindig szerette Lisát, ebben biztos volt. Elég volt ez a pár perc is ahhoz, hogy erre rájöjjön. Talán ezért is akarta, hogy legalább a barátságuk lenne a régi. De ez lehet, hogy nem is olyan jó ötlet. Lisa reakciójából leszűrhette, még mindig neheztel rá, így nem biztos, hogy lenne értelme. Talán jobb, ha elkerüli őt. Mindketten könnyebben léphetnek tovább.
- Amúgy miért jött? – pillantott fel Tom az anyjára, aki eddig fia arcvonásait tanulmányozta. – Ne nézz már így – tette szóvá Tom.
- Csak benézett, mivel már rég találkoztunk – rántotta meg a vállát Simone.
- De nekem azt mondtad, hogy nem lesz itthon – jegyezte meg szemrehányóan Tom.
- Mert én is így tudtam. Kisfiam, nem miattam szakítottatok, szóval megköszönném, ha nem engem bántanál – folytatta Simone sértett hangon, majd visszament a konyhába.
Tom, te egy igazi balfasz vagy – jegyezte meg magában, majd az öccse szobája felé vette az irányt. Muszáj volt valakivel beszélnie.

- Hát ez gyors volt, angyalom – jegyezte meg Aaron, ahogy Lisa belépett a konyhaajtón.
- Igen, Simone épp nem ért rá – húzta el a száját Lisa. – És, felfedezted már a házat? – próbálta elterelni Aaron és a saját figyelmét is Tomról.
- Igen, fogjuk rá – hümmögött Aaron követve Lisát, aki a hűtő előtt megállt, majd töltött magának egy pohár tejet. – De ne tereld a témát! – vette ki Lisa ujjai közül a poharat, s maga felé fordította barátnőjét. – Látom rajtad, hogy valami nincs rendben. Talán mondott valamit? – próbálta kipuhatolni, hogy mi lehet Lisa szétszórt viselkedésének az oka. Hogy miért küszködött annyit a kabát levételével, hogy miért sikerült beakasztani a sálját a fülbevalójába, és miért akarta az üres poharat betenni a mikróba. Máskor is bénázott Lisa, de nem ennyit és ilyen sűrűn.
- Nem volt semmi – ellenkezett Lisa azonnal, s sikeresen feldöntötte a poharát. – Vagyis igen – dadogta összezavarodva. – Fasz se tudja – fakadt ki végül tanácstalanul.
- Találkoztál Tommal – jelentette ki Aaron.
- Honnan tudod? – mosolyodott el Lisa beletörődve.
- Megérzés – ütögette meg mutatóujjával a saját orrát Aaron. – Mondott valamit? – húzta magához Lisát, s kezeit összekulcsolta a lány derekán. – Bunkó volt? Beverjem a képét? – kérdezte tettetett dühvel.
- Te még egy légynek sem tudnál beverni – kuncogott Lisa.
- Nagyon vicces. Szóval? – nézett várakozóan Aaron Lisára.
- Nem volt semmi – rántotta meg a vállát Lisa.
- Hatásos semmi lehetett – motyogta Aaron.
- Tényleg nem történt semmi – erősködött Lisa. – Köszöntünk egymásnak, ennyi.
- Magyarázhatod, ahogy akarod, de látom, hogy feldúlt vagy – húzta el a száját Aaron.
- Naná, hogy feldúlt vagyok – csattant fel Lisa. – Múltunk van, amit nem lehet csak úgy kitörölni – seperte le magáról Aaron kezeit, és a mosogatóhoz lépett, hogy bevizezze a szivacsot.
- Ez sosem volt feltétel – nézett Lisára elképedve Aaron. Meglepte Lisa kitörése. – Csak nem szeretném, hogy bekavarjon kettőnknek.
- Nem fog – fordult meg Lisa, gyengéden pillogva Aaronra.
- Biztos? – lépett ismét hozzá Aaron.
- Igen – bólintott Lisa, majd lábujjhegyre állva pipiskedett Aaron ajkai után.
Hazudott neki. Megint. Az egész kapcsolatuk nem szólt másról, csak hazugságról, Lisa részéről. Nem az érzelmeiben, szerette ő Aaront, csak épp nem szerelemmel. Annak az érzésnek nem tudott még egyszer helyet engedni a szívében. Hálás volt Aaronnak, hisz mellette volt, mikor Tom a padlóra küldte. Türelmes volt, támasz volt, barát, egy biztos pont. Arra már nem is emlékezett, mikor lett az egészből több. Először persze próbálta bebeszélni magának, hogy szerelmes Aaronba, de aztán kénytelen volt beismerni, hogy önámítás az egész. Mégsem volt szíve beszélni Aaronnal. Szerette őt, nem akart neki fájdalmat okozni, ugyanakkor szüksége is volt rá. Kellett valaki, aki összetartja őt, aki miatt hajlandó minden egyes nap mosolyogni. Önzőség volt tőle, mégis megtette.
Egyedül nem lett volna képes a víz fölött maradni.
- Mi lenne, ha kihasználnánk, hogy üres a ház? – rántotta vissza Lisát gondolataiból Aaron, vagyis inkább a nyakán pihenő ajkak érintése.
- Hm, nehéz döntés – ment bele Lisa azonnal a játékba. El akarta felejteni a bűntudatát, amitől abban a percben tükörbe sem tudott volna nézni. – Jobb, ha a szobámban hozom meg az ítéletet – bújt ki Aaron öleléséből, s míg a szobája felé tartott, levette magáról a vékony pulóvert. – Nem fogok meghívót küldeni – pillantott hátra a meztelen válla felett, hisz felsőtestét már csak a fehérnemű takarta.
- Te kis boszorka – húzódott féloldalas mosolyra Aaron szája, s szinte futólépésben követte Lisát.

- Fejezd be! – emelte meg a hangját türelmetlenül Tom. Megelégelte, hogy öccse az elmúlt fél órában nem csinált mást, mint a kispárna egyik patentját pattintgatta ki-be. – Szerintem te rohadtul nem is hallottad, mit mondtam.
- De igen, hallottam – sóhajtotta Bill fáradtan –, és már elegem is van belőle. Tegnap óta egyfolytában Lisa miatt sipákolsz – forgatta a szemeit unottan.
- Én nem sipákolok – morogta Tom.
- Akkor mégis mit csinálsz? – nézett rá várakozóan Bill. – Csak mert a tanácsaimat nem fogadod meg. Mondtam, hogy ne kezdj ki vele. Mondtam, hogy ne szórakozz vele. Mondtam, hogy ne szakíts vele. Ezek után mit vársz, mit mondjak? – biccentette oldalra a fejét tanácstalanul. – Ne várd, hogy majd kikönyörgöm neked a bocsánatát.
- Együttérzést vártam, semmi mást – felelte csalódottan Tom.
- Ne játszd nekem a sértett kislányt! – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Bill.
- Seggfej vagy – húzta el a száját Tom.
- Te meg egy segglyuk – felelte rezzenéstelen arccal Bill. – Készülj fel az estére, mert nem lesz egy könnyű menet – vágta Tom mellkasához a kispárnát.
- Mi a francért hívta át anya? – nyögte Tom eldőlve az ágyon, arcára szorítva a párnát.
- Szeretné, ha kibékülnétek.
- Nincs az a karácsonyi csoda – sóhajtotta reményt vesztetten, a plafont bámulva.

- Csak ügyesen – lapogatta meg biztatóan Bill Tom hátát, mikor aznap este, pontban hat órakor kopogtattak a vendégek a bejárati ajtón. Egy rosszalló pillantásnál többet azonban nem tudott válaszolni Tom, mert anyja időközben beengedte az érkezőket.
Azután nem is történt más. A házigazdák csak bámulták elkerekedett szemekkel a vendégeket, akik pedig ettől kényelmetlenül feszengtek.
- Mindig ezt csinálják? – bökte meg Aaron Lisát a könyökével.
- Köszönj szépen Bill gyomrának – vigyorgott Lisa Bill felé integetve, s ezzel a mondattal jelezte is, hogy kissé illetlenül viselkednek a háziak.
- Elnézést, hogy kicsit meglepődtünk, de az édesanyádra számítottunk, nem egy fiatalemberre – mosolyodott el Simone, eltüntetve a döbbent arckifejezést.
- Azt hittem, szólt, hogy nem tud jönni – jegyezte meg Lisa. – Úgy döntött, hogy a faszijával tölti a Szentestét – húzta el a száját. – Akivel egyébként még nem is találkoztam.
- Még én sem találkoztam az anyáddal – szólt közbe sértettséget tettetve Aaron.
- Mert szégyellem a hülye fejedet – vágta rá felháborodva Lisa. – Túl sok volt a mariskából meg a hernyóból, ha azt hiszed, hogy valaha is bemutatlak neki – gombolta ki Lisa a kabátját, s az Aaronéval együtt felakasztotta a fogasra. – Kedves mindenki, ő itt Aaron – fordult hirtelen Lisa a többiek felé. – Aaron, fogadott-mami-Simone, fogadott-papi-Gordon, a gyomorhoz tartozó Bill – sorolta a neveket Lisa, de az utolsó név előtt egy pillanatra megtorpant. – És Tom – fejezte be végül.
- Menjünk be a nappaliba, a vacsorának még kell pár perc – mondta immár teljesen helyre rázódva Simone.
- Nagyon örülök, hogy végre találkoztunk. Oldalborda már nagyon sokat mesélt a világ legjobb szomszédjairól – vigyorgott Aaron és megpaskolta Lisa combját, aki hitetlenkedve húzta fel egyik szemöldökét a megnevezés hallatán, s úgy bámult fel a mellette ülő arcára, de egyetlen szót sem szólt.
Ahogy Tom sem. Még mindig nem hittel el, amit lát. Arra se emlékezett, hogy köszönt-e a párnak. Döbbenete nem csak annak a ténynek szólt, hogy Lisának van valakije, hanem annak is, ahogy az a valaki kinéz. Két oldalt kopaszra borotvált fej, piercing az egyik szemöldökben és az alsó ajak két sarkában, tetoválás oldalt a nyakán, és ha jól látta, akkor még az alkarjain is. Arra már nem is mert gondolni, hogy esetleg a felsőtestén is van.
Nem volt ő előítéletes, vagy ilyesmi, csak nagyon meglepte a dolog. Valahogy nem ilyen társat képzelt Lisa mellé. Helyesebben szólva, sohasem képzelt el más társat Lisa mellé, csakis magát.
Szomorúságot érzett. Szomorú volt, amiért Lisa talált valaki mást, akivel – szemmel láthatóan – nagyon jól érzi magát. Kacarászik, viccelődik, élvez minden egyes érintést, Tommal viszont nem is foglalkozik. Nem néz rá, nem szól hozzá, mintha nem is létezne.
- Tom! – ismételte meg a felszólítást már másodjára Bill.
- Tessék? – pislogott öccsére értetlenül Tom. Vajon mennyire fontos információkat mulasztott el, míg bambult ki a fejéből.
- Arra gondoltam, hogy meghallgathatnánk Aaron bandáját – próbálta úgy megfogalmazni Bill a mondókáját, hogy ne nagyon tűnjön fel Tom figyelmetlensége.
- Köszönöm, de ezt azonnal felejtsd el! – ellenkezett azonnal Aaron, megmentve ezzel Tomot egy újabb kínos kérdéstől. Viszont legalább azt sikerült elérnie, hogy Lisa egy másodpercig érdeklődve nézett rá.
- De miért? – kérdezett vissza Bill csalódottan.
- Senki hátát nem használjuk létrának – rázta a fejét határozottan Aaron.

A vacsora egész jó hangulatban telt, ahhoz képest, hogy Tom és Lisa csak turkálta a legfinomabb falatokat.
Senki nem tette fel nekik az ilyenkor szokásos, bugyuta kérdéseket: Mi a baj? Miért nem eszel? Mindenki tudta, hogy a másik jelenléte váltja ki belőlük.
De most mit csináljon? Nem szokott ő ilyen lenni. Máskor, ha zavarja valami, egyszerűen figyelmen kívül hagyja. Most miért nem tudja ugyanezt megtenni? Miért nem tud másfelé nézni? Miért figyeli Lisa minden egyes mozdulatát? És miért akarná legszívesebben letépni Aaron kezét, csak mert hozzáért Lisa karjához? Miért nem törődik bele, hogy Lisa már tovább lépett egy normális, felnőtt kapcsolatba, ami nem üres ígéretekből áll.
Mikor lesz már vége ennek az estének? – sóhajtotta magában Tom, majd beledöfte a villáját egy darab krumpliba, mely ártatlanul pislogott fel rá a tányérról.

¤¤¤

Várom a véleményeket, feltéve, ha egyáltalán még van olvasóm...

\m/(-.-)\m/