Wenn ich weine... 8. rész

"Szerencsém volt, azt hiszem, mivel nem rúgta be a terem ajtaját, nem vágtatott oda hozzám és nem verte bele a fejem az asztalba."

8. rész - Sokkal könnyebb lenne...

     Megint az igazgatói iroda előtt ült. Előző nap a semmiért ücsörgött ott majd’ három órát. Egyszerűen közölték vele, hogy az igazgató házon kívül van, és már nem is fog visszamenni aznap, úgyhogy másnap legyen szíves megismételni a látogatást, de akkor már a drága mamával együtt. 

     Az első két órát úgy ülte végig, mintha csak valami olyan fertőző betegsége lenne Marissának, amit még csak véletlenül sem szeretne elkapni. Utált minden egyes másodpercet, melyet kénytelen volt a kis rohadék mellett tölteni. Reggel, mikor meglátta, legszívesebben a hajánál fogva vágta volna ki az első ablakon. De nem tette. Bill miatt. Az anyja miatt. Nem tehette ezt velük. Már így is elég bajt okozott nekik a szabadszájúságával, a nemtörődömségével és az egész „szarok a világra, mert megtehetem” mentalitásával. Egyikőjük sem érdemelte, mégis folyton kicseszett velük. 

     Megígérte, hogy nem fog bajba keveredni, és ezért hajlandó lett volna bármit megtenni, még abba a nevetséges énekkarba is beiratkozott volna, ha azt kérik tőle, erre az a kis szutyok mindent tönkretett. Egyetlen mondattal. Kérdés, hogy miért, hisz ő nem ártott neki semmit. Elvileg. Így akart bosszút állni? Kavartak egy buliban, ő meg simán elfelejtette a kiscsajt? Nem, az ki van zárva. Marissát még soha senki nem látta egyetlen buliban sem, persze, nem is hívta őt soha senki. Akkor mégis mi volt az oka? 

     Remek. Megérkezett az anyja. Most majd bámulhatja a szobormerevségű arcát. Mióta tegnap este elmondta, mi történt, egyetlen szót sem szólt hozzá. Hiába is bizonygatta, hogy ő bizony semmiről sem tehet, az anyja mintha meg sem hallotta volna. Talán már régen belefáradt az egészbe, és ez volt az utolsó csepp. Rendben, ezt megérti és elfogadja, de akkor sem fair, hogy nem hisz neki. Pedig ez lenne a dolga, elvégre ő az anyja, feltétel nélkül kellene szeretnie és vakon bíznia a saját vérében. 

     Na, jó. Azért ez enyhe túlzás, viszont részben igaz. Hinnie kellene benne legalább a saját anyjának. Bill az más kérdés. Ő mindig mellette állt. Mintha csak a sejtjeibe lenne kódolva, hogy nem fordíthat hátat a testvérének. De ez fordítva is igaz. Sohasem hagyná cserben az öccsét, bármit megtenne érte.
     - Mi a szar van már? – csapott türelmetlenül a combjára Tom. Már negyed tizenegy volt, őket pedig tízre hívták be.
     - Kisfiam – figyelmeztette a fejét csóválva az édesanyja, Simone. – Légy egy kicsit türelmesebb.
     - Miért? – rántotta meg a vállát Tom. – Úgyis tudom, mit fog mondani az a vén bu… szivar – javította ki magát krákogva.
     - Nem tudhatod – pillantott rá szelíden mosolyogva Simone. – Csak félreértés az egész, és ezt majd szépen el is fogod magyarázni – paskolta meg Tom térdét.
     - Nem fogja érdekelni. A kis ribanccal szemben nincs esélyem.
     - Tom – szólt ismét figyelmeztetően Simone. – Ne beszélj így, kérlek, főleg ne egy lányról.
     - Jó, csak dühít, hogy így kicse… alám vágott, és gőzöm sincs, hogy miért – felelte halkabban, ugyanakkor tanácstalanul Tom.
     - Minden rendben lesz – emelte fel a fejét határozottan Simone.
     - Nem hiszem – motyogta az orra alatt Tom.
     Alig egy perccel később kinyílt az igazgatói iroda ajtaja, és Tom legnagyobb meglepetésére, Marissa lépett ki rajta.
     - Bemehetsz – hadarta halkan, erőtlenül Marissa, s csak egyetlen pillanatra nézett Tom szemeibe.
     - Köszönjük – reagált Simone fia helyett, aki még mindig megrökönyödve bámulta Marissa távolodó alakját. Mindennél jobban szerette volna tudni, hogy mit keresett ott a lány. Csak remélhette, hogy nem neki akart még nagyobb szart kavarni. Legszívesebben utána rohant volna, hogy addig rázza, amíg már levegőt venni sem bír.
     Alig jutott el ide gondolatban, eszmélt rá, hogy ujjai szorosan zárulnak össze pulóvere anyagán.
     - Tom, gyere – érintette meg vállát az anyja, s közben fejével az iroda nyitott ajtaja felé biccentett. Az ajtó felé, melynek túloldalán fog eldőlni Tom jövője.

¤¤¤ 

     Miért van az, hogy az ember eltervez valamit, azután pedig épp az ellenkezője történik?
     Nem akartam találkozni Tommal. Nem akartam, hogy bármit is megsejtsen. Nem lett volna szabad meglátnia az igazgatónál. Kombinálni fog és annyira azért nem hülye, hogy ne tudná összerakni a dolgot.
     Már majdnem eltelt az óra fele, mire visszaértem a terembe, amely abban a pillanatban az egyetlen biztonságos helyet jelentette. Ott nem bánthatott Tom, nem eshetett nekem az idióta kérdéseivel.
     Szerencsém volt, azt hiszem, mivel nem rúgta be a terem ajtaját, nem vágtatott oda hozzám és nem verte bele a fejem az asztalba. Be sem jött órára. Viszont! Tudtam, akkora mákom tuti nem lesz, hogy a nap további részét is megúszom a kellemes társasága nélkül.
     Nem is tévedtem nagyot. Ahogy kiléptem az öltözőből, egyenesen Tomba gyalogoltam. A szűk folyosón esélye sem volt menekülni, de nekem sem. Mivel már rég a tornateremben kellett volna lennem, olyan lendülettel vágódtam ki az ajtón, hogy szó szerint nekicsaptam Tomot a fal mellett sorakozó szekrényeknek.
     - Basszus, meg akarsz ölni? – nyögte fájdalmasan, miközben próbált levakarni magáról.
     - Én… nem… - dadogtam ijedten. Még élénken élt bennem a tegnap történtek emléke, hogy képes lett volna megütni. Láttam a szemében. Túl sokszor találkoztam már azzal a bizonyos sötétséggel, hogy azonnal felismerjem. Ezért féltem most tőle, és ezért akartam minél hamarabb eltűnni a közeléből. – Sajnálom – motyogtam. Igyekeztem a falhoz simulni, s kerülni a vele való szemkontaktust. Nem akartam még jobban magamra haragítani, sem azt, hogy bucira verje a képem. Bőven elég volt, hogy otthon repkedtek a pofonok, nem volt szükségem még egy idegbetegre.
     Ezért tettem azt, amit.

¤¤¤ 

     Enyhén idegesen csörtetett be a tornaterembe. Egy pillanatig sem érdekelte, hogy a tanár már rég bent volt és épp a bemelegítést vezényli.
     Marissa ismételten, tökéletesen felbosszantotta. Ő csak beszélni akart vele, csak beszélni, erre az a kis idióta úgy viselkedett, mintha ő maga lenne a Gonosz, az a bizonyos nagybetűs. Rendben, némi okot adott rá, hogy ellenérzései legyenek, de azért ez a viselkedés már túlzás volt. És teljesen felesleges.
     - Kaulitz! – ordította el magát a tanár, amitől Tom önkéntelenül is összerezzent. Annyira el volt foglalva a dühével és Marissa bámulásával, hogy észre sem vette, tornacipője kelti az egyetlen zajt a teremben. – Mozogj, vagy esküszöm, addig fogsz felüléseket csinálni, amíg össze nem szarod magad kínodban! – folytatta Herr Steinmauer vöröslő fejjel.
     Ki is nézem belőled, te állat – húzta el a száját Tom, de azért tette, amit „kértek” tőle. Nem akart balhét. Az egész szituációból csupán annyi előnye származott, hogy végre Marissa közelébe juthatott. Gondolkodás nélkül állt be mellé az utolsó sorba, majd ő is hozzálátott a gyakorlatokhoz és Marissa szemmel tartásához.
     - Kaulitz! Ne Metzger dudáit bámuld, hanem ugrálj, mint akinek tüzes villával szurkálják a seggét! – bődült el pár perccel később Herr Steinmauer ismét.
     - Nem bámultam a mellét – nyomta meg az utolsó szót Tom, hátha a férfi ebből észreveszi, tanár létére milyen visszataszítóan viselkedik.
     - Nem pofáz vissza! – csattant fel a tanár, végképp elveszítve minden türelmét. Ennek egyik legfőbb bizonyítéka a nyakán lüktető hatalmas ér volt és a vöröslő feje.
     - Hallgass már, kérlek – nyöszörögte Tom mellett nagyon halkan Marissa, két felugrás között.
     - Metzger is kussol! Terpeszállás, ráhajol a bal lábra, jobb láb, fel! Megint! – ejtette ki keményen a szavakat a férfi, míg a hajlongó társaság körül körözött, mint egy cápa.
     De Tom nem mozdult. Nem akarta annyiban hagyni a durva szavakat. Vissza akart vágni. Meg kellett tennie. De egy aprócska, finom kis kéz megragadt a teste mellé eresztett kezének ujjait és a föld felé kezdte húzni. Tekintete egy pillanatra találkozott a Marissáéval, de abból csak a néma könyörgést tudta kiolvasni. És bár nehezére esett, de nem szólt vissza a tanárnak, aki úgy bánt a diákokkal, mint a lábtörlőkkel. Egy hosszú lélegzetvételnyi ideig ellenállt, majd egy nagyot sóhajtva adta meg magát a szelíd erőszaknak. És mindezt azért, mert rájött, egy lépéssel közelebb került ahhoz a bizonyos beszélgetéshez.
     - Most pedig mindenki kimegy a salakpályára, és addig fog körbe-körbe futkosni, amíg nem szólok – csapta össze a tenyereit párszor Herr Steinmauer, hogy magára vonja a figyelmet.
     - Seggfej – sziszegte összeszorított fogai között Tom, miközben Marissa mellett az ajtó irányába lépkedett.
     - Köszönjétek a legújabb szerelmespárunknak – mutatott Marissára és Tomra a tanár, válaszként a diákok felháborodására.
     - Baszd meg! – jött az első sértés, ahogy a férfi kihúzta a lábát az ajtón. Tom számára úgy tűnt, mindenki tart Idegbeteg Steinmauertől; hülyék is lettek volna nem beszarni attól a hatalommániás köcsögtől. Mindenkit elrettentettek a történetek, melyik keringtek róla a diákok között. Állítólag egy sráchoz hozzávágta az osztálynaplót. Össze kellett varrni a homlokát.
     - Kösz, Ufo – vágta hátba az egyik srác Marissát, aki ettől kis híján orra bukott. Valamilyen érthetetlen ok miatt néhány fiú, talán túl sok is, Marissa mögé került, s mindegyikük tett egy-egy bunkó megjegyzést vagy rossz mozdulatot. Nem a hátba vágás volt az egyetlen fizikai megnyilvánulás. Egyikük a melltartója pántját rántotta meg a hátán olyan vehemenciával, hogy a gumi csattanását valószínűleg még a folyosón is hallották.
     - Nézz a lábad elé, nyomi! – lökte meg a sorban következő szemétláda a lányt ezzel a felkiáltással, majd még össze is rúgta a lábait. Az egésznek hatalmas pofára esés lett volna a vége, ha Tom nem kapja el idejében a könyökét.
     A legfurcsább mégis az volt, hogy egyetlen megjegyzést sem szántak Tomnak, minden sértés Marissán csattant. Ha más nem is, ennyi haszna volt a hírnevének.
     - Dögölj meg, m&m’s! – adta meg a kegyelemdöfést Peter, s az utolsó pillanatban felrántotta Marissa hátán a pólót, majd a fejére húzta, s így majdnem elérte, hogy a lány nekigyalogoljon a falnak az őt ért merénylet következtében.
     Tom pedig ekkor látta meg a Marissa hátán éktelenkedő kékes zúzódást, pontosan a gerince fölött.
     Egy másodpercre átfutott az agyán, hogy talán ő okozta előző nap, de aztán el is hessegette még a feltételezést is. Valószínűtlennek tűnt számára, hogy egy nap alatt ilyen színeket öltsön egy kis ütés helye. És különben is! Hozzá sem nyúlt Marissa hátához. Vagy mégis? Az ablakpárkány! – jelent meg hirtelen az emlék Tom szemei előtt.
     - Miért hagyod magad? – kérdezte meg végül, bár maga sem értette igazán, miért is nyitotta ki a száját. Nem az ő dolga volt.
     - Nincs túl sok választásom – motyogta Marissa, míg leküszködte fejéről a pólót. Ismét Tom mentette meg azzal, hogy megállásra kényszerítette még a fallal való találkozás előtt. – Amúgy meg semmi közöd hozzá – fújtatta ellenségesen.
     - Egyszer ki fognak nyírni, meglátod – forgatta meg a szemeit unottan Tom.
     - Hidd el, csak szívességet tennének vele… - dörmögte az orra alatt Marissa. – Sokkal könnyebb lenne mindenkinek… de még ehhez is túl gyáva vagyok – fejezte be, s mintha már nem is Tomhoz beszélt volna, hanem sokkal inkább saját magához. Nem is foglalkozott vele, Tom hallja-e egyáltalán a borzasztó szavakat.

\m/(-.-)\m/