Wenn ich weine... 11. rész

Tudom, hogy kicsit sokat kellett várni a részre, megint, ettől függetlenül remélem, hogy elnyeri a tetszéseteket.

Jó olvasást!

11. rész - Hiba

     Egész reggel Marisán gondolkodott. Nem hagyta nyugodni az, ami előző nap történt. Marisa egész délután furcsán viselkedett, aztán pedig ott volt az apja. Cseppet sem volt félreérthető az, ahogy berángatta a házba. Egyetlen elmélet jutott csak eszébe, viszont addig nem akarta öccsét beavatni a dolgokba, míg nem beszélt Marisával. Biztosra kellett mennie.
     - Csak nem felébredt a hercegnő? – vigyorgott Tom, mikor meglátta Marisát a lépcsőfordulóban. Nem tudta szó nélkül hagyni a mulasztását, azt, hogy hiányzott az első két óráról.
     - Paraszt – morogta Marisa az orra alatt. Fel sem emelte a fejét, a lábait bámulva mászta meg a lépcsőt. Ami Tomnak legelső pillantásra feltűnt, hogy Marisa haja eltakarta az arca bal oldalát.
     - Ezt eddig is tudtuk – legyintette tarkón Bill a bátyját.
     - Most mi van? – pislogott értetlenül öccsére. Mielőtt még elfordította volna a fejét, látta, hogy Marisa arcán mosoly suhan át.
     - Miért kell így viselkedned? – kérdezte megrovóan Bill.
     - Hogy?
     - Mindig piszkálod.
     - Hagyj már! – legyintett Tom. – Ha ennyire érdekel, akkor menj és ápolgasd a kis lelkét – ugrott le az ablakpárkányról Tom, mikor megszólalt a csengő.
     - Paraszt – mondta Bill is.
     - Kezdem unni – forgatta meg a szemeit Tom.
     Mire odaért a teremhez, már mindenki a helyén ült, a tanár pedig a létszámot készült ellenőrizni.
     - Elnézést – kért bocsánatot, majd sietve leült Marisa mellé. – Te meg tudtad csinálni a házit? – hajolt közelebb hozzá, azonban nem látta a reakciót az arcán a kérdésre, mivel a szőke hajzuhatag függönyként foglalt helyet közöttük. – Hallod? – érintette meg mutatóujjával Marisa haját, hogy félrehúzva azt, végre a szemeibe nézhessen.
     - Igen – rántotta el a fejét szinte már ijedten.
     - Jól vagy? – tette fel azt a kérdést Tom, ami már előző délután óta ott kavargott az agyában.
     - Persze, csak hagyj békén – szűrte a fogai között Marisa halkan, mivel a tanár már másodjára nézett rájuk jelentőségteljesen.
     - Ahogy óhajtod – rántotta meg a vállát Tom nemtörődöm stílusban, a lelke mélyén viszont kicsit azért aggódott, önmagához képest is furcsán viselkedett Marisa.


     - Egy kis figyelmet kérek! – kezdte emelt hangon Barbie, ahogy kilépett a tanár a teremből, a diákok pedig még együtt voltak. – Gyorsan csináljuk meg a listát Herr Selmarnak, jó? Mindenki a helyén marad, én pedig körbejárok és felírom a neveket és a választott témákat – magyarázta a tábla előtt állva, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga, hogy ő az osztály hangja és vezére. – Szeretném, ha figyelnétek! – fontoskodott továbbra is, míg odalépett az első padhoz. – Ha valaki ugyanazt választotta, ami itt elhangzik– kopogtatta meg a tollával az előtte álló asztalt –, akkor az keressen egy új célpontot, amíg odaérek.
     - Kinek képzeli ez magát? – morogta Tom az orra alatt, a füzete hátuljába firkálva.
     - A világ teremtőjének – felelte Marisa ugyanolyan halkan, hogy csak Tom hallja.
     - Nagyra van magával ahhoz képest, hogy milyen szar tanuló – húzta el a száját.
     - Jam, de mivel csak a lába lóg ki a tanárok seggéből, nincs szívük megbuktatni, mindegy milyen hülye – könyökölt az asztalra Marisa, és végre Tom felé fordult, de még mindig eltakarva a bal arcát. – Neked is ezt kellene csinálnod, segget nyalni – folytatta komolyan, halálosan nyugodt arckifejezéssel.
     - Hülye vagy? – kérdezett vissza bambán Tom.
     - Nyugi, csak vicceltem – kuncogott Marisa, s meglegyintette Tom vállát.
     - Tom – lépett az asztalukhoz Barbie, s azonnal Tom arcába mászott. Csábosnak szánt mozdulattal hajolt az asztal fölé, s a tolla végét kezdte rágcsálni nagy beleéléssel. – Ki van alatta… vagyis veled? – kacsintott Tomra, még mindig a tollal a szájában és egy pillanat erejéig látványosan körbefuttatta rajta a nyelvét.
     - Marisa – felelte Tom egy percig sem leplezve Barbie iránti undorát.
     - Ó, drágám, úgy sajnállak – paskolta meg együtt érzően Tom asztalon pihenő kézfejét.
     - Ezt inkább hanyagold – húzta el a kezét, majd megtörölte a nadrágjában.
     - Neveket! – csattant fel sértetten Barbie. Tom mozdulata célt ért.
     - Londoni Tower… - adott választ Tom, mivel Barbie még csak tudomást sem vett Marisáról.
     - Jaj, cicám, nem figyeltél – ciccegett Barbie, mintha Tom valami idióta lenne. – Valami mást kell választanod – folytatta még mindig csak Tomhoz intézve szavait. – Na, és mi a másik?
     - Ausztráliai fegyenctelepek – vetette oda. Teljes testével Marisa felé fordult, hogy megvitathassák a kialakult problémát. De még ki sem nyithatta a száját, Marisa már meg is adta a választ.
     - Angkor romjai – mosolygott kedvesen Tomra.
     - Te is itt vagy? – húzta el a száját Barbie.
     - Betűzzem, cicám? – gúnyolódott Marisa. Tom először megdöbbent a lány merészségét látva, hisz csak nagyon ritkán hallotta őt így beszélni Barbieval.
     - Remélem, elcsap egy busz – kacsintott rá Barbie válasz gyanánt.
     - Neked is hasonló szépet és jót, cicám – küldött Barbienak egy cuppanós puszit Marisa. – Menjünk, drágám – paskolta meg ugyanúgy Tom kézfejét, mint ahogy korábban Barbie is tette.

¤¤¤¤

     - Hű, te tudsz rajzolni – nyögte Tom a vállam fölött átpislogva, az előttem pihenő rajzlapot bámulva.
     - Öhm… köszi – mosolyodtam el, miközben én is jobban szemügyre vettem az alkotásom.
     - De most komolyan – bizonygatta, majd orrom elé tolta a saját munkáját. – Az enyém egy nagy lószar – dobolt az asztalon unottan a ceruzájával.
     - Szerintem meg nagyon szép kezet rajzoltál – emeltem fel a rajzlapot, hogy a fény felé tartva jobban megnézhessem.
     - Mi történt az arcoddal? – ért hozzá ujja finoman az arcomhoz.
     - Semmi – motyogtam, félreütve a kezét.
     - De… - ellenkezett Tom, miközben visszakotortam a hajam az arcom elé. Észre sem vettem, hogy a fülem mögé tűrtem rajzolás közben.
     - Baleset volt, néha elég béna vagyok – magyarázkodtam, minden figyelmemet a rajzomra fordítva, illetve a nevemre, melyet igyekeztem minél olvashatóbban rákaparni a lap hátuljára. Már csak pár perc volt hátra az óra végéből. És mivel a rajz volt az utolsó óránk aznap, hamarabb el lehetett hagyni a termet egy kész rajz ellenében. – Kettőkor az aulában – hadartam még gyorsan, miután bedobtam a táskámba a tolltartómat. A mappámat a mellkasomhoz szorítva léptem oda a tanári asztalhoz, majd egyszerűen csak odaejtettem a tanárnő elé a rajzomat. Míg az ítéletre vártam, a szemem sarkából Tomra néztem. Idegesnek tűnt, látszott a mozdulatain, ahogy a ceruzát mozgatta a lap fölött.
     - Ismét egy tökéletes munka, Marisa – zavarta meg a gondolataimat Frau Schmied. – Mehetsz is – mondta még, majd az ajtó felé intett.
     - Köszönöm – téptem fel a nyílászárót, hogy a kihalt folyosón végre megnyugodhassak kicsit. Pár pillanatig mélyeket lélegezve támaszkodtam a falnak; tiszta fejjel kellett gondolkoznom. Talán el kellene mondanom Tomnak az igazat? – Nem – motyogtam halkan, majd a szekrényemhez mentem. Ott elraktam a rajzmappámat és a felesleges könyveket, s magamhoz vettem azokat, amelyekre a beadandóhoz volt szükségem. Úgy döntöttem, beülök a könyvtárba addig, míg nem kell Tommal találkoznom. Plusz még információkat is kellett gyűjtenem az új helyszínről, és nem mellesleg át kellett néznem, amit az éjszaka találtam a kölcsönzött könyvekben.
     A könyvtárban a törzshelyemre ültem, a leghátsó, legeldugottabb sarokban álló számítógéphez. Azért szerettem ott ülni, mert az ajtóban állva nem lehetett odalátni, teljesen a terem végéig kellett sétálni.
     És pont ezért nem látott engem Tom sem, amikor benézett a könyvtárba. Nagy valószínűség szerint engem keresett.


     Kettő után öt perccel léptem ki a könyvtár ajtaján, kezeimben a frissen nyomtatott, szinte még meleg papírlapokkal.
     - Arra gondoltam, hogy feloszthatnánk a feladatokat – kezdtem bele rögtön a mondókámba, ahogy odaértem az asztalhoz. Fel sem kellett néznem a papírokból, anélkül is tudtam, hogy Tom ott ül és engem vár. – Ha szeretnéd, akkor összeállíthatod a börtönös anyagot. Mit szólsz? – emeltem fel a fejem, majd abban a pillanatban döbbenten nyílt el a szám, és még a ceruza is kifordult az ujjaim közül. – Öhm… - nyöszörögtem zavartan. – Azt hiszem, eltévesztettem az asztalt… és az emeletet – folytattam, mivel sehol sem láttam Tomot. – Ne haragudj.
     Ha azt mondom, hogy a hajszálaim végéig elpirultam, az sem lenne elég szemléletes. Ez volt az első alkalom, hogy hozzászóltam az előttem helyet foglaló fiúhoz. Mivel nem egy osztályba jártunk, sosem volt alkalmam, illetve sohasem volt rá szükségem, hogy beszélnem kelljen vele.
     - Nyugi, jó helyen jársz – mosolyodott el kedvesen Bill. Igen, Tom öccse ült ott a szokásos tanulós asztalunknál. – Tom mindjárt jön, csak felment a büféhez.
     - Aha – bénáztam még mindig, s sikeresen kifordult a kezemből a papír- és könyvkupac, egyenesen az asztalra. – A francba – csúszott ki a számon, az összekavarodott jegyzeteimet látva.
     - Mindig ennyi cucc van nálad? – kérdezte érdeklődve Bill, miközben segített összerendezni a papírokat.
     - Igen – feleltem egyszerűen. Hol van már Tom?, rágcsáltam az alsó ajkam idegesen. Nem akartam tovább Bill közelében lenni. Láttam, hogy próbál jópofizni, de nekem erre nem volt szükségem.
     - Egyébként Bill vagyok – nyújtotta felém a kezét átnyúlva az asztal fölött, miután az utolsó papírdarabot is egy kupacba pakoltuk.
     - Tudom – vetettem oda foghegyről. És ennyiben ki is merült az én részemről a kommunikáció. Minden figyelmemet a papírok sorba rendezésére fordítottam, nem akartam tudomást venni az engem vizslató barna szempárról.
     - Mindig ilyen bőbeszédű vagy? – könyökölt fel az asztalra, úgy folytatta a kérdezősködést. Egy cseppet sem zavarta az ellenséges viselkedésem.
     - Igen – adtam az újabb egyszerű választ.
     Ezek után hosszú percekig ültünk néma csendben. Piszkosul zavart a jelenléte, legszívesebben a fejére húztam volna a szemetest, csakhogy ne bámuljon. A bőrömön éreztem a pillantását, bizsergett a karom, az ujjaim, az arcom, még az orrom hegye is. Csak arra tudtam gondolni, hogy mi a francot keres itt? Ki a nyavalya hívta? Biztosan Tom volt. Csak ő lehet olyan marha, hogy odaültet mellém egy vadidegent. A seggfej!
     - Megjött apuci! – hasított a süket csöndbe hirtelen Tom hangja. – Kezeket az asztal fölé! – szökdécselt le a lépcsőn, kezében két csokival.
     - Jézus – nyögtem, és a ceruza ismét kifordult az ujjaim közül.
     - Talán megzavartam valamit? – csillant huncut fénnyel Tom szeme.
     - Hogyne – forgattam meg a szemeimet. – Egy marha izgi csendkirályt.
     - Most meg mi bajod van? – huppant le mellém durcáskodva.
     - Semmi – fújtam el pár hajszálat az arcom elől. – Csak haladjunk, jó? Nincs most hozzád kedvem – legyintettem fáradtan.
     - Rendben – bólintott komoly arckifejezést magára erőltetve. – Beszéljünk rólad – paskolta meg a combom.
     - Ez nem az a játék – néztem rá az anyukák helytelenítő pillantásával. – Tessék, ezeket nézd át. Bejelöltem a részeket – toltam elé a két könyvet, amiket én már szinte kívülről fújtam. – Írtam jegyzeteket is. Jó szórakozást! Hétfőre állítsd össze a börtönös anyagot! Holnapra nincs sok házi, meg tudod oldani egyedül is – összepakoltam a cuccomat, és már fel is álltam, hogy távozzak.
     - Nem hagyhatsz itt csak így – kapta el Tom a karomat.
     - Dehogynem! Csak figyeld – rángattam határozottan a kezemet, jelezve, hogy valóban távoznék.
     - Nem! – rántott rajtam egy Tom, s így visszapottyantam a padra. – Addig nem, amíg nem mondod el, hogy mi történt az arcoddal. – És a következő pillanatban már a hajamat seperte ki az arcomból, felfedve a bal járomcsontomon virító, pirosas-kékes színben játszó zúzódást. Annak ellenére, hogy reggel egy fél tubus alapozót dolgoztam el rajta, nem tudtam teljesen eltüntetni.
     - Egy: semmi közöd hozzá, kettő: engedd el a karom, és három: semmi közöd hozzá – szűrtem fogaim között a szavakat, egyszerre küzdve a dühvel és a félelemmel. Bár semmi okom nem volt félni Tomtól, a testem nagyon jól emlékezett, hogy a hasonló hangvételű mondatokat mi szokta követni.
     - Tom, engedd el – szólalt meg most először Bill. Nem néztem rá, Tomot fixírozva próbáltam rávenni, hogy elengedjen.
     - Te ebbe ne szólj bele – felelte Tom, s ugyanúgy nem nézett öccsére.
     - Engedd el! – ismételte Bill, s hangjában most már sokkal több határozottság volt fellelhető. – Megijeszted.
     - Pont úgy néz ki, mint aki nagyon fél – horkant fel Tom, továbbra is fogva tartva.
     - Engedj el, vagy sikítok – fenyegetőztem.
     - Csak nyugodtan – nézett rám résnyire húzott szemekkel. Tudta, hogy úgysem tenném meg.
     - Tom – hajolt át az asztal fölött Bill, s Tom karomat szorongató ujjait kezdte feszegetni.
     - Mondd el, hogy mi történt az arcoddal! – mordult rám parancsolóan Tom.
     - Semmi – feleltem még mindig viszonylag halkan.
     - Így nem szabadulsz – csóválta meg a fejét.
     - Hagyd már, nem akarja elmondani – erőlködött Bill. Ezért kap tőlem egy plusz pontot. Ő legalább nem olyan erőszakos tahó, barom állat, mint a bátyja. – Mi a fasz bajod van? – ütötte meg bátyja vállát türelmét veszítve.
     - Igen, Tom, mi a fasz bajod van? – kontráztam rá én is, mivel ez egy igencsak jogos kérdés volt. Már nem féltem, sokkal inkább ideges voltam, amiért Tom úgy bánik velem, mint egy kis hülye libával.
     - Csak válaszolj, baszd meg! – robbant ki Tomból.
     - Nekimentem az ajtónak – feleltem teljesen higgadtan, kiélvezve minden pillanatát annak, hogy most én lehetek a nyerő helyzetben, s már az sem érdekelt igazán, hogy még mindig olyan erővel szorítja a karomat, hogy meg fog látszani a nyoma.
     - Baromság – forgatta meg a szemeit Tom.
     - Oké, válaszolt, most már engedd el – kérte őt Bill, aki ekkora már megkerülte az asztalt, és mellettünk állva próbált meg kiszabadítani.
     - Nem látod, hogy hazudik? – nézett fel öccsére értetlenkedve.
     - Nem tök mindegy az neked? – morogta Bill, kezét bátyja ujjain tartva.
     - Nem!
     - Nekem ebből elegem van – nyögtem fel, majd szabad kezemet használva, nyitott tenyérrel a homlokára csaptam, persze, nem túl erősen, de azért mégiscsak elég érezhetően. Mischával is mindig ezt csináltam, ha éppen rátört az öt perc. Mindegy, hányszor csináltam, mindig bevált, mint ahogy most is. Tom egy hosszú pillanatig megilletődve bámult rám. Szerintem észre sem vette, hogy figyelmetlensége miatt kicsusszantam a szorításából.
     - Ezt mégis mi a jó életért csináltad? – kérdezte még mindig megrökönyödve.
     - Mert hülye vagy – forgattam meg a szemeim, s közben a karomon pirosló bőrt dörzsöltem. – Holnap beszélni fogok Herr Selmarral, hogy keressen neked más korrepetitort – támaszkodtam meg Bill vállán, hogy könnyebben felállhassak. Időközben közénk furakodott, megakadályozandó az újabb balhét.
     - De én nem akarok mást – nyafogott Tom úgy, mintha egy perccel korábban nem ő akarta volna letépni a karom.
     - Sajnálom, de nem vagyok köteles elviselni a durvaságaidat – emeltem vállamra a táskámat, egyetlen pillantásra sem méltatva Tomot.
     - Én csak… - akadékoskodott volna, de öccse hangja meggátolta ebben.
     - Marisa, kérlek, gondold át – értek hozzá a bátyjáéhoz hasonlóan hosszú ujjak a csuklómhoz. – Adj neki még egy esélyt – kért halkan. Nem akartam látni az arcát, de a hangja olyan esdeklően, ugyanakkor megnyugtatóan szólt, hogy képtelen voltam nem lenézni rá.
     - Sajnálom, de nekem erre nincs szükségem még itt is – ráztam a fejem, s fel sem tűnt, hogy mit mondtam. Elárultam magam.
     - Kérlek – pislogott rám a hatalmas barna szemeivel. – Tudom, hogy a bátyám néha egy őrült nagy marha – bökött hátra a válla fölött –, de attól még szüksége van rád. Nélküled úgy kivágják innen, hogy bőr sem marad a seggén… És az enyémen sem. Én is repülök.
     - Hé, én is itt vagyok ám – kalimpált Bill háta mögött Tom. Az egész helyzet annyira abszurdnak tűnt, hogy egy pillanatig azt hittem, elnevetem magam.
     - Nem tudom – húztam el lassan a kezem. Tommal ellentétben Bill olyan finoman és gyengéden fogta a kezem, mintha csak porcelánból lettem volna. Érintésétől zavarba jöttem, s arcom is ennek szellemében kezdte felvenni a piros színt. – Ezt még át kell gondolnom – kaptam el róla a pillantásomat, a táskám cipzárját babrálva. – Sajnálom – csóváltam meg a fejemet, s hátra sem nézve hagytam ott az ikreket.

\m/(-.-)\m/