Cím: Is This A Dream?
Alcím: Open Up Your Eyes
Kategória: Hetero
Műfaj: Romantikus
Szereplők: Bill Kaulitz / saját szereplő
Chapter 06: "Welcome to the first day of your life"
„Nem mi döntjük el, hogy szeretünk-e. Senkit nem vehetünk rá, hogy szeressen bennünket. Nincs recept. Csak maga a szeretet van. És ki vagyunk neki szolgáltatva. Semmit nem tehetünk.”
– Nina George: Levendulaszoba
Egy ismerős dallam törte át a sötétséget. Egy pillanatig nem tudta hová tenni, hol hallotta, a szavak sem jutottak el hozzá, csak az ismerős férfi hang lágy simogatása.
- Ezt ismerem – motyogta halkan, szinte még félig eszméletlenül, önkéntelen mosollyal az arcán. A következő pillanatban azonban a simogató hang elhallgatott, helyét ismét átadva a csendnek. Morcosan húzta össze a szemöldökét, s várta, hátha ismét megszólal a kedves hang.
- Szia – szólalt meg valaki a közelében. Úgy tűnt, ugyanaz, aki korábban énekelt is. Ki akarta nyitni a szemét, látni akarta, ki az, aki mellette van, és hogy egyáltalán hol van.
- Szia – mondta halkan, az alvástól rekedtes hangon, miután némi erőlködés árán kinyitotta a szemét. Az éles fény eleinte bántotta, de ahogy egyre inkább hozzászokott, már az ágy fölé hajoló arc gazdáját is felismerte. – Hol vagyok? – kérdezte, miközben óvatosan oldalra fordította a fejét, hogy körbenézzen.
- Kórházban – felelte Bill kissé bizonytalanul.
- Megint? – kérdezett vissza Olivia értetlenül. – Csak elájultam. Ezért nem kellett volna kórházba hoznod – forgatta meg a szemeit, miután felismerte maga körül az egészségügyi eszközöket.
- Nem csak elájultál – nézett rá összehúzott szemöldökkel Bill.
- A bolhából csinálsz elefántot, Bill – legyintett Olivia, és megpróbált felülni.
- Ismersz engem? – kérdezte meglepődve Bill, miközben vállainál fogva visszanyomta Oliviát az ágyra.
- Ne szórakozz velem – emelte meg a hangját Olivia, reagálva a kérdésre és a mozdulatra egyaránt. – Mi van a lábammal? – nézett le a lábára, de a takaró miatt semmit nem látott.
- Szólok az orvosnak – hátrált el az ágytól aggódva Bill. – Maradj nyugton – szólt még vissza az ajtóból.
Olivia semmit sem értve bámult Bill után. Nem értette, miért mondta a férfi azt, amit, s miért volt olyan távolságtartó. Azt sem tudta, miért fáj úgy a bal lába, mintha épp egy baltával faragnák.
Félve, remegő kézzel markolta meg a fehér takarót, s hajtotta fel.
Talán egy perc is eltelt úgy, hogy csak bámult le a hatalmas kötésre, mely az egész bal lábát körbeölelte, a combjától kezdve egészen a lábszára közepéig. Mikor azonban azt is felfedezte, hogy egy műanyag cső kandikál ki a kötés alól a térdénél, s egy zacskóban végződve valami gusztustalan színű folyadékot vezet le, hányingere támadt. Nem bírta tovább nézni azt a borzalmat, így egy gyors mozdulattal visszaengedte a takarót.
Nagyokat nyelve és mélyeket lélegezve próbálta legyűrni a könnyeit és a hányingerét, mikor nyílt az ajtó és belépett rajta egy nővér. Nem köszönt, nem szólt semmit, csak odalépett az ágyhoz, ellenőrizte a drain zacskóját, majd nemes egyszerűséggel félre rántotta a takarót, s elkezdte fogdosni és nyomkodni Olivia lábát.
- Meg fognak sérülni a lábában az idegpályák, ha így tartja a lábát – oktatta ki Oliviát, cseppet sem kulturált hangnemben. – Meg fog bénulni, állítsa egyenesre a lábát – folytatta még lenézőbb stílusban, majd mikor Olivia nem teljesítette az utasítását, ő maga igazította irányba a végtagot. S mindezt Olivia némán, egyetlen hang nélkül tűrte. Túlságosan ijedt, zavarodott és kába volt ahhoz, hogy megjegyzést tegyen a nővér viselkedésére, vagy hogy egyáltalán jelezze, fájdalmat okozott neki az erőszakosságával. Csak bámult a távozó nő után elhomályosult szemekkel, a fájdalom hatására kibuggyanni készülő könnyeit nyeldekelve.
- Haza akarok menni – nyöszörögte azonnal Olivia a sírástól fojtott hangon, mikor pár perc múlva nyílt az ajtó.
- Mi történt? – lépett Bill az ágyhoz, s megfogta Olivia felé nyújtott kezét.
- Vigyél haza – kérlelte a lány, s a könnycseppek ekkor már akadálytalanul csorogtak végig az arcán.
- Nincs semmi baj – cirógatta meg Olivia kézfejét, más módon azonban nem igyekezett megnyugtatni őt. Nem érintette meg az arcát, nem törölte le a könnyeit, nem ölelte át, nem csókolta meg, még csak a kezét sem úgy fogta, ahogy máskor. Ezen apró dolgok hiánya csak még inkább fokozta a kétségbeesését és a félelmét, hogy valami nincs rendben. Hogy valami nagyon csúnyán félresiklott.
- Haza akarok menni – ismételte meg Olivia halkan, legyűrve könnyeit. Még akart mondani valamit, meg akarta kérdezni, miért viselkedik olyan furcsán Bill, de nyílt az ajtó, s belépett rajta egy fehér köpenyt viselő férfi. Az első pillanatban azt hitte Olivia, hogy dr. Harringtont látja, a balesetkori kezelőorvosát, de mikor az ágya mellé lépett, rá kellett jönnie, csak nagyon hasonlít rá. Ugyanazokat a vonásokat viselte, fekete hajába ugyanúgy ősz szálak vegyültek, s még talán a kora is megegyezett, de mégsem ő volt az, csak egy tökéletes hasonmás egy torz tükörben.
- Jó napot, Olivia, dr. Harpington vagyok. Hogy érzi magát? – kérdezte, de közben még csak rá sem nézett a lányra, így a kipirosodott, könnyes szemeit sem látta.
- Mi van a lábammal? – bukott ki a kérdés Olivia száján. Minden idegszálával koncentrálni igyekezett, tartani magát, de túlságosan is össze volt zavarodva ahhoz, hogy udvarias legyen. Még az orvos nevének hasonlósága sem tűnt fel neki.
- Nem köntörfalazok, Olivia, önt elütötte egy autó – mondta megfontoltan, mintha attól félne, Olivia idegösszeroppanást kapna ettől a mondattól.
- Ezt tudom – rázta a fejét összezavarodva Olivia. – De a lábammal mi van? Már meg kellett volna gyógyulnia, nem? – kérdezett vissza, azonban az orvosa arcán látott reakció csak még nagyobb zavart generált a fejében.
- Már korábban is volt térdsérülése? Csak mert a kórtörténetében én ennek nem láttam nyomát – lapozgatott a kezében tartott papírok között.
- Nem, a balesetben sérült meg, és elvileg már rendbe jött – járatta tekintetét Olivia Bill és az orvos között. – Mi bajom van? – nyögte kétségbeesetten, mivel mindkét férfi arca megdöbbenést és talán még némi félelmet is tükrözött.
- Olivia, mi az utolsó emléke? – lépett közelebb az orvos, feszült figyelemmel várva a választ.
- Otthon voltunk, fájni kezdett a térdem, szédültem… azt hiszem, elájultam.
- Otthon? Nem, Olivia, ön a baleset óta itt van a kórházban – ráncolta a homlokát gyanakodva.
- Tessék? – nézett rá Olivia hitetlenkedve. – Ez most valami vicc? Azóta már eltelt három hónap.
- Szeptember tizenkilencedike van, péntek. A balesete pontosan egy héttel ezelőtt történt – közölte az orvos a tényeket.
- Én ezt most nem értem – meredt maga elé Olivia. – December van – szorult el a torka. – Tegnap vettem meg a karácsonyi ajándékot az anyukámnak – emelte pillantását Billre. – Pizzát sütöttem vacsorára. Elővettük a karácsonyfa díszeket és az égőket. Feldíszítettük a lakást. A te lakásodat – hunyta le a szemeit, mikor megérezte kibuggyanni az első könnycseppeket.
- Sajnálom, de nem tudom, miről beszélsz – szólalt meg halkan Bill. – Mi eddig még nem találkoztunk – húzta ki ujjait Olivia szorításából. A lánynak nem kellett látnia az arcát ahhoz, hogy tudja, a férfi ugyanolyan zavarodott, mint ő.
- Mi van velem? – vett reszketegen levegőt.
- Nos, tudtuk, hogy a balesetkor ütés érte a fejét, aminek következtében ön sokáig eszméletlen állapotban volt, s pont ezért sem tudtuk megállapítani, szenvedett-e valamilyen károsodást az agya – kezdett bele az orvos nagyot sóhajtva. – Vizsgálatok nélkül jelenleg annyit tudok mondani, hogy valószínűleg a külvilág beszivárgott az álmaiba.
- Ezt nem értem – nézett az orvosra fáradtan. Kimerültnek és kifacsartnak érezte magát. Már nem is igazán akarta hallani a válaszokat, csak aludni szeretett volna. Visszatérni abba az álomvilágba, ahol Bill ismét szerelmes belé.
- A testét trauma érte… Az agya csak meg akarta védeni magát a fájdalomtól azzal, hogy öntudatlan állapotban tartotta.
- De én emlékszem nevekre, helyekre, magára, rád – akarta megérinteni Bill ujjait, de a férfi elhúzta a kezét.
- Nem emlékszik, de voltak éber pillanatai, néha magához tért, az agya pedig egyszerűen felhasználta az ekkor kapott információkat.
- A lábam?
- Az elülső keresztszalag elszakadt a térd oldalirányú elmozdulása miatt. Az MR és a röntgen egyértelműen kimutatta a szakadást, illetve a térdízületi tokban kialakult vérömlenyt – magyarázta dr. Harpington szakszerűen, mintha csak könyvből olvasott volna fel egy tanulmányt. – A műtétet csak azután tudtuk elvégezni, hogy lecsapoltuk a folyadékot.
- Mikor mehetek haza? – meredt maga elé kábultan Olivia, helyesebben Bill arcára, aki azonban nem viszonozta a lány pillantását. Lerítt róla, kényelmetlenül érezi magát, és bárhol szívesebben lenne, csak ott nem, Olivia ágya mellett.
- Leghamarabb szerdán. Holnap reggel kiveszik a draint a lábából, de továbbra is kapnia kell a véralvadásgátlót és az antibiotikumot, és figyelnünk kell arra is, hogy a sebe ne gyulladjon be. Van még kérdése?
- Meddig fog így fájni? – kérdezte sírós hangon Olivia, de nem a fájdalom miatt, Bill elutasító viselkedése nagyobb kínokat okozott neki.
- Sokáig – húzta el a száját alig észrevehetően dr. Harpington. – Legalább két-három hét, mire egyáltalán lábra tud állni, mankóval. Nem fogok hazudni, csak ahhoz hat-kilenc hónap kell, hogy a térdszalag elérje az eredeti vastagságot. Keményen meg kell majd azért küzdenie, hogy ismét rendesen tudja használni a lábát – fűzte össze karjait a mellkasa előtt, miközben óvatosan az órájára pillantott. – Ne haragudjon, Olivia, de nekem most mennem kell. Az esti vizit előtt még visszajövök – hátrált az ajtó felé, mint aki menekül. Talán érezte, hogy a következő percekben a két ember élete hatalmas változásokon fog keresztülmenni.
- Nem ismersz engem – suttogta maga elé Olivia.
- Sajnálom – felelte halkan Bill.
- Fáradt vagyok – sóhajtotta Olivia. Nem hazudott. – Kérlek, menj el – fordította oldalra a fejét. Nem bírt úgy Billre nézni, hogy tudta, a férfi nem érez ugyanúgy, ahogyan ő.
- Ha valóban ezt akarod. – Bill hangjából hiányzott a határozottság, sokkal inkább beletörődő volt, mint ellenkező.
Olivia nem válaszolt, makacsul bámulta az ablakot, minden figyelmét az üvegen túli világnak szentelve.
Egész délután egyedül volt, csak ő és a gondolatai. Nem sírt. Bill távozása után ugyan kitört belőle a zokogás, de pár perc keserves gyötrődés után sikerült lenyugtatnia magát, majd a nap hátralévő részében nem is hullajtott több könnyet. Erőszakkal nyomta el a fejében keringő, Billel közös emlékeket, és minden mást is, ami a soha meg nem történt három hónapra emlékeztette volna.
Ígéretéhez híven, jóval az esti vizit előtt meglátogatta az orvosa, s minden felmerülő kérdésre választ adott. Mint azt Olivia megtudta, a hátában jelentkező fájdalom egy részét a műtéthez szükséges gerincérzéstelenítés okozta. Orvosa azt is elmagyarázta, hogy pontosan mi is történt a beavatkozás során, vagyis hogy furatokat kellett képezni a sípcsontba és a combcsontba a keresztszalagok eredeti helyére, és hogy a combja izmaiból kellett kivenni inakat az új szalaghoz. Az egyik legfontosabb információ talán mégis az volt, hogy egy negyven milliméteres csavarral rögzítették a szalag alsó részét, melyet majd idővel el kell távolítani, körülbelül hat hónap múlva, illetve jó darabig csak mankóval fog tudni közlekedni és rendszeresen gyógytornára kell majd járnia.
Végül pedig, mielőtt elhagyta volna a kórtermet, kérdezés nélkül osztotta meg Oliviával azt az információt, hogy Bill minden egyes nap ott ült az ágya mellett arra várva, hogy végre magához térjen.
- Nem akarom, hogy visszajöjjön.
(Photo: http://rudygodinez.tumblr.com/post/107692219169/peles-empire-duo-5-2014)
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése