Is This a Dream? 7. rész

Cím: Is This A Dream?
Alcím: Open Up Your Eyes
Kategória: Hetero
Műfaj: Romantikus
Szereplők: Bill Kaulitz / saját szereplő

Chapter 07: "Just open up your eyes"

"A fájdalmas emlékek nem tapintatosan térnek vissza - berúgják az ajtót, és elárasztják az elmét."

- Harlan Coben

   Egy hónap. Vagy kettő? Nem, csupán egyetlen hónap telt el a baleset óta, Olivia mégis úgy érezte, mintha már legalább egy éve küszködne magányosan, lelkileg meggyötörve és depresszióba süllyedve.
   Eleinte minden napja ugyanúgy telt. Ült a négy fal között és a tévét bámulta. Mikor azonban az összes létező zenecsatorna hírrovatából és a bulvár magazinok főcíméből az őt ért baleset taglalása köszönt vissza, többet nem kapcsolta be a készüléket, még a csatlakozót is kihúzta a konnektorból. Más módon viszont nem menekülhetett el a fejében kavargó gondolatoktól, mivel a munkáját is elveszítette még azon a napon, amikor elhagyta a kórházat. Főnöke azzal indokolta döntését, hogy neki olyan munkaerőre van szüksége, aki teljes körűen el tud látni minden feladatot, Olivia pedig jelen állapotában nem felel meg ennek a feltételnek.
   Kétszer próbálta jobb belátásra bírni főnökét, de az hajthatatlan volt, így Oliviának el kellett fogadnia a helyzetet.
   Mindent elveszített, és senkire sem számíthatott, egyedül magára.



   Már két napja elfogyott a fájdalomcsillapítója, azonban még nem tudta rászánni magát, hogy lebicegjen az alsó szomszédjához és megkérje, menjen el a gyógyszertárba. Nem szerette kimutatni a gyengeségeit, ez a kérés pedig egyenlő lett volna a tökéletes megadással. Inkább küzdött és elbukott, a feladás szót nem ismerte.
   Mankókkal a hóna alatt botorkált el a két utcával arrébb lévő patikáig. Szerencséjére amint belépett az ajtón, azonnal előre engedték, tekintettel az állapotára. S bár hamar végzett, hosszú percekig állt a lépcsőházban, mielőtt elkezdte volna megmászni a lakásához vezető lépcsőfokokat. Mire felért a negyedik emeletre, már csak nyöszörögni volt képes a megerőltetéstől. Ép lába alig bírta megtartani őt, míg remegő kezével a zárba próbálta becsúsztatni a kulcsot, ami végül ki is csúszott ujjai közül, s hangosan csörömpölve ért földet a csöndes lépcsőházban. Az orra alatt káromkodva igyekezett lehajolni, csakhogy a már amúgy is megerőltetett térde egyszerűen összecsuklott, s Olivia nemes egyszerűséggel fejjel előre bukott, neki az ajtónak. Újabb, immár jól hallható szitokszavak társaságában egyenesedett fel, s jutott be végül a lakásba. Az ajtónál messzebb azonban nem jutott. A falnak dőlve, mankóit biztos támaszként használva pihegett hosszú percekig. Akármennyire is szeretett volna végre leülni, egyetlen lépést sem volt képes megtenni, csak állt és bámulta a szemközti falat.
   Gondolataiból egy halk, fémes hang zökkentette ki. A levélbedobó nyílásban egy ismerős boríték jelent meg, s puffant a padlón, súlyos tartalmat sejtetve.
   Olivia egy pillanatig sem gondolkodott, mikor szélesre tárta az ajtót, s hagyta mankóit a földre zuhanni. Amióta csak kijött a kórházból, minden héten kapott egy hasonló, feladó nélküli levelet.
   - Miért csinálod ezt velem? – fakadt ki elkeseredetten Olivia. Választ azonban nem kapott kérdésére, de nem azért, mert elszalasztotta volna a titkos adományozót. A meglepett alak mozdulatlanul állt a lépcső közepén, egész testével hirdetve, hogy legszívesebben elfutna. – Ne merészelj elmenni! – ugrott előrébb egy lépést Olivia, ujjaival az ajtófélfát markolva. – Végig fogsz hallgatni! – Bármennyire is fájt számára a férfi jelenléte, tisztáznia kellett a helyzetet. – Nem akarlak többé látni. Nem akarom, hogy még egyszer ide gyere, és nem akarom a pénzedet sem. Hagyj engem békén! – ejtette ki a fájó szavakat. Egyiket sem gondolta komolyan, belehalt a lelke, mégis megtette. Határozottnak kellett lennie, s szerencséjére, a férfi nem tett semmilyen hárító mozdulatot. Szótlanul, beletörődve hallgatta Olivia mondandóját, egyedül egy hangos sóhaj jelezte, hogy minden figyelmével a lányra koncentrál. – Menj el – mondta már sokkal halkabban Olivia. Nem bírt több erőt vinni a hangjába. Súlyként szakadt rá az érzés, hogy végleg eltaszítja magától a férfit, akit szeret. S ezzel együtt arra is rádöbbent, hogy a férfi nem szereti őt viszont, és valószínűleg soha nem is fogja. Csak egy álmot kerget minden egyes percben, csak egy álom az, ami után vágyakozik. Erre az álomra viszont elcserélné az egész életét. Inkább kómába esne, vagy akár meghalna, ha attól ismét övé lehetne a mennyország, ahová lehetősége volt bepillantani.
   A valóság azonban ennél sokkal rémisztőbb volt. Csak az egyedüllét és a magány gondolata lebegett a szeme előtt.
   - Minden centet vissza fogok fizetni – fordult meg és ugrált vissza a lakásba. Nem foglalkozott a földön heverő borítékkal, sem a mankóival, hanem elugrált a kanapéig, majd lerogyva rá, sírni kezdett. Képtelen volt elfojtani az érzéseit. Úgy zokogott, mint akit a világ legnagyobb vesztesége ért. És ő pontosan ezt is érezte. Veszteséget.
   Teljesen átadta magát az érzelmeinek, s talán ezért sem hallotta meg azonnal a kitartó kopogást.
Nem akarta kinyitni az ajtót. Meg volt győződve róla, hogy csak a kotnyeles szomszédja akarja őt kikérdezni. Már az agyára ment a vénasszony állandó zaklatása. Mindig mindenről tudni akart, s azonnal az ajtónál volt, ha hangokat hallott a lépcsőház felől.
   - Most nem érek rá, Mrs. Aldrine! – kiáltotta el magát, hogy az ajtó túloldalán is jól hallhatóak legyenek szavai. A látogató azonban nem adta fel, továbbra is ütemesen verte az ajtót. – Mrs. Aldrine, kérem – kászálódott talpra nagy nehezen Olivia és darabos mozdulatokkal az előszobába botorkált. A borítékba sikerült úgy belerúgnia, hogy a benne rejlő bankjegyek szétszóródtak a padlón. – Mit nem lehet… - kezdett bele dühösen, feledve a jó modort is, a látogató személyétől viszont minden további szó benne szakadt, mikor kicsapta az ajtót.
   - Hallgass meg, kérlek – feszült azonnal az ajtónak Bill, mivel Olivia az első pillanatok döbbenete után be akarta csapni azt.
   - Nem érdekel – erőlködött Olivia, csakhogy annyi erő sem volt benne, mint egy kismadárban.
   - Kérlek – próbálkozott ismét Bill a varázsszóval. Nem akart úgy elválni a lánytól, hogy az csak haraggal és csalódottsággal gondol rá. Jóvá akarta tenni a hibákat, amiket okozott. – Csak öt percet adj – győzködte, mikor látta, hogy gyengül az ellenállása.
   - Rendben – bólintott Olivia beletörődve, majd nagyot sóhajtva elfordult a bejárattól, ezzel utat engedve a férfinek.
   Bill óvatosan lépett be a lakásba, figyelve, hogy még véletlenül se érjen hozzá Oliviához. Érezte a lányból áradó feszültséget és elutasítást, bár nem is tudta pontosan, mit követett el ellene. Már a kórházban sem volt hajlandó beengedni őt a szobájába, holott semmi rosszat nem tett. Annyit tudott, hogy Olivia álmodott valamit, ami vele is kapcsolatos, de bővebb részletek birtokába nem jutott. Az orvosát is kérdezte, de az minduntalan az orvosi titoktartásra hivatkozott.
   - Hallgatlak – dőlt a falnak Olivia, összefűzve karjait a mellkasa előtt.
   - Nem mehetnénk beljebb? – intett fejével a nappali felé Bill. A mozdulat közben önkéntelenül pillantotta meg a szétszóródott pénzt.
   - Nyugodtan elviheted. Nekem nem kell – vetette oda Olivia, mikor Bill lehajolt, hogy összegyűjtse a pénzt. Nem vette komolyan Olivia szavait. Tudta az igazságot. Igenis szüksége volt a pénzre.
   - Nem kell ezt mondanod – rázta meg a fejét, majd a nappaliba sétált, s miután az asztalra tette a borítékot, leült a kanapéra. Olivia csak hosszú másodpercekkel később követte.
   A látványtól összefacsarodott Bill szíve. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne fordítsa el a fejét. A saját szemével kellett látnia, hogy mit művelt a lánnyal, hogy tönkretette az életét.
   - Szerinted hazudok? – csattant fel ellenségesen Olivia, miközben lehuppant a fotelba, s merevítőbe bújtatott lábát maga elé nyújtotta. Még sok időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy képes legyen behajlítani a térdét.
   - Én nem ezt mondtam – nézett fel Bill Olivia arcára, mivel addig folyamatosan a lábát bámulta. – Viszont tudom, hogy nem dolgozol.
   - Kirúgtak, igen, így van – ismerte be Olivia szégyenkezés nélkül.
   - Az én hibámból – egészítette ki Bill halkan, lesütve pillantását. – Sajnálom.
   - Nem kell. Nincs szükségem a szánalmadra.
   - Olivia, kérlek – feddte meg halkan Bill. Nem bírta hallani, hogy a lány ilyen könnyen lemond a segítségéről.
   - Mi van? Eddig is tökéletesen megvoltam nélküled – ellenkezett makacsul. A büszkesége nem engedte, hogy beismerje a gyengeségét, hogy nem boldogul segítség nélkül, hogy már arra sincs pénze, hogy aznap vacsora kerüljön az asztalára. A gyógyszereiről és a számlákról már nem is beszélve.
   - Lehet, most viszont szükséged van segítségre – vágott vissza merészen Bill. Nem hagyhatta magát megfutamítani. Amikor legelőször megpillantotta Oliviát a kórházi ágyban, a kezelőorvosa pedig elmondta, hogy mi minden vár még rá, mire gyógyultnak lehet nyilvánítani, a feje is megfájdult. A lelkiismerete nehezen birkózott meg a tudattal, hogy bántott egy ártatlan embert, egy lányt. S bár nem történt úgymond komoly baj, tudta, egész életében kísérteni fogja a baleset.
   - Miből gondolod? – fintorgott Olivia. Próbálta leplezni, hogy felkavarták őt Bill szavai, de mint ahogy máskor, most sem tudta megzabolázni arcizmait.
   - Mindenről tudok, ami veled kapcsolatos – húzta el a száját Bill. Nem akart így beszélni Oliviával, de a lány nem hagyott neki más választást a viselkedésével.
   - Tessék? – kérdezett vissza összezavarodva Olivia. Hirtelen nem tudta, hogy Bill mire gondol.
   - Megegyeztünk peren kívül, nem emlékszel? Nem lesz tárgyalás, ha fizetem az orvosi kezelésedet és minden egyéb felmerülő kiadásodat.
   - De én nem… - nézett rá összezavarodva Olivia. Először nem emlékezett, hogy ő bármit is aláírt volna, de ahogy az emlékeiben kutatott, eszébe jutott, hogy még a kórházban meglátogatta őt egy elegáns, vonzó férfi, aki Bill ügyvédjeként mutatkozott be. Teljesen el is feledkezett róla, hogy mindent aláírt, amit az orra alá nyomtak. Valószínűleg azért nem emlékezett a fickóra, mert mindent el akart felejteni, ami Billel kapcsolatos. – Igazad van, sajnálom – sóhajtotta beletörődve Olivia, s ezzel együtt az ellenségessége is elszállt. Már nem akarta bántani Billt, sem távol tartani magától, egyszerűen csak tovább akart lépni és elfelejteni mindent, ami a Billel átélt álomra emlékeztette volna. Egy olyan szerelemre, ami csak a fejében létezik.
   - Nem, Olivia, én sajnálom – állt fel Bill a kanapéról, majd Olivia elé térdelve folytatta: Minden az én hibám. Nem kérem, hogy bocsáss meg, mert nem érdemlem meg, tudom. Annyit kérek, engedd meg, hogy segítsek.
   Olivia nem bírta elfordítani a fejét, csak bámult le Billre, az őszinte arcára és az érzelmektől csillogó szemébe. Egy pillanatra még arról is megfeledkezett, hogy az előtte térdelő férfi nem szereti őt, csupán csak sajnálja. Egy pillanat erejéig ismét az őket összekötő szerelmet érezhette. És pont ezért, a pillanatnyi gyengeség és képzelgés miatt sokkal inkább fájt a valóság.
   - Állj fel, kérlek – húzta el a kezét Olivia, mielőtt Bill megfoghatta volna. – Én nem haragszom rád – nézett el a feje mellett. – Baleset volt – rántotta meg a vállát, és egy kis mosolyt is megkockáztatott.
   - Igen, de… – ellenkezett volna Bill, s megfogta Olivia térdét.
   - Bill, elég, nem haragszom, oké? – söpörte le magáról a kezét. – Csinálj, amit akarsz, fizess ki mindent, ha ettől neked könnyebb, de ne gyere ide még egyszer – tolta hátrébb a vállánál érintve Billt, hogy felállhasson a fotelből. – Most már menj el – bicegett az ajtóhoz Olivia, vissza sem nézve Billre, aki megrökönyödve bámult utána.
   - Olivia… - mondta halkan. Így és ennyiszer még sohasem küldte el egyetlen nő sem.
   - Tovább kell lépnem – tárta szélesre az ajtót Olivia –, de úgy képtelen vagyok, ha a közelemben vagy – rázta meg a fejét, pillantását a földre irányítva. Nem akarta végignézni, hogy Bill kisétál az életéből.
   - Nem tudom, hogy miről beszélsz – lépett Olivia mellé Bill, de nem ért hozzá. Olivia tartása tisztán mutatta, hogy még véletlenül sem szeretne fizikai kapcsolatot vele. – Én ezt az egészet nem értem. Magyarázd el, kérlek, hogy mi bajod van velem. Semmit nem ártottam neked – fakadt ki Bill. – Oké, leszámítva, hogy elütöttelek, de ezen túl lövésem sincs, hogy mit tettem ellened – tárta szét karjait.
   - Semmit, te semmit nem tettél – sóhajtotta Olivia.
   - Akkor ki? Talán te? – kérdezett vissza Bill. – És mégis mit? Ki ellen? Ellenem? – folytatta, mivel Olivia nem válaszolt, csak a fejét biccentette meg. – Rendben, akkor viszont mondd el, hogy mit, mert nekem fogalmam sincs róla – lépett egyet előre, azonban már ez is sok volt, Olivia összerezzenve kapta fel a fejét, s egyenesen Bill szemeibe nézett.
   - Bill, kérlek, csak menj el, jó? – könyörgött Olivia könnyes szemekkel. – Ne erőltesd, mert úgysem mondok semmit.
   - De én ezt nem fogadom el! – csattant fel Bill. Képtelen volt elfogadni Olivia döntését. Meg sem fordult a fejében, hogy megszakítsa vele a kapcsolatot, sőt. Szívesen vette volna, ha a szerencsétlen eset után barátok maradnak.
   - Pedig kénytelen leszel – szegte fel dacosan a fejét Olivia. – Viszlát, Bill – csapta be az ajtót. Centiken múlt, hogy nem zárta oda a férfi valamelyik végtagját.
   - Olivia! – dörömbölt az ajtón hosszú percekig Bill, de nem kapott választ. Olivia makacsul hallgatott, meg sem mukkant az ajtó túloldalán. Legalábbis Bill így gondolta. Valójában a kanapén kuporogva zokogott.
Siratta az elvesztett szerelmet.


(Photo: http://delirioussdelirium.tumblr.com/post/108647253441)


\m/(-.-)\m/