Is This A Dream? 9. rész

Cím: Is This A Dream?
Alcím: Open Up Your Eyes
Kategória: Hetero
Műfaj: Romantikus
Szereplők: Bill Kaulitz / saját szereplő
Chapter 09: "Safe on the other side"

„Az, hogy nem vagy velem – több ezer mérföldre vagy tőlem –, egyáltalán nem hozott enyhülést. Tény, hogy már nem kínoz a közelséged, nem kell szembesülnöm mindennap azzal, hogy képtelen voltam megszerezni az egyetlen dolgot, amit valaha is igazán akartam, de ettől nem gyógyultam meg. Csak még rosszabb lett minden. A jövőm olyan, mint egy kietlen, üres út.”

- Jojo Moyes: Az utolsó szerelmes levél

   Órákig ült a hotel halljában.
   Csak bámulta a díszes ajtón belépő embereket, akiket a hirtelen jött vihar kergetett be az utcáról. Odakint szakadt az eső, folyamatosan mennydörgött, s gyakran az autók dudálása is behallatszott a pillanatnyi szünetek között.
   Ő is bőrig ázott, mivel az autó pár tömbbel arrébb kénytelen volt megállni egy baleset okozta dugó miatt. Ő azonban képtelen volt várakozni. Inkább végigrohant a járdán az egymást kerülgető, eső elől menekülő emberek között, minthogy akár egy percet is elvesztegessen.
   És azóta ott ült a kényelmes fotelban.
   Farmernadrágja nedvesen tapadt a lábához, pólója és pulóvere is csurom víz volt. De most ez sem érdekelte. Csak a cél lebegett a szeme előtt. Reszketett, fogai fázósan koccantak össze, ennek ellenére mégsem ment ki a mosdóba, hogy legalább a pólóját és a haját megszárítsa kicsit, mert félt, hogy esetleg elkerülik egymást. Nem mert kockáztatni.
   Agya először fel sem fogta a látottakat. Hosszú pillanatokig bámulta a recepciós pultnál ácsorgó személyt, mire felismerte. Ő volt az. Olivia.
   Haja csapzottan, vizesen omlott végig a hátán és a vállain, s sokkal hosszabban, mint ahogy arra Bill emlékezett. A fehér atléta és a rózsaszín, könnyű szoknya szintén nedvesen tapadt testére, kihangsúlyozva alakját, gömbölyű csípőjét.
   Csak bámulni volt képes. Álmában sem gondolta volna, hogy így fog reagálni a viszontlátásra, s hogy ugyanaz a mondat fog kattogni a fejében újra és újra: Magad miatt szeretlek.
   Tisztán emlékezett minden egyes szóra, amelyet a lánynak mondott, míg az öntudatlanul feküdt a kórházi ágyban. Ez is egy olyan mondat volt. Mesélt neki a nagy szerelmeiről, a csalódásairól, a kudarcairól, a meg nem értettségéről. De mesélt neki a vágyairól is. Arról, hogy szeretne ismét szerelmes lenni. Szeretné, ha végre önmagáért szeretnék, ha a valódi énjét látnák és nem csak a kirakatot; a pénzt és a világnak mondott hazugságokat.
   Olivia mindent teljesített. Igaz ugyan, hogy csak egy könyv lapjain, viszont azokon a lapokon ott volt kiterítve Olivia szíve és lelke. Minden, amit csak felajánlhatott Billnek.
   Mindezek után Bill hinni akarta, hogy a könyv egy üzenet volt Oliviától, neki. Csakhogy amikor Olivia megfordult, hogy megnézze, kire mutat a szálloda alkalmazottja, az arcán ragyogó mosoly helyét a zavarodottság és a döbbenet keverék vette át. Hosszú pillanatokig bámulták egymást, mintha nem tudnák elhinni, hogy valóban megtörténik a találkozásuk.
   Bill mozdult elsőként, szinte egy időben Oliviával, aki a lift felé irányítva lépteit próbált elmenekülni, azzal viszont nem számolt, hogy Bill gyorsabb és kitartóbb lesz, s sikerül becsusszannia a fülkébe, mielőtt az ajtók összezárultak volna.
   Egyetlen pillantásra sem méltatta őt Olivia. Hiába borította tükör az egész belső teret, Olivia egyre csak a saját tükörképét bámulta, pontosabban a nyakában lógó repülőt formázó ezüst medált.
   Bill semmit nem erőltetett. Időt akart hagyni Oliviának, ugyanakkor már ő maga sem volt biztos benne, hogy olyan jó ötlet volt felkeresni a lányt. Eszébe jutottak Tom szavai, hogy teljesen megbolondult és csak hülyét csinál magából Olivia előtt, aki valószínűleg még szét is fogja kürtölni a világnak mindezt.
   Egy mély sóhajjal azonban kiverte a fejéből az ostoba gondolatokat és inkább azt figyelte, hogyan reagál Olivia a közelségére. Karjait fázósan összefűzte maga előtt, csakhogy ezzel azt érte el, hogy Bill tekintetét a mellkasára irányította. Ugyanakkor Bill ennek a mozdulatnak köszönhette azt is, hogy észrevette, Olivia a szeme sarkából őt nézi, méghozzá az alsó ajkát rágcsálva. Csakis emiatt merte megengedni magának, hogy rámosolyogjon.
   Senki nem járt a folyosón. Az egyetlen, folyamatosan ismétlődő zajt is ők keltették, ahogy vizes cipőikben a szálloda vörös szőnyegén lépkedtek. Olivia szobájának ajtajához érve csak annyi időre álltak meg, míg a lány a kulcsával kinyitotta azt. Szótlanul léptek be a sötét helyiségbe, s ezután már teljes csend borult a kihalt folyosóra, csak az ég dördült meg néha. A vihar elvonult a város fölül, abban a bizonyos szobában viszont még csak ezután csaptak le az első villámok.



   - Mondj valamit, kérlek – ácsorgott Bill az ajtónak dőlve. Már legalább öt perc eltelt azóta, hogy beléptek Olivia szállodai szobájába, de még mindig nem szóltak egymáshoz egy árva szót sem.
   - Szia – lehelte halkan Olivia, s pillantását végre Billre emelte.
   - Szia? Tényleg csak ennyit tudsz mondani? – forgatta meg szemeit Bill csalódottan, majd egy határozott mozdulattal ellökte magát az ajtótól és Olivia mellé ült az ágyra.
   - Mégis mit kellene mondanom? – csattant fel Olivia. Szemeiből eltűnt a fájdalmas csillogás, s sokkal inkább haragosan villant. – Nem kértem, hogy gyere ide – ejtette ölébe kezeit, hogy még véletlenül se érjen hozzá Billhez.
   - De igen – csúszott hozzá közelebb Bill.
   - Nem – rázta a fejét dacosan Olivia. Fel sem tűnt neki, hogy Bill már közvetlenül mellette ül.
   - Olivia – suttogta halkan Bill. Egy pillanat alatt elvarázsolta Olivia finom illata, mely bekúszott az orrába, mikor a lány megrázta vizes haját. – Olivia – ismételte meg a nevét. Nem most találkoztak először, Bill mégis úgy nézett rá, mintha még sohasem látta volna azt a gyönyörű lényt, aki mellette ül.
   - Menj el – pattant fel Olivia, mikor végre meghallotta Bill rekedt suttogását, és megérezte hosszú ujjainak érintését a kézfején. – Jobb… jobb lesz így – dadogta elakadó lélegzettel. Teljesen a hatalmába kerítette a férfi közelsége.
   - Kinek lesz jobb? – kérdezett vissza bátran. Látta Olivián, hogy nem hagyja hidegen a jelenléte; mellkasa szaporán emelkedett, arca kipirult, szeme vágyakozón csillogott, ujjai pedig szoknyája anyagába martak.
   - Csak… csak menj – pördült meg Olivia, s inkább az ablakon bámult kifelé. Helyesebben csak a tükörképét láthatta a kint uralkodó sötétség miatt.
   - Nem akarok – makacsolta meg magát Bill. Még a repülőgépen ülve elhatározta, hogy addig nem tágít, amíg minden kérdésére választ nem kap. Ugyanakkor azt is be kellett látnia, nem is ismeri Oliviát. Azt hitte, Amelia, a könyv hősnője olyan, mint Olivia. Tévedett. Olivia nem fog az első szóra a karjaiba borulni, annál sokkal makacsabb. És neki talán pont ezért kellene hagynia az egészet. Olivia nem akarja maga mellett tudni. És talán neki tiszteletben kellene tartania a döntését. – Miért vagy ilyen elutasító? – kérdezte végül nagyot sóhajtva. Érteni akarta Oliviát.
   - Nem vagyok – motyogta az orra alatt. – Csak nem szeretem, ha zaklatnak – mondta, csakhogy ez a világ legnagyobb hazugságának tűnt a szájából.
   - Nem akartam, hogy így érezd – nézte mereven Olivia hátát. – Én csak beszélgetni szerettem volna – rántotta meg a vállát önkéntelenül. – Olvastam a könyvedet.
   - Tessék? – kérdezte Olivia döbbenten, szinte már pánikolva, s lassan Bill felé fordult.
   - Azt hitted, nem fog a kezembe akadni? – mosolyodott el Bill. Nem akarta kinevetni Oliviat, de az egész helyzet kezdett nevetségessé válni.
   - Nem volt hozzá jogod – szorította össze szemeit fájdalmasan Olivia. – Ez nem történhet meg – suttogta maga elé, miközben kezeit az arcára simította.
   - Miért? – állt fel lassan Bill. Majd' megszakadt a szíve, ahogy Oliviát figyelte, aki egyértelműen a könnyeit nyeldekelte. – Miért olyan nagy bűn, hogy elolvastam a könyvedet?
   - Nem-nem-nem – motyogta folyamatosan Olivia két hüppögés között.
   - Hé – érintette meg finoman Olivia kézfejét. – Ez csak egy könyv – mondta ki az első dolgot, ami eszébe jutott.
   - Nem csak egy könyv – ejtette le kezeit Olivia, s így előbukkantak könnyáztatta szemei. Az egyik pilláján még egy hatalmas könnycsepp is ott csücsült.
   - Tudom – sóhajtotta Bill, már közvetlenül Olivia előtt állva. Kényszerítenie kellett magát, hogy ne simogassa meg a kipirult arcát.
   - Azt kétlem – rázta meg a fejét szomorkásan Olivia, majd ellépve Billtől a fürdőszobába ment, s vizes ruháitól megszabadulva, a szálloda puha köntösébe burkolózva tért vissza, bolyhos, száraz törölközőket tartva a kezében. – Nem akarom, hogy megfázz.



   Az elmúlt másfél évben minden egyes nap, minden erejével azért küzdött, hogy végre elfelejtse Billt. Hogy végre kitörölhesse a szívéből annak az átkos „három hónapnak” az emlékét. A könyv is a terápiájának a része volt. Abban bízott, hogy ha megfogalmazza az érzéseit, a gondolatait, könnyebben tovább tud majd lépni. Hitt ebben, és hitte, hogy működik is, de most, mikor azt figyelte, hogyan bújik ki Bill a vizes pulóveréből, minden álombeli emléke egyetlen pillanat alatt visszatért. Tudta, milyen érzés megcsókolni őt, megérinteni az arcát, végigsimítani a meztelen mellkasát és közben azt suttogni, mennyire szereti. Mindezeket tudta, pedig meg sem történt.
   - Nem gond? – nézett rá Bill várakozóan, már a mellkasáig felhúzott pólóval.
   - Nem, persze – motyogta Olivia fülig pirulva, s inkább az ágyon heverő nyitott bőröndjében kezdett turkálni száraz ruhák után. Félt, hogy minden önuralmát elveszíti és feladja az elhatározását, ha Bill meztelen felsőtestét kell bámulnia. – Ennek jónak kell lennie – húzott elő a kupac aljáról egy fekete Linkin Park-pólót. Oda sem nézve nyomta Bill kezébe. Ideges volt, összezavarodott és bizonytalan. Ismét. Mint akkor, ott a kórházban. Nem értette, miért akarja látni őt, hisz nem is ismerte. Aztán ott volt a kórházi számla meg a kezelések. Miért akart mindent fizetni? Miért akarta folyton tudni, hogy milyen állapotban van? Miért kellett felkeresnie őt a lakásán? Csak a sok miért. De mi van, ha most ezekre a miértekre végre választ is kapna? Csak egy kis bátorság kellene hozzá. Egy picike mersz és hit, hogy nem lesz rossz vége. Hogy nem fog megint depresszióba süllyedve vegetálni és küszködni minden egyes nap a fennmaradásért.
   - Nyugodtan idenézhetsz?
   - Ho-hol van a nadrágod? – nyögte Olivia, miközben kezeit a szemei elé kapta. Éppen hogy sikerült leküzdenie zavarát, erre most ismét fülig pirult. Bill egy szál alsónadrágban állt előtte.
   - Levettem, mert vizes – bújt bele az Oliviától kapott pólóba.
   - Nem maradhatsz így – hadonászott maga előtt Olivia, továbbra is a szemeit takargatva.
   - Van nálad nadrág az én méretemben? – huppant le Bill az ágyra. Szórakoztatta, hogy ilyen hatással van a lányra, így legalább bizonyossá vált számára, hogy nem hagyja hidegen Oliviát a jelenléte.
   - A francba – motyogta az orra alatt beletörődve Olivia. – Akkor legalább a takarót húzd magadra.


\m/(-.-)\m/