Bleib mit mir! 1. rész

"A tegnap csak rémálom volt, a régmúlt pedig… Nos, az már régen elmúlt! A jövő viszont még csak most jön, és eszméletlen dolgokkal kecsegtet!"

- J. Goldenlane: Farkastestvér

1.

Lisa

Hétfő este volt, június első hete. Viszonylag későre járt az idő. Már hat óra is elmúlt, mire kiléptem a könyvtár ajtaján.

Fáradt voltam. Fájt a szemem, a fejem, a nyakam merev volt, a vállam pedig majd’ leszakadt a teletömött táskám súlyától. Egész nap könyvek fölött görnyedtem – rendületlenül tanultam az egy hét múlva esedékes kettő darab vizsgámra.

Lassan botorkáltam el a buszmegállóig, de alighogy leültem a műanyag padra, begördült elém a busz. A leghátsó ülésbe fészkeltem be magam. Zöld sapkámat szinte a szememig lehúztam, térdeimet megtámasztottam az előttem lévő ülés támláján, majd a fülembe dugtam telefonom fülesét, a hangerőt pedig maximumra állítottam.

Az agyam teljesen kikapcsolt. Csak bambultam ki az ablakon és próbáltam nem gondolkodni. Máskor olvasni szoktam, most azonban annak örültem, hogy végre pihenhetek kicsit. Fáradt voltam. Éreztem, hogy lassacskán minden erőmet elhasználom. A semmiért.

Szinte nincs is életem. Egyetemre járok, dolgozom, hazamegyek. Ennyiből áll egy napom. Persze, azért néha elmegyek a csoporttársakkal egy-egy este… de az valahogy mégsem ugyanaz.

A nevem Elisabeth Strauss, huszonkét éves vagyok, egyetemre járok, kulturális antropológia szakra. Jelenleg mi az egyetlen vágyam, amit igazán, tiszta szívből szeretnék? Szerelmesnek lenni.

Még sohasem voltam szerelmes. Nem tudom, milyen érzés valakit feltétel nélkül szeretni. Azt viszont tudom, hogy nem akarok egyedül lenni. Nem akarok egy savanyú, megkeseredett emberré válni…

Mindig is különc voltam. Már a középiskolában is kilógtam a sorból. És nem csak azért, mert kitűnő tanuló voltam. Mint tudjuk, ha valaki jól tanul, akkor stréber, ergo, nem barátnak való személy. A tinédzserek előszeretettel címkéznek fel és bélyegeznek meg mindent és mindenkit, aki egy kicsit is másabb, mint ők.

Jelenleg Loitschéban lakom az anyukámmal. Tíz éves voltam, mikor a szüleim elváltak, azután költöztünk ide. Amióta csak az eszemet tudtam, apunak sohasem volt munkahelye. Anyu dolgozott helyette is, ő tartott el minket. És elviselte apám italhoz fűződő viszonyát. De mint lenni szokott, nála is betelt a pohár – milyen ironikus. Jött a megszoksz-vagy-megszöksz-téma. Nos, ő inkább megszökött. Nem tudott megváltozni, de talán nem is akart.

Anya ekkor döntött úgy, hogy új életet kell kezdenünk. A cégnél, ahol dolgozott, kérte, hogy helyezzék át. Mindegy hova, csak el Bielefeld közeléből. Végül Magdeburgba került, viszont ott nem találtunk megfelelő lakást, így kénytelenek voltunk a szomszédos településeken is nézelődni. Ilyen körülményes módon jutottunk el Loitschéig. Ekkor tizenkét éves voltam. Egy visszahúzódó, szégyenlős kislány. Az általános iskolát gyűlöltem. Nem voltak barátaim. Csak a könyvek.

Az apám körülbelül két éve halt meg, de nem hagyott rám mást, csak adósságot. Nem volt ő rossz ember, csak túl sok olyan hibát követett el, amelyeknek aztán meglettek a maguk következményei. A halála után pofán csapásként ért a levél, miszerint nekem kell törleszteni az adósságait. Nos, kellemetlen helyzet. Nem sok embernek jut ki, hogy még be sem töltötte a huszonegyet, de már akkora adósság van a nyakán, amit még hosszú évek múltán is nyögni fog. Ettől függetlenül, próbálok jól élni, szeretni azokat, akik mindig mellettem álltak.

Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy közeledik a megálló, ahol le kell szállnom. A sofőr bosszankodva nézett rám a hatalmas visszapillantó tükörben, mikor már majdnem a megálló előtt jeleztem. Nem foglalkoztam vele. Csak szerettem volna belevetni magam az ágyikómba és reggelig aludni.

Körülbelül öt percre laktunk a megállótól. Lassan sétáltam végig az út mellett húzódó falatnyi kis járdán. Leplezetlenül bámultam be szinte minden egyes udvarra, ami mellett elhaladtam, s próbáltam meglátni azt a valóságot, amiben az emberek a mindennapjaikat élik.

Hallottam, hogy egy autó közeledik az úton, ugyanarról, amerről én is jöttem. Túl nagy jelentőséget nem tulajdonítottam a dolognak egészen addig, amíg mellém érve telibe nem vágott vízzel az egyik hatalmas út menti pocsolyából. Kezeim azonnal a magasba lendültek, középső ujjaimat feltartva nyilvánítottam ki a véleményemet. Nagyot sóhajtva, tokától bokáig csurom vizesen tettem meg a hátralévő 100 métert. A házunkhoz érve még szerencsétlenkedtem egy kört a kertkapu zárjával.

Pillantásom automatikusan siklott el jobbra, a szomszéd kapubejáróra, ahol egy ismeretlen, ezüst színű autó állt.

Ha ránéztem arra a házra, mindig kicsit nevethetnékem támadt. Sokan csak azért képesek voltak napokig a kerítés előtt csövezni, hogy akár csak egy pillanatra lássák valamelyik Kaulitz-fiút… Én meg… itt lakom a szomszédjukban, mégsem ismerem őket. Bocsánat, csak a tisztánlátás végett, a Kaulitz-Trümper-család lakik a tőszomszédságunkban. Az imént pedig azért mondtam azt, hogy nem ismerem a fiúkat, mert ez az igazság. Hiába laktunk évekig szinte egymás szájában, nem sokat beszéltünk. Nem voltunk barátok, nem játszottunk együtt a kertben. Hiába van köztünk egyetlen nyamvadt év, fényévekre voltunk és vagyunk is egymástól. A szüleink jóban voltak és vannak, mi viszont még csak nem is beszéltünk egymással a kötelező udvariassági formulákon kívül. Én teljesen elbújtam a saját világomban, ők meg szintén elvoltak a maguk saját kis világában. Aztán, mikor felfedezték őket, még kevesebb időt töltöttek itthon, végül pedig Hamburgba költöztek. Járják a világot. Már azt sem tudom, hogy igazán hol is van az „állandó” lakhelyük… Már nagyon rég volt, hogy utoljára ott ücsörögtek a szomszéd ház teraszán.

Mindezek ellenére Simonenal és Gordonnal jól kijövök. Néha elmondják nekem is, hogy éppen mi van a fiúkkal, de semmi több. Gordon néha azzal ugrat, hogy lassan már a lánya is lehetnék, annyit lógok náluk. Nos, ebben van némi igazság. Bár az anyukámat semmi pénzért nem cserélném el, egy pótpapi azért jól jönne… Anyu gyakran van távol, akár több napig is. Üzletkötőként dolgozik, muszáj utaznia. Ilyenkor aztán előfordul, hogy az éjszakákat a szomszédban töltöm. Mindig is be voltam tojva, ha egyedül kellett aludnom egy tök üres házban. És ez azóta van, hogy ideköltöztünk. Eleinte persze nem mondtam anyunak, hogy szó szerint rettegek és csak pár órát vagyok képes aludni. Azt sem én találtam ki, hogy a szomszéd kanapéján csövezzek… Viszont az érzés, hogy egymagam vagyok, sokkal erősebb volt.

(Eredeti bejegyzés: 2011. június 16.)

\m/(-.-)\m/