Bleib mit mir! 14. rész

„Abban a pillanatban, hogy úgy érzed, nem megy tovább, vegyél egy nagy levegőt, és tudd, hogy erős vagy.”

- Oravecz Nóra: 99 léleksimogató gondolat

14.

Lisa

Nem tévedtem sokat, amikor azt mondtam, hogy félájultan fogok a nőgyógyászatra eljutni. Sosem bírtam, ha vért vettek tőlem… Minimum 15 percig ültem a folyosón a labor előtt a kényelmetlen műanyag széken, teljesen szétcsúszva, kóválygó fejjel. Szerencse, hogy nem hánytam össze magam.

A nőgyógyásznál sem volt épp leányálom. Még jó, hogy reggel szoknyát vettem fel, különben villogtathattam volna a pucér seggem a dokinak. Míg levette a kenetet, ugyanaz a gondolat járt az agyamban, csak mint a turkálóban. Rémesen éreztem magam. Oké, hogy ez a munkája, de attól engem még zavart, hogy egy vadidegen fickó matat a lábaim között.

Azzal a tudattal léptem ki a folyosósa, hogy Tom valószínűleg pontosan tudja, hogy épp az imént dobtam szét a lábaim… A szoknyámat húzgálva, lehajtott fejjel ácsorogtam, míg arra vártam, hogy Tom összekaparja magát és indulhassunk tovább.

Mindeddig Tom csodásan vette az akadályokat. Türelmesen ült mellettem és egyetlen szó nélkül karolta át a derekam, ezzel szilárd támaszt adva a vérétől megfosztott testemnek. Egymáshoz simulva battyogtunk át a méhészetre. Ha nem lettem volna kiütve, biztosan nem hagyom, hogy ilyen helyzetbe kerüljünk. Ekkor már azért kezdte kínosan érezni magát; páran gyanakodva méregették. Szinte már sajnáltam, de csak szinte. Én szóltam, hogy ez lesz.

Az ultrahangra várva bukott ki belőle az első kérdés.

- Terhes vagy?

- Mi van? – néztem rá elkerekedett szemekkel.

- Akkor beteg vagy? – vetette fel a következő opciót.

- Mi? – Én még a terhes-résznél tartottam.

- Mennyire súlyos? – lépett elém, mivel épp a falat támasztottam a vizsgáló ajtaja mellett.

- Hallgass már el! – tapasztottam tenyeremet a szájára. – Bocsánat… - motyogtam, mikor eljutott a tudatomig, hogy mit is csináltam. Az ajkai puhák és forróak voltak, míg a piercing az alsó ajkában kellemesen hűvös. És bár bocsánatot kértem, nem voltam képes elhúzni a kezem. Mindeközben egyre csak a meglepettségtől elkerekedett barna szempárt bámultam.

- Elisabeth Strauss – nyílt ki mellettünk az ajtó. Ijedten kaptam le a kezem a szájáról, s fordultam a vizsgáló ajtaja felé. Gondolatban legalább százszor elátkoztam magam, amiért ekkora marha voltam. Hogyan hagyhattam, hogy ez megtörténjen? Egy pillanatra elfeledkeztem mindenről, és csak azt kívántam, bárcsak belecsókolt volna a tenyerembe, majd a falhoz nyomva hajolt volna az ajkaimra.

Tudtam, hogy megint kérdezősködni fog. Ez egyrészt zavart. Másrészt viszont jó lett volna végre valakivel beszélgetni. Az ismerőseim közül – ha anyut nem számolom – egyedül csak Léa és Tom szülei tudták, hogy van ez a problémám. De mégis kinek mondtam volna el és miért? Nincs olyan ember az életemben, akit ennyire közel tudnék engedni magamhoz. Amúgy meg miért is híresztelném? Ha normálisan szedem a gyógyszeremet, semmi bajom – pár mellékhatást leszámítva. De ez is csak az én bajom.

Bambán pillogtam fel a fehér köpenyes nőre, mikor közölte, hogy végeztünk és mehetek, amerre látok.

- Ennyi volt? – lépett mellém Tom, mikor kiléptem a folyosóra.

- Igen – bólintottam bizonytalanul. Picit meglepett, hogy nem kezdett kérdésekkel bombázni.

- Nem azért mondom, de már halálra untam magam. – És elindult a kijárat felé, nem foglalkozva azzal, hogy követem-e vagy sem. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy meglépek. Úgysem hiányoztam volna senkinek. A lift előtt azonban kénytelen volt megállni, s legnagyobb meglepetésemre, mosolyogva fordult hátra.

Némi határozottságot magamra erőltetve léptem mellé, de nem szóltam hozzá. Minden idegszálammal próbáltam figyelmen kívül hagyni a cuki pofiját, s arra gondoltam, miért csinálja ezt? Miért kedves? Miért mosolyog rám? Hisz olyan bunkó módon viselkedtem vele, amit egyébként sohasem mernék megengedni magamnak. Mazochista vagy mi? Szereti, ha újra és újra belerúgnak?

(Eredeti bejegyzés: 2011. szeptember 19.)

\m/(-.-)\m/