Bleib mit mir! 16. rész

„Amire nagyon vágyik az ember, az előbb-utóbb mindig teljesül, csak akkor nem, azt hiszem, ha amire vágyik, nem válik javára.”

- Johanna Spyri: Heidi

16.

Lisa

Csak ültem ott az egyik asztalon, a pub elkerített hátsó udvarán, az eget bámulva. A csillagokat keresve néztem fel a magasba, de semmit nem láttam. Mégis mit vártam? Hogy majd miattam nem fognak égni a város fényei? Hogy majd miattam fognak fényesebben ragyogni azok az aprócska kis pontok?

Próbáltam nem gondolkodni, kizárni az agyamból az elmúlt napok, órák eseményeit. Nem akartam újra és újra azt hallani, mennyire jelentéktelen vagyok, hogy mennyire nem vesznek észre mások.

Bosszúsan megráztam a fejem és a kibuggyanó első könnycseppet is gyorsan letöröltem. Lábaimat törökülésbe húztam, s behunyt szemekkel koncentráltam az éjszaka hangjaira.

- Zavarok? – Úgy megijedtem a váratlan hangtól, hogy majdnem lebucskáztam az asztal tetejéről.

- Igen – morogtam, miután már képes voltam normálisan levegőt venni.

- Leülhetek? – De a válaszomat meg sem várva, már le is huppant mellém. Nem tudom, szándékosan tette-e vagy sem, és egyáltalán észrevette-e, de a combját szorosan az enyémhez nyomta és meztelen karjaink is összesimultak.

- Miért kérdezed, ha úgysem érdekel a válasz? – húzódtam el tőle, de mintha csak egy mágnes lenne a testében, szinte velem egyszerre mozdult. Nem néztem rá, inkább ismét az ég felé fordítottam a pillantásomat. Nem akartam tudomást venni a jelenlétéről, viszont a piruló fejem arról tanúskodott, hogy ez bizony rohadtul nehéz feladat. S bár nem néztem rá, magamon éreztem a vizslató barna szempárt.

- Keresel valamit? – suttogta a fülembe olyan közelről, hogy forró lehelete a bőrömet csiklandozta.

- A teliholdat – nyökögtem zavartan és akaratlanul is a kis fürdőszobai baleset képei villantak be. Ha lehet olyan, akkor azt hiszem, még inkább elpirultam. Legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. Tom halk kuncogása csak még jobban megerősítette bennem az érzést. Bárhol máshol szívesebben lettem volna, mint akkor és ott, vele. Miért nem veszi észre, hogy nem akarok tőle semmit? Nem akarom, hogy hozzám érjen és nem akarom, hogy rám nézzen. Még csak ne is gondoljon rám. Minden olyan könnyű volt nélkülük. Nélküle. Most meg? Bárhova lépek, Tomba botlok. Nagy kérés lenne, hogy nyugodtan élhessem a már régen elcseszett életemet, újabb komplikációk nélkül? – Miért jöttél ide? – kérdeztem halkan, arcomat még mindig az ég felé fordítva.

- Mert valaki azt mondta, hogy ez egy jó hely, és tudod, dolgozik itt egy lány…

- Miért jöttél utánam? – szakítottam félbe bosszúsan, s végig sem gondolva, mit teszek, egyenesen a szemébe néztem. Nos, nem kellett volna. Túlságosan közel került arca az arcomhoz, ajkai az ajkaimhoz.

Teljesen rabul ejtett a csillogó szempár. Egy pillanat alatt kiszökött a fejemből minden gondolat, és csak arra tudtam koncentrálni, ahogyan a résnyire elnyílt ajkai közül kiáramló levegő az én ajkaimat simogatja.

Nem bírtam megmozdulni, vagy épp elfordítani a fejem, de még pislogni is alig. A számban viszont olyan nyáltermelés indult meg hirtelen, hogy önkéntelenül is nagyot nyeltem. Éreztem, hogy arcom már nem a szégyenérzettől piroslik, hanem a csókja utáni vágytól. Abban a percben azt akartam, hogy megérintsenek az a hihetetlenül kívánatos ajkak, hogy mélyen a tüdőmbe szívhassam testének finom illatát. Tudni akartam, milyen hozzáérni a puha bőréhez, és milyen az, ha a kecses ujjaival megcirógatja a nyakam.

\m/(-.-)\m/