Bleib mit mir! 2. rész

„Apró változások. Kis lépések. Elvégre a nagy ajtók is kis zsanérokon fordulnak meg.”

- Judith Sills: Szállj le a döglött lóról!

2.

Lisa

Alig léptem be a kertkapun, az öthónapos golden retriever kiskutyám, egy tündéri kis gombóc, máris a lábaimnál ficánkolt. Annak ellenére, hogy majd’ átbuktam rajta, csak jóízűen kacarásztam rajta, hogy milyen kis eleven a drága. Egyszerűen imádtam. Amióta csak velem van, sokkal, de sokkal többet nevetek, mint előtte. Elég ránéznem a cuki pofijára és máris egy levakarhatatlan vigyor kúszik az arcomra. Tisztán emlékszem arra az estére, amikor minden előjel nélkül berobbant az életünkbe. 

Úgy két, majdnem három hónappal ezelőtt, épp Berlinből autóztunk hazafelé. Én az egyetemen voltam, anya pedig munkaügyben járt a városban.

Mindketten fáradtak voltunk, sötét is volt. Néha elbóbiskoltam egy-egy pillanatra az anyósülésen. Egy ilyen alkalomkor, mikor már majdnem elaludtam, hirtelen egy hatalmas rántást éreztem. Ha nem lettem volna bekötve, biztos, hogy bemászok a kesztyűtartóba. Ijedten pislogtam anyura. Először fel sem fogtam, hogy mi történt. Anyu persze csak markolta a kormányt és olyan bőszen fújtatott, mintha épp egy öt kilós gyereket próbálna magából kipasszírozni. Soha nem láttam még ilyen ijedtnek.

- Elütöttem egy kutyát – motyogta fal fehér arccal.

- Biztos? – köszörültem meg a torkom.

- Nem tudom – mondta, de már kapcsolta is ki a biztonsági övét. Szinte egyszerre vágódtunk ki az autóból.

Ha nem égett volna az utastéri világítás és az autó fényszórója, orra bukom az első békában. Mindketten a kocsi elülső részéhez siettünk. Először csak egy szőrkupacot láttam. Összefacsarodott a szívem a gondolattól, hogy talán tényleg elütöttünk egy kutyát. De a kis gombóc halkan nyüszögni kezdett és mocorogni, majd felemelte kis fejét. Azonnal szerelembe estem.

Óvatosan az ölembe lapátoltam a kis picurt, visszaültünk az autóba és már indultunk is, hogy kerítsünk egy állatorvost. Bár külső sérülés nem volt a szőrösön, jobbnak láttuk, ha egy szakember is látja. Olyan kis ijedt volt. Csak úgy reszketett az ölemben, hiába simogattam a kis buksiját, hiába duruzsoltam a fülébe halkan.

- Szerinted kitették? – néztem fel anyura. Más észszerű magyarázatom nem volt arra, hogy miért kolbászolt a semmi közepén egy kiskutya.

- Attól tartok – vonta meg a vállát. A szokottnál is körültekintőbben vezetett. Benne is nyomot hagyott a találkozás.

A kis bolyhos aznap éjszaka már nálunk aludt. Nem volt kérdés, hogy hazavisszük-e. Ha anyu ellenkezett is volna, akkor addig hisztizek neki, amíg bele nem egyezik. Szerencsére nem történt komoly baja – az ijedtségen kívül –, a lökhárító épphogy csak nekikoccant, illetve rettentően kajás volt a drága. Bónusz meglepi is járt a kölyökkel. Rengeteg bolha. Fél éjszaka a kutyát áztattam a kádban, aztán magamat.

A reggeli ébresztőt hajnalok hajnalán kaptam nyüszítés és ajtókaparás formájában. A kis dög olyan szintű hisztit vágott, hogy félő volt, a szomszédokat is összecsődíti, engem meg feljelentenek állatkínzásért. És csak úgy mellesleg. Valaki közölhette volna velem, hogy egy ilyen korú kiskutya nagy valószínűséggel még nem szobatiszta. A taktikai pontokon elhelyezett pisi tócsák és kaki kupacok, mint taposóaknák, alakították át a konyha egész területét komplett háborús övezetté.

Anyu röhögve kortyolgatta a kávéját a teraszon, míg én a kedvenc pizsimben, a kutyuskám hátsójának termékét takarítottam. Annak a napnak a megkoronázásaként, köszönetképpen, míg az éjszaka nyomait próbáltam eltüntetni, a kis disznó belepisilt a kedvenc – és egyetlen – nyuszis mamuszomba, és pedig gyanútlanul bokáig merültem a meleg, tocsogó cuccba. 

Gondoltam, vagy legalábbis voltak elképzeléseim arról, hogy egy kutyus nagy felelősség, sok odafigyelést és türelmet igényel. Na, de ennyire?

De mégis. Mindegy hányszor potyogtatta tele a házat, vagy túrta ki anyu kedvenc virágait, vagy épp csavargott Simoneéknál, örülök, hogy aznap este minket stoppolt le. Színt hozott az életembe. Megmutatta, hogy mennyi szeretet, törődés, gondoskodás van bennem. Hogy akkor leszek igazán teljes, ha ezt mind megoszthatom, valakinek odaadhatom.

De ott tartottam, hogy majd’ hasra estem az én szépséges kiskutyámban, Edoban. Kérdezhetnéd, hogy honnan jött ez a név. Nos, szeretem a japán rajzfilmeket, animeket, és az egyikben akadtam össze ezzel a névvel. Rövid és könnyen megjegyezhető, különleges, ugyanakkor mégsem hangzik nagyon bugyután. Gordon eleinte Budinak hívta (a kerti pottyantós után), miután elmeséltem neki, hogy mindenhova pottyant egy tereptárgyat. Edonak sem tetszhetett a név, ugyanis még azon melegében meglátogatta Gordonék udvarát és hagyott pár szeretetcsomagot a fűben. Öröm volt nézni, hogy Gordon milyen állhatatosan kereste minimum fél napon át a szagok forrását.

Mivel már úgyis sáros voltam, egy percig sem gondolkodtam, csak az udvar közepére tereltem Edot, a táskámat a lábam mellé dobtam és magam is lehuppantam a nedves fűre. Edo rögtön rám vetette magát, ezzel hanyatt döntve, azután pedig nedves orrát a nyakamhoz dörgölve szagolgatta és nyalogatta a bőrömet.

- Szia, Lisácska! – Jött hirtelen jobb felől, minden előjel nélkül az ismerős hang. Szememet törölgetve toltam arrébb Edot és tornásztam magam ülő helyzetbe.

- Cókojom, Gojdon báci! – selypítettem óvodásokat megszégyenítő tökéletességgel, a két hatalmas tuja között kikandikáló fej irányába.

- Be vagy szívva, te gyerek? – kérdezett vissza megrökönyödve Gordon, közben pedig már az egyik karját is átszuszakolta az örökzöldek között.

- Bár úgy lenne! – sóhajtottam fáradtan. Kényelmesen elhelyezkedtem törökülésben, Edo pedig hozzám bújt, fejét a combomon pihentetve.

- Csak nincs valami baj? – kérdezte aggódva a drága szomszéd. Mondtam én, hogy olyan, mintha az apám lenne.

- Dehogy! – emeltem rá tekintetem fél kézzel legyintve, másik kezemmel végig Edo fültövét vakargatva. – Csak fáradt vagyok. Hosszú napom volt – nyomtam el a mondat végét egy ásítással.

- Mennyi van még?

- Egy hét, két vizsga. – Közben Edot figyeltem, ahogy egy kis békát ugrált körbe kíváncsian, néha megbökdösve az orrával.

- Mi történt veled? – kérdezte meg egy hosszabb, némán eltöltött perc után. – Sáros vagy – mutatott végig rajtam, mivel csak értetlenül pislogtam rá.

- Ja, hogy ez? – néztem végig én is magamon. – Egy hülye barom azt hitte, hogy övé a világ, csak mert luxuskocsi van a segge alatt! – morogtam idegesen. Egy pillanatra mintha a felismerés és egy mosoly keveréke suhant volna át az arcán.

- Nézd a jó oldalát! – Felvont szemöldökömet látva folytatta: Ma már nem kell zuhanyoznod – nyögte és kitört belőle a röhögés.

- Nagyon vicces – fújtam mérgesen. Felmarkoltam a táskámat, majd Edoval a sarkamban a ház felé indultam.

- Gyere át vacsorára! – kiabálta utánam.

- Köszönöm, de tanulnom kell – fordultam meg.

- Biztos?

- Tuti – bólogattam hevesen. Minél hamarabb be akartam jutni a házba. Kezdett fázni a hátsóm a vizes gatyában.

- Holnap? – kérdezte. – Most szólok, Simone nem fogja hagyni, hogy azt is ellógd! – fenyegetett meg a mutatóujjával.

- Nocsak – vágtam csípőre a kezem. – Ezt vehetem fenyegetésnek?

- Akár – nézett vissza rám, ugyanúgy felhúzva a szemöldökét.

- Figyelj, Gordon! – váltottam komolyabb hangnemre. – Szerintem a következő egy hétben nem igazán leszek képes közösségi emberként viselkedni – sétáltam vissza a kis léckerítéshez, ami elválasztja egymástól a két udvart, és amelyen már Gordon is könyökölt egy ideje. – Rengeteg tanulni valóm van – vontam meg a vállam – és Simone sem értékelné, ha vacsora közben az ember és a csimpánz eltérő péniszméretéről olvasgatnék – néztem faarccal Gordon elkerekedő szemeibe.

- Jézusom! – nyögte egy hosszú pillanat után. – Milyen iskolába jársz te? – Arcán a szörnyülködés, a döbbenet és a zavar keveréke mutatkozott.

- Ahol választható tantárgy a szexuálpszichológia – vigyorogtam. – Szia! – És berongyoltam a házba, magam mögött hagyva a még mindig döbbent Gordont.

(Eredeti bejegyzés: 2011. június 28.)

\m/(-.-)\m/