Bleib mit mir! 3. rész

„Az óvatosság csak arra jó, hogy elnapoljuk az elkerülhetetlent…”

- José Saramago: Halálszünet

3.

Lisa

A nap hátralévő részéről, az éjszakámról csak annyit, hogy az alapos zuhanyzás és hajmosás után csak addig tettem félre a könyveket és jegyzeteket, míg elnyammogtam egy szendvicset vacsoraképpen. Ha valaki látta volna a nappalinkat, biztos fejre áll, hisz akkora kupi volt, amelyet senki sem képes elviselni, még látványként sem. Persze ez alól is kivételt képeztem. Ha belelendülök a tanulásba, nincs az az isten, hogy bármit is a helyére tegyek. Minek bajlódjak vele, ha két perc múlva úgyis szükségem lesz rá, ismét? Általában csak olyankor tanulok a nappaliban, ha anyu nincs itthon. Példának okáért, mint ma este. Épp a zuhany alatt álltam, mikor telefonált, hogy ne várjam haza. Ez egyrészt jó volt, mert így büntetlenül randalírozhattam. Másrészt viszont rossz volt, mert így egyedül voltam, Edot leszámítva. Mióta ő velem van, elviselhetőbbek a magányosan töltött esték. Az egy percig sem fordult meg a fejemben, hogy átmegyek Simonékhoz. Tanulnom is kellett és nem mellesleg, megkukkoltam, hogy a szürke autó vajon még mindig ott áll-e az udvaron. Nos, ott állt. Ezek után végképp nem mehettem át. Milyen lett volna már, hogy 22 évesen a kanapéjuk után bőgök, mert otthon félek egyedül? 

Fogtam magam és bevackolódtam a nappaliba, körbebástyázva mindenféle könyvvel, jegyzettel és a laptopommal. Nem volt kérdés, hogy Edot szinte a bokámhoz láncoltam. Még arra is hajlandó lettem volna, hogy kutyakajába mártogatom a lábam, csakhogy a közelemben legyen. A háttérzajt az egyik rádiócsatorna adta, melyen eleinte valami éjszakai beszélgetős műsor ment, később viszont már csak a zene duruzsolt halkan. Az egész csak azért kellett, hogy elnyomja a kintről beszűrődő zajokat és a ház hangjait. Ahogy megreccsen a hálószobában a parketta, ahogy halkan zúg a hűtőszekrény, vagy épp egy-egy vízcsepp hull a mosogatóba. Ezernyi apró zaj, ami napközben fel sem tűnik, az éjszaka sötétjében viszont annál félelmetesebb.

Nem tudom, mikor aludhattam el, annyi biztos, hogy arra még emlékszem, fél háromkor ránéztem az órára, mielőtt lapoztam volna A szexuálpszichológia alapjai című könyvemben.

*

Kopogásra és Edo szolid ugatására riadtam fel. Félig lelógtam a kanapéról, a 300 oldalas könyvem pedig tíz liter nyálban úszva tapadt a képemre. Hirtelen azt se tudtam, mi történt, hol vagyok, hány óra van… Egy kis fáziskésés után fordultam le a kanapéról, majd a számat törölgetve, pont az orrom hegyéig ellátva botorkáltam el a bejárati ajtóig. Hál’ Istennek, sikerült ráhúznom a saját lábujjamra az ajtót, majd két káromkodás között végre észrevettem a lábtörlőmön toporgó Simonet.

- Jaj, szívem! Ne haragudj, nem akartalak felébreszteni – kezdett el rögtön szabadkozni.

- Semmi baj – ráztam meg a fejem és kihúztam a gumit a kócos hajamból. – Gyere be! – álltam félre. – Miben segíthetek? Anyu nincs itthon – indultam meg a konyha felé, Edoval a nyomomban. – Kávét? – pillantottam a nőre már a kávéfőző fölött.

- Nem, köszönöm. Csak egy kis porcukrot és tejet szeretnék kérni – foglalt helyet az asztalnál, de láttam rajta, hogy teljesen be van sózva és csak az udvariasság kedvéért ült le.

- Tej a hűtőben – mutattam –, a porcukrot mindjárt megkeresem. – Alig mondtam ki, már a kezében szorongatta a bontatlan doboz tejet. – Majd átviszem, menj nyugodtan, ha dolgod van – dobtam neki a mentőövet, hisz egyértelműen látszott, milyen türelmetlenül áll egyik lábáról a másikra. 

- Megtennéd? – nézett rám hálásan.

- Persze – mosolyogtam rá.

- Köszönöm. – És már el is száguldott.

- Úgy látom, valaki turbo-kávét ivott ma reggel – néztem le Edora, aki a tálja mellett ücsörgött, heves farok csóválás közepette, s így a konyhaszekrény oldalán dobolva. Hatalmas barna szemeit egy pillanatra sem vette volna le rólam. – Azonnal, kicsim, csak előbb átviszem ezt – hagytam félbe a kávém elkészítését és előrángattam a faliszekrény mélyéről egy fém bödönt, benne a porcukorral. – Jössz vagy maradsz? – fordultam vissza a nyitott hátsó ajtóból, mely a teraszra nyílt. 

Gyakran ücsörögtem itt, a teraszon, főleg nyáron. Az előző tulaj itt hagyott egy régi kanapét. Anyu ki akarta dobni, de én rávettem, hogy tartsuk meg, mert milyen jól mutatna a teraszon és milyen kényelmes lenne azon döglődni egy kellemes nyári reggel, vagy épp ott kortyolgatni a reggeli kávét. Nos, azóta is ott áll a leharcolt kanapé. Ez lett Edoval a kedvenc helyünk.

Edo egy hosszú pillanatig tépelődött, látszott rajta a vívódás, de azért csak győzött a kíváncsiság és vidáman kocogott utánam. 

A két szomszédos udvart egy léckerítés választotta el, egyik végében egy csinos kis kapuval, egyik oldalán retesszel. Ez még egy egészen új darabja az életünknek. Nem olyan rég (egész pontosan tavaly ősszel) barkácsolta össze Gordon, szerény személyem aktív közreműködésével. Mintha csak valaki előre súgott volna, hogy szükség lesz rá, Edo miatt.

A szürke melegítőnadrágban, az extra méretű pólóban, a sokat látott nyuszis mamuszomban és a kócos, hátamra omló hajammal úgy nézhettem ki, mint valami menekült. 

A szomszéd udvaron körbenézve, azonnal szemet szúrt a már korábban látott szürke Audi. Meg kell jegyeznem, csecse kis járgány volt. Persze Edo azonnal csorgatott egy kisebb tócsát a bal hátsó kerék tövébe. Nem tagadom, mosolyra kunkorodott a szám. Ekkor azonban az is eszembe jutott, hogy a tulajdonos nagy valószínűséggel most is a házban tartózkodik, én meg pont úgy nézek ki, mint aki a gumiszobából szabadult. Khm. Kínos.

De nagy levegőt vettem és óvatosan benyitottam a házba. Még arra sem volt időm, hogy megnyikkanjak, Edo már be is dugta a buksiját az ajtónyíláson, aztán egész testével benyomakodott. Szememet forgatva léptem be utána. A hangokból ítélve sikeresen megtalálta a ház népét a konyhában. Sikerült pont akkor belépnem a helyiségbe, mikor Gordon épp egy nagy szelet sült szalonnát tömött Edo szájába.

- El fogod kényeztetni – néztem rá csúnyán, vagy legalábbis próbáltam.

- Te már megtetted – emelte rám pillantását. Egy bosszús sóhaj után tettem le az asztalra a porcukrot rejtő dobozt. – Szörnyen nézel ki – állapította meg tárgyilagosan, miután hosszú pillanatokig tanulmányozta a gyűrött képem.

- Köszönöm neked eme fontos információt. Így már nem is kell tükörbe néznem a mai nap folyamán – öltöttem rá a nyelvem és lekaptam a tányérjáról az utolsó szelet szalonnát – Gyere, Edo – néztem körbe, de kedvencemet sehol sem láttam. – Edo! – emeltem meg a hangom.

- Hagyd! – érintette meg a vállam Simone. – Biztos talált magának valami új felfedeznivalót – mosolygott rám. – És tényleg nagyon sajnálom, hogy felébresztettelek. Nem tudtam, hogy Anke nincs itthon.

- Nem gond. Amúgy sem akartam átaludni a fél napot. – Sajnos a mondat végébe beleásítottam.

- Pedig rád férne – simogatta meg olyan tipikus anyukás mozdulattal az arcom. – Karikásak a szemeid és mintha fogytál volna… Eszel te rendesen?

- Edo! – hívtam megint a kis gombócot.

- Majd hazamegy – legyintett Gordon.

- De még nem is reggelizett. – Esküszöm, néha úgy beszélek a kutyámról, mintha a gyerekem lenne. – Jut eszembe! – csaptam a homlokomra. – Vendégetek van, vagy beruháztatok egy új autóra? – néztem körbe kíváncsian, valami árulkodó jel után kutatva.

- Csak a fiúk jöttek haza – derült fel azonnal Simone arca.

- Értem – motyogtam. Remek. Akkor ide sem jövök egy darabig. – Én akkor mennék is. Nem akarok zavarni – indultam meg a bejárat felé. – Edot meg toloncoljátok haza, ha előkerült! – Nem vártam választ, csak sietve elhúztam a csíkot. Nem volt kedvem összefutni a két „herceggel”.

(Eredeti bejegyzés: 2011. július 04.)

\m/(-.-)\m/