Bleib mit mir! 5. rész

„Nincs mód kitérni a változás elől. Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton.”

- Joanne Harris: Csokoládé

5.

Lisa

A hét további részében nem csináltam mást, csak tanultam és tanultam. Néha még enni is elfelejtettem. De hát, ha másért nem is, pont ezért tartom az én drága anyukámat. Reggelente, mikor felkelt, én már ébren voltam. Reggelit készített nekem és addig nem állt fel az asztal mellől, amíg minden egyes falatot magamba nem tömtem. Esténként csak későn ért haza, így nem tudott szemmel tartani. Viszont többször is felhívott, illetve rám uszította Simonet, aki már-már idegesítően sokszor jött át és parancsolt oda az asztalhoz. Ilyenkor próbált valami érdekes sztorival szórakoztatni, hogy csak egy kis időre elterelje a figyelmemet. A fiait nem emlegette túl sokszor, hál’ Istennek és én sem találkoztam velük egyelőre. Tudom, hogy nem kerülhetem el a találkozást, de törekedni rá azért lehet, nem? Magam sem értettem igazán, hogy miért idegenkedem tőlük.

*

Szombat reggel hullafáradtan ébredtem. A telefonomat csak hosszas matatás után találtam meg az ágy mellett a földön. Majdnem infarktust kaptam, mikor megláttam, mennyi az idő. 11 óra múlt. Úgy tűnt, az egész heti hajtás most bosszulta meg magát.

A szememet dörzsölve botorkáltam el az ablakig, hogy egy kis friss levegőt engedjek be a szobába. A nyitott ablakban könyökölve nézelődtem, vagy épp csukott szemmel élveztem, hogyan melegíti arcomat a kellemesen meleg napsugár. Földszintes házban laktunk, a szobám ablaka az udvarra nézett, ezáltal a szomszéd házra is tökéletes rálátásom nyílt. Pár perc múlva Edo tűnt fel az udvar túloldalán, ahogy ráérősen körbeszaglászta a sövény alját és nagy valószínűség szerint, kereste a módját, hogyan juthat át a Kaulitzék udvarára.

- Edo – szóltam rá. Azonnal felém fordította kis fejét, egy pillanatig szemrebbenés nélkül bámult rám, de aztán már be is nyomta az orrával a kertkaput és már el is tűnt szem elől. Bosszúsan sóhajtottam. Nagyon reméltem, hogy nem okoz galibát. Semmi kedvem nem volt utána menni, viszont volt egy olyan megérzésem, ezt nem úszhatom meg.

- Szia! – botorkáltam ki a konyhába és nyomtam egy puszit anyu arcára. Ő mosolyogva simogatta meg az arcom és már be is kapcsolta a kávéfőzőt.

- Jól aludtál? – nézett rám. – Nem vagy éhes?

- Nem igazán – vontam meg a vállam. – Mi lesz az ebéd? – hajoltam a konyhaasztal fölé a válla fölött. Viccesen néztünk ki, hisz én magam 156 centi voltam, anyukám viszont még nálam is kisebb, mindössze 145 centiméter. folyton azzal cukkoltam, hogy simán a hónom alá vághatom.

- Húsos rakott burgonya. Jó lesz?

- Persze. Az fincsi – nyaltam meg a számat. – A teraszon leszek – mondtam és kitotyogtam a teraszra, majd végignyúltam a kanapémon. Kellemes szellő járta át a helyet, valahonnan friss virágillatot hozva.

Percekkel később, mikor már a kávémat kortyolgattam, Edo bukkant fel, szájában hozva valamit. Ahogy észrevett, odaügetett hozzám, felmászott a kanapéra, majd az ölembe pottyantotta zsákmányát. Egy fél pár piros-fehér színű sportcipőt.

- Hát ez? – emeltem az orrom elé a fűzőnél fogva, a legalább 43-as méretű lábbelit. – Edo, fiam! Mióta lopkodsz cipőt? – néztem rá összehúzott szemöldökkel. A kis szarka fejét a combomra fektetve nézett fel rám. – Rendetlen vagy – simogattam meg a buksiját. – Ilyen többet elő ne forduljon! – fenyegettem meg a mutatóujjammal, de tudhattam volna, hogy nem vesz komolyan. Ezt igazolandó kapkodott az ujjam után. – Esélytelen, hogy visszavidd, ugye? – kérdeztem fintorogva. – Naná! – válaszoltam meg a saját kérdésem.

- Hát te kivel beszélgetsz? – dugta ki anyu a fejét az ajtón.

- Csak Edoval – álltam fel. – Átmegyek Simonehoz, Edo lenyúlt tőlük egy cipőt – vettem kézbe a lábbelit. – Rögtön jövök – indultam el a szomszéd ház felé. Edo persze végig a nyomomban volt, ha akartam volna, sem tudom visszatartani.

Minden csendes volt, ahogy átvágtam az udvaron. Simone biztosan főz, Gordon meg a nappaliban tévét néz.

A terasz felől támadtam, hisz valószínűleg Edo sem kopogott jól nevelten, hanem keresett egy nyitott ajtót.

Ahogy beléptem, nem mindent találtam úgy, ahogy előre elképzeltem. A nappaliban valóban szólt a tévé, de nem Gordon foglalta el a kanapét, hanem egy csupa kéz és láb emberke. Teljes hosszában elnyúlva feküdt, a tévé felé fordulva. Első ránézésre aludt. Ajkai résnyire szétnyíltak, haja össze-vissza tekergett, kócosan, fényesen, tisztán, mentesen mindenféle kenceficétől. 

Felismertem őt. A kis csámpás fogú, folyton csacsogó, harsányan kacagó, vékonyka kisfiút. Billt. Rengeteget változott a régi képhez képest, amikor először láttam őt, az ideköltözésünkkor. Viszont én csak így tudtam rá emlékezni. 

Simone hangja ütötte meg a fülem a konyha felől. Legalább egy tippem bejött. Nem akartam Billt felébreszteni, sem senki mással találkozni, így igyekeztem minél hamarabb megtalálni a lopott cipő párját. Szerencsémre ott állt a többi, sorba rendezett lábbeli között. Gyorsan a helyére raktam a nálam lévő fél párt, majd indultam is az üvegajtó felé. Pillantásommal Edot kerestem, s döbbenten láttam, hogy épp Bill haját szaglássza. Valószínűleg a sampon ismeretlen illata vonzotta.

- Edo – sziszegtem halkan, de a drága a füle botját sem mozdította, csak még jobban a fekete hajszálak közé nyomta az orrát. – Edo, húzz onnan! – szóltam hangosabban és megindultam a kanapé irányába. – A drága jó édesanyádnak a kis picsáját – morogtam mellé térdelve.

Már épp nyúltam volna Edo nyakörve után, mikor Bill minden előjel nélkül felriadt. Szemei hatalmasra tágulva meredtek előre, egyenesen a kiskutyámra, aki egy ijedt nyüszítést hallatva hőkölt hátra, s vágódott a popsijára, majd ugyanolyan meglepetten pislogott vissza a barna szempárra. A számra szorított kézzel próbáltam elfojtani a kitörni készülő hangokat, de minden erőfeszítésem ellenére robbant ki belőlem a kacagás. A hasamat fogva dőltem előre, homlokomat a kanapé karfájának támasztva.

- Mi ez a hangzavar? – hallottam meg Simone hangját.

- Nagyon vicces – motyogta Bill sértődötten. Nevetésem azonnal elhalt, hallva hangjában az érzéseit.

- Bocsánat – suttogtam, picire összehúzva magam.

- Lisa! – vett észre ekkor Simone a kanapé takarásában, a földön ülve. – Hát te? – kérdezte a kezét törölgetve egy konyharuhában.

- Szia! Edo ellopott egy cipőt, azt hoztam vissza – álltam fel a szőnyegről. – Igazán sajnálom. Nem tudom, mikor kapott rá a cipőkre.

Kellemetlenül éreztem magam. Nem akartam találkozni a fiúkkal, erre most itt álltam Bill előtt egy szál combközépig érő pólóban, amit zavartan igyekeztem minél lejjebb húzni. Próbáltam figyelmen kívül hagyni az engem vizslató barna szempárt és inkább Simonera koncentráltam, aki egy legyintéssel adta tudtomra szabadkozásom feleslegességét.

- Akkor mi megyünk is – rebbent pillantásom Edora. – Edo! Gyere! – hívtam, de ő konkrétan le se szart, úgy lekötötte a figyelmét Bill, aki épp a fültövét vakargatta elmélyülten. Még sose láttam, hogy egy idegen ilyen heves farkcsóválást tudott volna kiváltani belőle. Megnyúlt képpel bámultam a kutyámat, majd Billre pillantottam, aki hatalmas vigyorral a képén, gyermeki örömtől csillogó szemekkel nézett rám. – Nekem… mennem… - motyogtam zavarban és az ajtó felé böktem.

- Maradj még – kérlelt szelíden Simone. – Tom is biztos szívesen megismerne – lépett mögém, majd a konyha felé kezdett tolni. Na, azt kétlem.

- Nagyon röstellem, de tényleg mennem kell – bújtam ki a kezei alól és egy tökéletes hátraarc után céloztam meg az ajtót. A szemem sarkából láttam, hogy Bill kényelmesen hátradőlve a kanapén Edoval az ölében, vigyorogva nézi a vergődésemet.

- Hova-hova kisasszony? – dörrent Gordon hangja, amitől vállaim azonnal előre görnyedtek, jómagam pedig mozdulatlanságba dermedtem, mint a csínytevésen kapott kisgyerek. – Mi ez az új stílus? – fordultam meg lassan fintorogva, majd válasz gyanánt sután intettem neki. – Az a sok tanulás csak kárt okoz az agyadban.

- He? – kérdeztem vissza kulturáltan, ilyen baromságot hallva. Fáradtan megdörzsöltem a szemem. – Ezt… te is? – kérdeztem Billtől, közben Gordonra mutattam.

- Bocsi – vonta meg a vállát, ajkát biggyesztve.

- Te most szépen velem jössz – kapta el a kezem Gordon és kivételesen ő is a konyha felé kezdett ráncigálni.

- Mi az isten lehet abban a konyhában? – motyogtam félhangosan, majd egy pillanatig izgatottan rágcsáltam az alsó ajkam. – Egy Csillagkapu? – kérdeztem Gordon pólóját rángatva.

- Nem, egy fekete lyuk – szólt hátra a válla fölött.

- Az agyad helyén van fekete lyuk – forgattam meg a szemeim. Bill kuncogása közvetlenül a hátam mögül érkezett. – Nem nevet! Együtt érez! – fordultam félig hátra és próbáltam morcosan nézni a szemeibe.

Be kell vallanom, talán tévedtem. Talán mégsem változott olyan sokat az eltelt évek alatt. Azt leszámítva, hogy a hold bámulásától kevésbé fáj a nyakam, mint attól, hogy felnézzek rá. A szemei még mindig ugyanolyan huncut fénnyel csillogtak, még mindig ugyanolyan jóízűen tudott kacagni. Ő ugyanaz maradt. Tom vajon változott? És én? Még mindig ugyanazt a duci, szégyenlős kislányt látják bennem, akinek nincsenek barátai? Egyáltalán emlékeznek rám?

Mire magamhoz tértem, már a konyhában ültem az asztal mellett, Simone pedig egy bögre kakaót tett elém.

- Köszönöm – néztem rá hálásan. Ugye mondtam, hogy olyan, mintha két anyám lenne?

- Hogy megy a tanulás? – kérdezte, közben Bill fiacskája elé is letett egy bögrét.

- Egészségedre! – mosolyogtam Billre, de ő már csak bólogatni tudott a hatalmas korty kakaó miatt. – Pocsékul! – húztam el a szám a kérdésre válaszolva. – Fene gondolta, hogy ennyi minden tartozik a szex címszó alá – kavargattam unottan a kakaómat. – Ott van például az a sok póz. Max a negyedét lehet csak kivitelezni, a többit fizikailag képtelenség – állapítottam meg nagy bölcsen, teljesen elmerülve a bennem felmerülő kérdések taglalásába. – Vagy a kezekből van túl sok, vagy a lábakból, arról nem is beszélve, hogy minimum 15 perc tedd ide, rakd oda után tökéletesen elszáll az ihlet – sóhajtottam nagyot. – Egy dugás nem ér ennyit.

Mellettem Bill fuldokló rohamot kapott, pár csepp kakaó az orrán át jutott ki a napvilágra. Csak most tűnt fel, hogy mi is hagyta el a számat. Bűnbánó arccal néztem az orráról is a kakaót törölgető Billre. 

- Nahát, így elszaladt az idő? – rántottam orrom elé bal csuklómat, majd megkocogtattam a meztelen bőrfelületet, mintha épp órát viselnék. – Mennem kell – pattantam talpra, s menekültem a kijárat felé, ahol is Edo ugyanazt a nyamvadt fél pár cipőt tartotta a szájában a fűzőnél fogva. – Edo, ezt már megbeszéltük – álltam meg előtte csípőre tett kézzel. – Csúnya dolog lopni – sóhajtottam, majd letérdeltem elé, hogy kiimádkozhassam végre a szájából a szajrét. – Kössünk alkut! – néztem a szemébe. – Ha ezt most szépen ideadod, cserébe megkapod az egyik leharcolt csukámat. Nos? – nyújtottam kezem a cipőért. Tudom, hogy semmit nem ért abból, amit mondok neki, de én szerettem beszélni hozzá, mert tudtam, hogy ő az egyetlen, akinek elmondhatok bármit. – Ma este alhatsz az ágyamban. – Kénytelen voltam elővenni a titkos fegyvert. S lám, úgy pottyantotta a földre a cipőt, mintha valami nagyon undorító dolog lenne. Rövid vakkantgatások társaságában, hátsóját riszálva vonult ki az udvarra. – Sose lesz gyerekem – nyomtam arcomat a tenyerembe, majd egy hangos búcsúszó után én is hazamentem.

(Eredeti bejegyzés: 2011. július 19.)

\m/(-.-)\m/