Für dich allein 44. rész

Legújabb rész, kicsit rövidke lett, ettől függetlenül azért remélem, hogy tetszeni fog :D

Jó olvasást!

44. rész - "Gratulálok!"

Az ominózus beszélgetés óta két hét telt el. Nem mondom, hogy minden nap beszéltünk, de 48 óránál több sohasem telt el egy-egy hívás között.
Most így végiggondolva, jót tett a kapcsolatunknak, hogy őszinték voltunk egymással. Akár azt is mondhatnám, minden fal leomlott, ami eddig közöttünk tornyosult. Kellett annak a réme, hogy el is veszíthetem.
Volt olyan nap, hogy csak egy-egy sms-t váltottunk, és abban is csak pár szó szerepelt, de volt olyan is, hogy órákat lógtunk egyhuzamban a telefonon.
Jó volt hallgatni a hangját. Imádtam, mikor teljes átéléssel mesélte el mi történt velük aznap, s mindeközben gyermekien kuncogott. Ha lehunytam a szemem, szinte már láttam magam előtt az arcát, a gesztusait, a folyton ragyogó barna szemeit és a féloldalas sunyi kis mosolyát.
Néha az is előfordult, hogy hosszú percekig néma csendben hallgattuk a másik szuszogását. Azokban a pillanatokban csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire hiányzik Tom. S nem tagadom, egy-két este az ő hangjára aludtam el; a halk duruzsolása a fülemben minden altatódalnál gyönyörűbb volt.

- Sziasztok – integettem vidáman mosolyogva a web-kamerába. Ma volt az első olyan alkalom, hogy úgy tudtam beszélni a fiúkkal, hogy nem lógott valaki a nyakamban, és most először iktattunk közbe egy kamerát.
- Szia – köszöntek szépen sorban, de engem mégis csak Tom édes kis pofija érdekelt.
- Olyan jó látni titeket – húztam fel az egyik térdem, hogy megtámaszthassam rajta az államat.
- Téged nem – fintorgott Tom, de nem tudta sokáig tartani a fapofát, mert Bill tarkón csapta.
- Idióta – nézett Bill szemeit forgatva bátyjára, majd rám bocsánatkérően.
- Ne bántsd szegényt, csak viccelt – kuncogtam halkan, végig az én hercegem ragyogó szempárját figyelve.
- Egyedül vagy? – kérdezte Gustav, arrébb tolva az ikreket a képből.
- Igen, még. Anna épp az unokahúgait hozza el az oviból.
- Jól érzed ott magad? – kíváncsiskodott Bill.
- Persze, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nincs honvágyam – rántottam meg a vállam. – Így tíz szemközt megsúgom, hiányzik az ágyikóm – nyávogtam. – Látod? – emeltem fel a laptopot, hogy jól látható legyen a kanapé. Eddig a szőnyegen kuporogtam a kis dohányzóasztal előtt, most viszont felálltam, és szép lassan körbefordultam a nappaliban a géppel a kezemben.
- Nem félsz, hogy elporlik? – kérdezte nevetve Georg, mikor szemléltetésképpen levágódtam rá, mire az hatalmasat nyekkent.
- Előbb fogják felnyársalni a rugók – vigyorgott Tom, hisz majdnem minden alkalommal tíz percet csak az ágyamról panaszkodok.
- Ez nem vicces – néztem rá durcásan és a nyelvemet is ráöltöttem. – Tessék engem sajnálni! – És már fel is húztam a derekamon a pólót, hogy megmutathassam az öt centis, már varasodó karcolást.
- Hát ezt mikor szedted össze? – nézett rám összevont szemöldökkel Tom.
- Pár napja – rántottam meg a vállam szemlesütve. Ezt elfelejtettem említeni a drágának. A következő pár perc feszült csend alatt visszakuporodtam a szőnyegre törökülésben, és nagyokat pillogtam Tomra, aki először szigorú arcot vágott, de ahogy szélesedett a mosolyom, az ő arcvonásai is ellágyultak. Nyitotta a száját, talán mondani akart valamit, viszont a hátam mögül érkező hangok megakasztották a kommunikációt.
- Zizi! – hangzott fel két gyerekhang a bejárati ajtó felől.
- Basszus – nyögtem elkeseredetten, de a következő pillanatban a nyakamba vetődtek Anna unokahúgai, a két négy éves ikerlány. – Nem mondtad, hogy hozod a törpéket – néztem Annára, aki még mindig kabátban ácsorgott az előszobában. Mondjuk a kölkökön is volt annyi ruha, hogy az Északi-sarkon sem fagynának meg.
- Tudom, de Gréta megkért, hogy vigyázzak rájuk.
- Értem – válaszoltam rá sem nézve, mivel épp az ikreket hámoztam ki az eszkimó-cuccból. – Vidd szépen a helyére – mondtam magyarul, hisz a kis tücskök még az anyanyelvüket sem beszélik normálisan, nemhogy a németet. – Csak egy perc – néztem bűnbánóan az eddig csendben szemlélődő fiúkra. – Te melyik vagy? – pislogtam az előttem toporgó kiscsajra. Tetszett neki a laptop, helyesebben a négy fiú. Nem is válaszolt, szerintem nem is hallotta, hogy kérdeztem valamit.
- Ő Betti – motyogta immár a cipője nélkül visszaérkező szőkeség, ezek szerint Detti.
- Na, persze – forgattam meg a szemeimet. Folyton ezt csinálták. Sosem tudtam, hogy ki kicsoda. – Elő a praclikkal! – Erre mindketten felém nyújtották a bal kezüket tenyérrel lefelé. Detti gyűrűs- és kisujja között van egy anyajegy. Ez alapján tudom őket 100%-osan beazonosítani. – Akkor te vagy Detti, te pedig Betti – mutattam a megfelelő ikerre, s közben igyekeztem megjegyezni, kin milyen ruha van éppen. Hál’ Istennek, a szüleik nem erőltetik, hogy egyforma ruhát hordjanak.
- Nekem most el kell mennem – dugta be a fejét a nappali ajtaján Anna.
- Nem mondod komolyan? – nyúlt meg a képem. Nem, nem azzal van bajom, hogy vigyázni kell rájuk, hisz már máskor is voltak velem, itt most az egyetlen bibi az volt, hogy nem engem kért meg Gréta, hanem Annát. És mellesleg, az lenne a minimum, hogy megkérdezi, ráérek-e egyáltalán. Nem szeretem ezt a stílust, ezt a természetesnek veszem, hogy a másik mindent megcsinál. – Anna! – szólongattam barátnőmet, hiába. Lelépett. – A franc! – csúszott ki a számon, pedig máskor mindig figyelek, hogy ne beszéljek csúnyán a lányok közelében.
- Üss a szádra! – kiáltott fel egyszerre Detti és Betti – megjegyzem, ezt én szoktam nekik mondani, ha valami nem oda illő szó hagyja el a szájukat –, majd ugyanazzal a lendülettel a számra csapták kis tenyereiket. Ijedtemben megnyikkanni sem bírtam. Persze az sem segített, hogy konkrétan szájba vágtak. Azt hiszem, örülhettem, ha nem verték ki a fogam.
- Jól vagy? – kérdezte ijedten Bill.
- Fogaid megvannak? – Lényeges kérdés Tomika, beletrafáltál.
- Azt ’szem – motyogtam, miután levakartam a számról a kölköket, és nagyjából ellenőriztem a fogaim épségét. Betti fel sem vette a történteket, vidáman beszökdécselt a fürdőszobába, Detti viszont bűnbánóan mászott az ölembe és dugta puha kis arcocskáját a nyakamba. – Nem vérzik? - hajoltam közelebb a kamerához, hogy felmérhessék a fiúk a károkat.
- Nem – mosolyodott el Tom, és esküszöm, mintha megkönnyebbült volna. De volt még valami. Olyan fura volt az arckifejezése… Nem tudnám megmondani, mit láttam rajta. Még soha azelőtt nem találkoztam azokkal a vonásokkal.
- Csak olyan, mintha egy méhkassal smároltál volna – röhögött fel Georg.
- Nagyon vicces vagy – jegyeztem meg sértődötten. – Ha hazamegyek, szívesen szájba verlek, ha gondolod – kényszerítettem az arcomra egy negédes mosolyt.
- Egyébként mit mondtál? – tette fel a költői kérdést Gustav, szerintem csak azért, hogy ne akarjam még súlyosabban megfenyegetni Georgot.
- Káromkodtam – öleltem át Dettit, aki úgy bújt a karjaimba, mint egy kiscica. Mindig is ő volt a szeretetéhesebb. Betti sokkal önállóbb személyiség volt.
- Rossz kislány vagy – fenyegetett meg Tom a mutatóujjával.
- Büntess meg – vágtam vissza csípősen, még mindig durcásan Georg beszólásától.
- Lehet róla szó – bökdöste meg válaszképpen Tom az ajak piercingjét.
- Ne a gyerek előtt! – hördült fel Bill, s ezzel egy időben lendültek a kezek Tom felé. Hirtelen támadt zavaromban egyik kezemmel a Detti, míg a másikkal a saját szemeimet takartam el.
- Én ehhez még kicsi vagyok – motyogtam.
- A múltkor nem úgy tűnt – lestem ki az ujjaim között, mikor Tom száját ez a mondat hagyta el. Nos, nem kellett volna ránéznem, de mint tudjuk, az IQ-m jó pár pontot pottyan, ha Tomról van szó, így csak saját magamnak köszönhettem, hogy sikeresen a bugyimba olvadtam a pillantásától.
- Zizi! – lépett elém a semmiből Betti, és szerencsére eltakarta előlem a kilátást.
- Tessék, szívem? – néztem rá, még mindig összezavarodva, mindenféle kusza gondolattal és képekkel a fejemben.
- Játszunk fodrászosat? – nézett rám egy ázott kiskutya szívet tépő pillantásával, hatalmas szempilláit rebegtetve. Na, már most. Ha nemet mondok, jön a hiszti. Ha igent, jön a hajtépés. És az egyetlen, aki szenvedni fog, és akit megtépnek, az én leszek. De még mindig jobb, mintha kozmetikust akarna játszani. Valahogy nehezebben viselem a szemhéjamon a rúzst. Ezek szerint nincs sok választásom.
- Játszhatunk, ha közben beszélgethetek a barátaimmal – húztam ki a gumit a hajamból, s a kanapéra pillantottam, amit már a lakásban fellelhető összes hajba építhető kis bigyó borított. – Előre szólok, ha egyetlen megjegyzést is hallok a fejemről, csak egy nyikkanást, esküszöm, hogy kiherélem az illetőt – fenyegettem meg a fiúkat, de a következő pillanatban már fel is szisszentem, hisz Betti sikeresen belegabalyodott a hajamba a fésűvel.

Már csak négy nap volt hátra Karácsonyig. Anna ajándék után szaladgált, Ádám, a leendő vőlegény meg épp a már meglévőket csomagolta a nappaliban, az én aktív közreműködésemmel, mikor csörgött a telefonom. Tom hívott.
- Szia – sikkantottam boldogan, miután megnyomtam a zöld gombocskát a készülékemen.
- Szia – hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Minek örülsz ennyire?
- Hát… épp itt vagyok kettesben Ádámmal… - hagytam befejezetlenül a mondatot.
- Akkor le is teszem – vágta rá sértődött hangon.
- Olyan buta vagy – jegyeztem meg kuncogva. – Tudod, hogy te vagy a favorit – húzódtam el Ádám közeléből, hogy ne hallja, mit mondok.
- Én is így gondoltam – horkantotta Tom elégedetten.
- Az ajándékokkal hogy állsz? – Inkább tereltem a témát. Tudtam, hogy tőle hiába is várok bármiféle vallomást. Az elmúlt hetek alatt sem kerültünk közelebb annál a bizonyos utállak-nál. Ez van.
- Mind becsomagolva – jelentette ki büszkén.
- Hűha! Hát te nagyon ügyes vagy! – kacagtam fel, közben hanyatt dőltem a kanapén. Ádám épp kisétált a fürdőszobába.
- Tudom. És te hogy állsz? Én mit kapok? – kérdezte izgatottan.
- Ha elárulnám, akkor már nem lenne meglepetés – húztam el a szám.
- Kitalálhatom?
- Nem – ráztam meg a fejem. – Esélyed sincs, annyira szupi ajándék – vigyorogtam vadul, hisz én magam vagyok az. Terveim szerint nem januárban megyek haza, hanem 24-én este már a karjai között leszek.
- Gonosz vagy – jelentette ki duzzogva.
- Ne csináld! Hidd el, örülni fogsz neki – búgtam a fülébe.
- Izzie! Ez a tied? – tolt hirtelen az orrom elé egy fehér műanyag tollfélét Ádám.
- Várj egy picit – mondtam Tomnak. – Szedd ki az orromból, és akkor látni is fogom, miről beszélsz – bandzsítottam az Ádám ujjai között tartott tárgyra, s szorítottam a mellkasomhoz a telefont, hogy Tom ne hallja a beszélgetést.
- A tied? – nyomta a kezembe a fehér pálcikát Ádám. – A kukában találtam.
- Az enyém – nyögtem összeugró gyomorral.
- Tényleg? – kerekedtek el Ádám szemei. – Terhes vagy?
- Még nem bi… - dadogtam kényszeredett mosollyal az arcomon, de Ádám nem hagyta, hogy végigmondjam, és kikapta a kezemből a mobilt.
- Tom! – szólt bele vidáman Ádám.
- Ádám, ne! – kiáltottam fel ijedten, megakadályozni azonban nem tudtam.
- Gratulálok! – rikkantotta.
- Ádám! – ütögettem folyamatosan a hátát, de egyszerűen nem hagyta magát, és nem adta vissza a telóm. De legalább elkussolt volna.
- A babához! Most mondta Isabella – kifutott a vér a tagjaimból. Azt hittem, elájulok, mikor ezek a szavak elhagyták Ádám száját. – Öhm… most inkább visszaadlak – motyogta megilletődve, majd miután a kezembe nyomta a telefont, elhúzta a csíkot.
- Tom? – kérdeztem félve. Csak remélhettem, hogy egyáltalán még vonalban van. – Tom? – csúszott feljebb a hangom. – Ott vagy még? Mondj valamit, kérlek – könyörögtem kétségbeesve.
- Terhes vagy? – suttogta annyira halkan, hogy talán meg sem hallom, ha nem fülelek olyan veszettül.

\m/(-.-)\m/