Wenn ich weine... 5. rész

Sziasztok!

Megérkezett a legújabb rész...

Ismételten tovább kellett rá várni, mint ildomos lenne... Nem győzök elégszer bocsánatot kérni.

Nem is húzom tovább az időt!

Jó olvasást!

5. rész - Nem értheted

     - Nem vállalom – motyogtam magam elé a női vécé egyik fülkéjében, a kagyló mellett kucorogva.

     Hosszú percek óta voltam már ott, menekülve az emberek elől. Helyesbítek, csak egyetlen ember elől bujkáltam. Igen, Tom volt az.
     - Nem vagyok rá képes – szorítottam tenyereimet a homlokomra. Nem akartam találkozni Tommal, sem beszélni vele, de még csak ránézni sem. Bőségesen elég volt a nyomasztó jelenléte egy napra is. Többet nem kérek belőle, köszönöm.
     Egész nap ott ült mellettem, de alig szólt hozzám. Azt sem lehet mondani, hogy megállás nélkül bámult volna, mert nem. Nem igazán foglalkozott velem. Minden figyelmét lekötötte a rajzolás és annak mímelése, hogy figyel a tanár szavaira.
     Mégis, a szívem minden percben olyan tempót diktálva zakatolt, mintha egy riadt kismadár mellkasában lenne. Képtelen voltam másra gondolni, csak arra, hogy ott van mellettem, és biztos arra gondol, milyen egy vesztes vagyok, egy defektes liba, és hogy hogyan szabadulhatna meg tőlem. Képtelen voltam megbirkózni a tudattal, hogy nem Mischa ül mellettem, hogy minden egyes mozdulatomat kétszer is meg kell gondolnom. Bármit is csináltam, csak azon kattogott az agyam, hogy mi a véleménye rólam Tomnak. Iszonyú volt a felismerés, hogy már azt sem tudom, hogyan kell viselkedni valaki olyan mellett, aki még nem ismer.
     Nos, ezért kuporogtam a lány mosdóban az órák után. Levakartam magam Tomról. Vagy legalábbis megpróbálkoztam vele.
     Fél óra elmúltával döntöttem úgy, hogy végre előmerészkedem a búvóhelyemről. Óvatosan kinyitottam a helyiség ajtaját, kidugtam a fejem a keletkezett résen, és egyenesen Tom mogyoróbarna szemeibe bámultam.
     - Elmés – nézett rám a száját biggyesztve. – A klotyó, mint búvóhely – lökte el magát a szemközti faltól, majd felém kezdett lépkedni, de a folyosó közepén megállt. Én meg teljes zavarban, fülig pirulva bámultam őt. Képtelen voltam elhinni, hogy nem lépett le, pedig megtehette volna, ehelyett viszont a budi előtt szobrozott. – Ha befejezted a bújócskát, akkor akár kezdhetnénk is. Nincs kedvem egész délután veled tökölni – húzta el a száját türelmetlenül, majd elindult az aula felé.
     - Remek – morogtam az orrom alatt, de közben azért engedelmesen Tom nyomába eredtem. – Rendben – dobtam táskámat az aula egyik asztalára. Egyetlen pillanatig sem próbáltam titkolni, mennyire rühellem a helyzetet. – Kérem az órarendedet – nyújtottam felé egyik kezemet az asztal túloldaláról. – Gyerünk – türelmetlenkedtem, hisz nem mozdult, csak bámulta a tenyeremet. – Ó, az isten szerelmére – csaptam bosszúsan az asztalra, majd nagyot sóhajtva kotortam elő a határidőnaplómat a táskámból.
     - Ez az órarended? – bökdöste meg Tom a mutatóujjával a vastag könyvecskét, míg én egy üres lapot és tollat kerestem.
     - Ja. Szar ügy – toltam mindent az orra elé, jelezve, hogy kezdje lemásolni az órarendet.
     - Csak nyugodtan – piszkálta meg a tollal a már nyitott könyvet.
     - Biztos, hogy nem – vettem elő a történelem könyvemet. – Jó munkát – kezdtem el olvasni az aznap feladott anyagot.
     - Kapd be – hallottam nagyon halkan. Nem tudom, szándékosan mondta-e úgy, hogy halljam, a kellő hatást viszont elérte vele. Rosszul voltam. Gyűlöltem magam, amiért nem voltam képes normálisan viselkedni vele. Pedig semmi olyat nem tett, amivel kiérdemelte volna tőlem ezt a hozzáállást. Egyszerűen csak nem tudtam máshogy viselkedni. Nem volt meg bennem a barátkozás „csodás” képessége. Fizikailag képtelennek éreztem magam a szenvtelen csevegésre, az érdeklődés tettetésére, de még a nyomorult Hogy vagy? kérdést sem tudtam volna soha kinyögni. Mischa volt az egyetlen kivétel. Mellette nem volt megjátszás, kényszer vagy erőlködés. Azt tehettem, amit akartam, úgy szólhattam hozzá, ahogy nem szégyelltem. És ez csakis az ő érdeme volt. Ha rajtam múlt volna, akkor az elmúlt évek alatt senkihez sem szóltam volna. Mischa volt az, aki először megszólított, aztán minden egyes nap újra megtette ezt. De már ez is a múlté, ahogy minden más az életemben.
     - Kösz, most nem – feleltem közönyösen. Egyedül ehhez értettem; elveszni, elbújni, kívülállóként élni minden pillanatban.
     Lehajtottam a fejem és igyekeztem minden figyelmemet az előttem heverő könyvre fordítani, miután hosszan kifújtam a levegőt, hogy eltűnjön a torkomat szorító érzés.
     Nem beszéltünk. Ő másolta az órarendemet, én meg magam elé meredve bámultam a könyvem lapjait.
     - Péntek este mit csinálsz?
     Alig öt perce ültünk néma csendben Tommal, de az ismerős hangra ijesztően egyszerre kaptuk fel a fejünket.
     Peter – sikítottam gondolatban. Kétségbeesetten kerestem az egérutat. Bármelyik pillanatban felbukkanhatott a szőke feje a folyosó végén, én meg még mindig ott ültem kővé dermedve. Könyörgőn néztem Tomra, aki természetesen nem értette, miért kezdtem el minden porcikámban remegni.
     Bebújtam az asztal alá. Nem volt épp a legérettebb dolog, de nem tehettem mást, ha nem akartam kitenni magam Peter szurkálódásainak.
     - Szobafogság az irodalom karó miatt – nyávogta Barbie.
     A francba! – kucorogtam Tom lábai mellett. Csak remélhettem, hogy nem fog szándékosan lebuktatni. Bár, megérdemeltem volna azok után, ahogy viselkedtem vele.
     - Csá, Kaulitz – lazáskodott Peter, mintha országos cimborák lennének Tommal. – Mi a faszt művelsz még itt? – kérdezte röhögve.
     Jesszus, hogy lehet valaki ennyire gyökér? – forgattam meg a szemeimet szánakozva, de egy az asztal alá ragasztott rágógumi látványa azonnal elterelte a figyelmemet.
     - Magánügy – felelte Tom könnyedén, közben lába megmozdult és sikeresen belenyomta térdét az oldalamba. Nem sok hiányzott hozzá, hogy hangosan felnyögjek.
     - Milyen kis titokzatos vagy – sipította Barbie, nem éppen emberi fülnek szánt hangon.
     - Ja – morogta Tom arrébb húzva lábát.
     Húzzatok már el – könyörögtem magamban.
     - Az nem Marissa táskája? – hallottam meg a hitetlenkedő hangot.
     Kezeimet a szememre szorítva próbáltam nem elhányni magam. Már csak annak a gondolatától is rosszul lettem, hogy Mischa Peterrel és Barbieval van egy társaságban.
     - De. – Tom nem volt épp szívbajos. Persze, nem tudhatta, hogy Mischának nem szabad tudnia semmit.
     Kussolj már, Tom, kérlek – tátogtam magam elé. Ha most észrevesznek, sose mosom le magamról a feltételezést, hogy épp Tom farkát nyalogattam.
     - Jaj, menjünk már! Kit érdekel az a kis béka – indítványozta Barbie a távozást, aminek csak örülni tudtam. Bár, értékeltem volna, ha nem használ rám jelzőt.
     - Na, csá, Kaulitz – böfögte oda Peter, majd hangos röhögcsélések és sutyorgások közepette távoztak.
     Nem bírtam megmozdulni, nem akartam Tom szeme elé kerülni. Szégyelltem magam a viselkedésemért, ami annyira gyerekes és gyáva volt. Ő biztosan nem tette volna ezt, mert neki van büszkesége, neki és mindenki másnak, csak nekem nem.
     - Most már előjöhetsz, Egérke – húzgálta meg Tom a tarkómon összefogott hajamat.
     - Ne hívj így! – feleltem, míg előmásztam az asztal alól.
     - Hogy? Egérke? – ismételte meg, a tollat forgatva ujjai között, arcán egy undok mosollyal.
     - Hagyd abba! – emeltem meg a hangom. – Nem érdemled meg, hogy így hívj – folytattam halkabban. Nem kellett volna ezt mondanom. Túl sok információt árultam el magamról. De kiborított, hogy az ő szájából hallottam azt a becenevet, amit egyedül csak Mischától tűrtem el. De honnan tudja? Kitől?
     - És ki az, aki szerinted megérdemli? A barátaid? – formázott macskakörmöket a levegőben ujjaival.
     - Ők nem a barátaim – csúszott ki a számon, mintha ezzel segítenék a helyzetemen.
     - Értem – csukta be jelentőségteljesen a határidőnaplómat, majd az asztalon doboló ujjaim alá tolta. Ebből jöttem rá, honnan tudta meg a becenevemet. A könyvecske elejébe volt írva. Még Mischától kaptam.
     - Nem értesz semmit! – kiabáltam rá dühösen. Dühített, hogy úgy tett, mintha mindent értene, mintha ismerne engem. Pedig nem.
     - De igen – nézett rám sajnálkozva. Fel sem vette, hogy az egész épület visszhangzott a hangomtól. – Nincsenek barátaid – vágta a képembe a tényeket szemrebbenés nélkül.
     - Ez nem igaz – ellenkeztem teljesen megzuhanva. Hogy lehet, hogy még egy nap sem telt el, és már úgy ismer, mintha ezer napot töltött volna el a társaságomban. – Vannak barátaim – tettem még egy utolsó kísérletet.
     - Furcsa fogalmaid vannak a barátságról – nézett rám oldalra döntött fejjel. – Segítek – állt fel, közben a vállára dobta táskáját. – A barátok nem fordítanak hátat egymásnak egy szőke ribanc miatt – oktatott ki lenézően.
     - Nem tudsz rólam semmit! – kiabáltam utána, ahogy sikerült némileg összeszednem magam a lealázása után. – Remélem, úgy kivágnak téged a suliból, mint macskát szarni… az öcséddel együtt! – kívántam a távozó hátának. – Egy hülye bunkó vagy – fűztem még hozzá már a könnyeimet törölgetve.
     - Lehet – torpant meg, majd a válla fölött pillantott rám, az ajkait biggyesztve. – De nem vagyok egyedül.
     Cseszd meg, Tom Kaulitz!

\m/(-.-)\m/