Wenn ich weine... 4. rész

Ebben a részben végre fény derül főhősünk kilétére!

Jó olvasást!

"Tökmindegy – rántottam meg a vállam gondolatban. Abban a pillanatban magasról tettem az egész világra."

4. rész - Tökmindegy

    Megint hétfő. Eltelt életem legrosszabb hete. Őszintén mondhatom, nem szeretnék még egy ilyet. Csak remélhettem, hogy Mischa észhez tér, és minden megint a régi lesz.
    Igen. Ezt reméltem, azonban tudtam, ebből nem lesz semmi.
Szombat este átmentem hozzá, hogy beszéljünk, s még bocsánatot kérni is hajlandó lettem volna, ha az kell. De erre nem került sor. Nem volt otthon, az anyja pedig nem tudta megmondani, hol van. Bár lehet tudta, csak nem akarta az orromra kötni.
    Ezek után hétfő reggel megint ott ültem az aulában az egyik kötelező olvasmánnyal a kezemben. Igyekeztem minden lehetséges módon lekötni a gondolataimat.
    - Marissa – érintették meg a vállamat, én pedig ijedtemben eldobtam a könyvet is. – Ne haragudj – kuncogott Herr Selmar, miközben felvette a földről az asztalon átbucskázó keményfedelest.
    - Ijedős vagyok – ráztam a fejem megnyugtatva őt. Egy pillanatra mintha sajnálkozást láttam volna az arcán. Mintha tudná, hogy mi miatt vagyok olyan, amilyen.
    - Majd menjetek be – mondta minden további nélkül, és elém csúsztatta a tanterem kulcsát. Mást nem is mondott, ment tovább. Lassan felszedelődzködtem, hogy mire becsengetnek, odaérjek a teremhez, azt viszont eszem ágában sem volt reklámozni, hogy mi lapul a zsebemben. Én nem fogok fizetni, ha valamit tönkre tesznek, arról nem is beszélve, hogy én viszem el a balhét, ha valamelyik kotnyeleskedő tanár észrevesz minket a teremben.
    Szóval csak álltam ott csendben, az ajtó mellett, várva, hogy megszólaljon a csengő, s én megkaphassam az elmaradhatatlan szitkokat.
    - Te hülye picsa – vetette oda Barbie az ablak előtt állva. – Végig nálad volt a kulcs? – kérdezte felém lépkedve, majd mielőtt belépett volna a terembe, a vállával lökött rajtam egyet.
    Nem foglalkoztam velük. Mischával sem, aki napok óta először már-már szánakozva nézett rám. És ez dühített. Sohasem volt szükségem a szánalmára, nekem a barátsága kellett, nem pedig az ó-szegény-kis-szerencsétlen-pillantása.
    Kapjátok be! – gondoltam magamban, hisz én tudtam, mit miért csinálok, és ez nekem bőven elég is volt. Nem akartam mást, csak túlélni az előttem álló napot, és a holnapot, és a holnaputánt is.
    Elgondolkodva léptem oda az asztalomhoz, leülni viszont nem tudtam, mivel a székem ott pihent Peter lábai alatt, aki mint valami kiskirály, kényelmesen elnyúlva vizslatta arcomat.
    - Kérem a székemet – sziszegtem összeszorított fogakkal.
    - Kérd szépen – fűzte össze karjait a mellkasa előtt. Barbie persze elégedetten vigyorogva szemlélte a szituációt.
    Úgy pofán rúgnálak – futott át rajtam a gondolat.
    - Add vissza a székemet – mondta bunkó stílusban.
    - Sosem tanulsz – rázta a fejét sajnálkozva Peter.
    - Mondja az, aki bukásra áll legalább négy tárgyból – szaladt gúnyos mosolyra a szám, majd egy határozott mozdulattal kirántottam Peter lába alól a székemet, bár az ő közreműködése nélkül nem ment volna.
    - Te kis… - akart visszavágni Peter idegesen vöröslő fejjel, de nyílt az ajtó és belépett Herr Selmar.
    - Jó reggelt, fiatalok! Mindenki üljön le a helyére! – emelte meg a hangját, hogy túlharsogja a harminc fő keltette hangzavart. – Nem is húznám sokáig, meg ugye ezen nincs is mit magyarázni – kezdte azonnal, még mindig az ajtó mellett állva. – Üdvözöljétek az új osztálytársatokat – tárta szélesre a nyílászárót. Egy pár pillanat múlva belépett rajta ő, a suli egyik legnagyobb bajkeverője, a másik természetesen a testvére volt. - Gondolom, senkinek sem kell bemutatnom Tom Kaulitz-ot – mondta osztályfőnökünk.
    Szerintem szándékosan akarta kényelmetlen helyzetbe hozni Tomot azzal, hogy nem hagyta elmenekülni, hanem a vállánál fogva tartotta egy helyben, hogy kénytelen legyen a harminc szempár kereszttüzében ácsorogni egész idő alatt. Bár, nem úgy tűnt, mintha különösebben zavarta volna, hogy a figyelem középpontjában kell állnia, mégis, kicsit sajnáltam őt. Én biztos elsüllyedtem volna kínomban.
    - Nem szeretnék részletekbe bocsátkozni azzal kapcsolatban, hogy miért is került át hozzánk Tom, majd ő elmondja, ha akarja. Nem is akarok több szót áldozni erre. Tom, ezentúl minden órán Marissa mellett fogsz ülni – veregette meg a vállát Herr Selmar gyanúsan vigyorogva. Sose szerettem ezt az arckifejezését. Mindig megszívtam. – Foglaljátok el magatokat, ha kérhetem, csendben – fűzte még hozzá, majd leült a tanári asztalhoz.
    Tom még pár másodpercig ott maradt a tábla előtt. Úgy tűnt, próbálja felmérni, milyen emberekkel is lesz kénytelen egy levegőt szívni. Furcsán fintorogva nézett végig a társaságon. Biztosan volt olyan, akit már ismert, még ha csak látásból is, vagy épp a suli épülete mögötti dohányzóból, ugyanakkor le mertem volna fogadni, hogy sosem látott arcok is visszanéznek rá. Abban pedig egyenesen biztos voltam, hogy engem még soha a büdös életben nem látott.
    Tökmindegy – rántottam meg a vállam gondolatban. Abban a pillanatban magasról tettem az egész világra.
    - Tessék? – nyögtem hirtelen. Akkor fogtam fel, mit is mondott Herr Selmar. Döbbenten bámultam hol rá, hol Tomra, aki az asztalom felé tartott. – Tanár úr – kezdtem olyan behízelgő hangon, amely még számomra is meglepően idegenül csengett. – Nem lehetne, hogy egyedül maradjak? – pillogtam nagyokat.
    - Sajnálom, de amint látod, máshol nincs szabad hely – rázta a fejét.
    - Ó – motyogtam. Magamon éreztem Tom pillantását. És ez zavart. Mindig próbáltam nem foglalkozni a rám tett megjegyzésekkel, és azt hiszem, ez eddig tökéletesen ment is, az árgus, vizslató tekintetekkel viszont nem tudtam mit kezdeni. Most is éreztem, hogy a vér az arcomba szökik, és már a fülem hegyéig piroslik a fejem. Zavaromban a táskámban kezdtem turkálni a könyvem után. Már előre láttam, mint valami szörnyű lidércnyomásban, hogy idegileg kimerítő hónapok állnak előttem. Na, nem azért, mert tetszett volna, vagy ilyesmi. Helyes fiú, van stílusa, humora, céljai – ami sok korabeli fiú esetében hiányzik –, mégsem volt rám nagy hatással. Nem mozgatott meg bennem semmit, ahogyan a többi fiú sem. Néha már arra gondoltam, valami nagy baj van velem. Ezekben a pillanatokban tudott igazán hiányozni Mischa. Mindig tudta, mit kell mondania, hogy jobban érezzem magam.
    Újabb mélyről jövő sóhaj után találomra nyitottam ki a könyvet. Nem emlékeztem, hol hagytam abba reggel.
    - Tom, ideadnád az üzenődet? – rezzentem össze Herr Selmar hangjától. Annyira belemerültem a megfelelő oldal megtalálásába, hogy teljesen megfeledkeztem Tomról. Nem tudom, mikor unhatta meg a bámulásomat, illetve azt, hogy még csak hozzá sem szóltam. Szerintem elég hamar, mert a füzetében már igencsak terjedelmes rajzocska alakult.
    Továbbra is úgy tettem, mintha a könyv lefoglalná minden gondolatomat, csak a szemem sarkából mertem figyelni őt.
    - Már a tanáriban odaadtam – felelte Tom fel sem nézve a füzetből. Ahogy elnéztem, rühellte a sulit az összes tanárral egyetemben.
    - Valóban – mondta, azzal már hátra is tolta a székét. – Azonnal jövök.
    Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, Barbie támadásba lendült. Egy elegáns, sztriptíz táncosokat megszégyenítő mozdulattal nyújtózott végig az asztalomon. Ezt még talán el is tudtam volna viselni, csakhogy mindezt a táskámat maga előtt tolva tette. Tom és én egyaránt döbbenten néztük végig, ahogy az én táskám és az ő füzete a földre potyog.
    - Normális vagy? – motyogtam az asztalunkon fetrengő Barbie hátsójának, amit szinte már az arcomba nyomott. Egyértelműen feltűnési viszketegsége volt, csak ez magyarázhatta, hogy miért fetreng Tom előtt. Vérbeli szajha volt, és ezt tudta is magáról. Sőt, egyenesen büszke volt rá, hogy a suli összes hímneműje őt tartja a legjobb és mindenre kapható csajnak.
    - Kussolsz – ütötte ki a kezemből a könyvemet. Bevallom, annyira felkészületlenül ért a dolog, hogy a könyv minden további nélkül kifordult az ujjaim közül, le a padlóra.
    - Barbie vagyok – villantotta legcsábosabb mosolyát Tomra.
    - Inkább egy ringyó – morogtam az orrom alatt, miközben lehajoltam a könyvemért.
    - Remek – hallottam Tom hangját fél füllel. Megkerültem a székét, majd leguggoltam, hogy összeszedjem a földön heverő dolgainkat. – Leszállnál az asztalomról? – folytatta már-már bunkó stílusban. Láttam mocorgó lábait, ahogy próbálja ő is elhagyni a veszélyzónát. Sajnos, ő még nem tudta, hogy Barbie egy pióca. Azt hiszem, sajnáltam Tomot, de nem féltettem.
    - Barbara! – csattant Herr Selmar hitetlenkedő hangja. – Mégis mit művelsz, édes lányom?
    Arcizmom sem rezdült, míg felálltam, csak türelmesen ácsorogtam Tom széke mögött arra várva, hogy Barbie végre elhúzza a belét.
    - Csak bemutatkoztam Tomnak – nyávogta Barbie sértődötten, majd elegánsan lefordult az asztalról és visszalépkedett a helyére.
    - És a kosárméreteddel kezdted – horkantotta Tom lenézően. Nem tudtam hibáztatni ezért.
    - Tom – szólt rá azért a békesség kedvéért Herr Selmar, viszont az arcán látszott, tökéletesen egyetért Tom lenéző viselkedésével.
    Szó nélkül csúsztattam Tom elé a füzetét, miután leültem.
    - Kösz – dörmögte alig hallhatóan. Nem foglalkoztam vele, egyszerűen nem érdekelt. Nem akartam, hogy ott legyen. Én Mischát akartam visszakapni.
    Észre sem vettem, hogy eltelt az idő, ijedten rezzentem össze a csengő hangjától. Gyorsan bedobtam a könyvemet a táskámba, de nem jutottam távolabb két lépésnél.
    - Marissa, maradj, kérlek – szólított meg Herr Selmar. – Beszédem van veled.
    A francba!
    - Juj, Marissát el fogják fenekelni – gúnyolódott Peter, s ahogy elhaladt mellettem, a hátamba vágta a táskáját. Persze, kiválasztotta azt a pillanatot, amikor Selmar épp a fiókját túrta, s így nem láthatta, hogyan tántorodom neki az asztalnak. Az egészből mindössze annyit érzékelt, hogy megmozdult előtte az asztal.
    - És veled is, Tom – fűzte még hozzá.
    Francos franc – dörzsöltem meg fájó csípőmet fogcsikorgatva.

\m/(-.-)\m/