Wenn ich weine... 6. rész

Éssss... következő rész!!!

Várom a véleményeket!

Jó olvasást!

6. rész - Hazudni bűn(?)

    - Na, mi volt? – kérdezte Bill, ahogy bátyja belépett a nappaliba. A dohányzóasztal mellett kuporgott és épp a matek házival küzdött.
    - Semmi – huppant le Tom a kanapéra unottan.
    - Bővebben? – fektette az asztalra összekulcsolt kezeit Bill. Nagyon kíváncsi volt a fejleményekre.
    - Egyáltalán semmi – rántotta meg a vállát.
    - Ezt most direkt csinálod? – kérdezte résnyire húzott szemekkel Bill. Utálta, mikor Tom ezt művelte.
    - Nem – vigyorodott el Tom.
    - Akkor?
    - Semmi – ismételte meg Tom.
    - Te vagy a vallatótisztek rémálma – forgatta meg a szemeit Bill, majd ismét a füzet fölé görnyedt, beletörődve, hogy Tom nem fogja beavatni a részletekbe.
    - Na, meg se kérdezed, mi volt? – kérdezte pár perc néma csend után Tom, nyilvánvalóan tettetett csalódottsággal a hangjában.
    - Mi volt? – sóhajtotta Bill. Már kezdte nagyon idegesíteni Tom. Mintha nem akarná tudomásul venni, hogy sok múlik a következő napok, hetek eseményein. Ha nem ismerte volna bátyját, akkor akár még azt is hihette volna, tökéletesen hidegen hagyja, hogy kicsapják-e a suliból vagy sem. De miért neki kell mindig józanul viselkednie? Miért ilyen felelőtlen? Nem érdekli a saját jövője? És az övé?
    - Semmi – vigyorgott Tom elégedetten.
    - Ne kezd megint! – emelte fel figyelmeztetően a mutatóujját Bill.
    - Jól van, jól van – adta meg magát Tom. – Nem fog menni – jelentette ki egyszerűen.
    - Miért? – kerekedtek el kíváncsian Bill szemei. Valahogy nem erre a válaszra számított.
    - Buta – húzta el a száját Tom.
    - Buta – motyogta Bill. – De nem ő az iskolaelső? – kérdezte értetlenkedve.
    - Nem úgy buta – forgatta a szemeit Tom. – Az egyszerű dolgokhoz. Olyan naiv… kis szerencsétlen – magyarázta. – Az egész lénye irritál.
    - Nekem normálisnak tűnt – jegyezte meg elgondolkodva Bill.
    - Szerinted mindenki normális – legyintett lustán Tom. – Egy csepp előítélet sincs benned.
    - Bocs, hogy nem húzok le mindenkit öt perc után – vágott vissza felháborodva Bill. Valóban nem vont le messzemenő következtetéseket egyetlen pillantás vagy beszélgetés alapján. És ez így volt jó. Ő is gyűlölte, ha a külseje alapján ítélték meg, pont ezért nem tudta ugyanezt megtenni.
    - Nem is beszéltél még vele.
    - Nem ez a lényeg, hanem az, hogy túl könnyen leírtad – nézett bátyjára nyomatékosan. – Te nem ilyen vagy.
    - Ezt te nem értheted, nem voltál ott – állt fel Tom a kanapéról, majd a konyha felé indult.
    - Akkor mondd el végre, mi történt – erősködött Bill. Tudnia kellett, hogy miért mondja ezeket a dolgokat a bátyja.
    - Felhúzta az agyam, nem gondolkodtam – perdült meg hirtelen Tom, s így szembekerült öccsével.
    - Mit mondtál neki? – kérdezte halkan, ám annál határozottabban.
    - Dióhéjban, hogy egy csődtömeg.

    Nem beszéltem Tommal az előző nap történtek óta. Haragudtam rá, vagyis inkább saját magamra, amiért ennyire nem volt önismeretem. Szentül hittem, hogy olyan képet mutatok a külvilágnak, ami tökéletesen elrejti a valódi személyiségemet. A valóság viszont épp ennek az ellenkezője volt. Annyira védekezni akartam, hogy öntudatlanul a kirakatba tettem mindent, amit el akartam titkolni.
    Más szemmel néztem rá, már amikor ránéztem. Kerültem minden egyes pillantást, érintést és még a köszönést is. Utáltam a közelében lenni. Mert ismert. Jobban, mint ahogy a legjobb barátomnak illett volna.
De ha már a barátoknál tartunk. Az új információk fényében már Mischára sem tudtam ugyanúgy nézni. Áruló volt, semmi több. Nem érdekelt, hogy miért választotta inkább azt a két nyomorultat és hazudott nekem.

    Kinyomom a szemét – feszült meg ujjaim között a toll, mivel Tom már legalább ötödszörre pillantott bele a füzetembe. Pedig ott volt minden azon az istenverte táblán, én is onnan másoltam le a képleteket. Mit gondolt, hogy talán felfedeztem valami titkos összetevőt, amiért jelest fog kapni a félév végén?
    A csengőszó mentette meg a szeme világát, az ujjait és a golyóit. Még csak a második órán voltunk túl, de már tíz különböző halálnemet találtam ki Tomnak. Nem tudom, kinek támadt ez az idióta ötlete, hogy majd én örömmel fogom a kezét minden percben, de ki fogom deríteni.
    - Nézz már az orrod elé, m&m`s!
    Majdnem hanyatt estem ijedtemben. Annyira elgondolkoztam, hogy belegyalogoltam Peter hátába a lépcső közepén. Az volt a szerencsém, hogy nem könyökölt a képembe reflexből.
    - Bocs – motyogtam az orrom alatt, miközben próbáltam minél nagyobb ívben kikerülni. Nos, őt sikerült, Mischát viszont nem. Szorosan egymáshoz préselődtünk a zsúfolt lépcsőn, a diákok és tanárok tömegében. Nagy erőfeszítésembe telt, hogy ne nyúljak a keze után, mint ahogy mindig is tettem a hasonló pillanatokban. Én féltem, hogy elsodor a tömeg, ő meg félt, hogy „véletlenül” eltapos Peter.
    - Gyere már, kicsim! – rezzentem össze Barbie hangjától. Felnéztem Mischa arcára, próbáltam a szemeibe nézni, de ő már nem figyelt rám. Barbiet bámulta, aki a lépcsősor tetején állt, arcán egy királynői, fensőbbséges mosollyal. Csakhogy ez a mosoly nem Mischának szólt, hanem nekem. Tudtam. Gőgös volt, lenéző, győzedelmes, hisz elvette tőlem az egyetlen olyan személyt is, aki valamennyire is törődött velem.
    A tudatlanság volt a legrosszabb. Kérdéseim voltak, rengeteg, és mind Mischának szólt. Miért nem veszi észre, hogy Barbie csak kihasználja őt? Hogy csak egy szerencsétlen bábu a kezében. Miért nem emlékszik a gonoszságaira? Vagy már a legelső perctől kezdve játszott velem? Mi van, ha sosem volt a barátom, és minden csak tettetés és átverés volt?
    Képtelen voltam másra gondolni, legszívesebben elbújtam volna egy sötét sarokban. De nem tehettem. Erősnek kellett lennem, magam miatt.

    Az irodalom órát mindig is szerettem, annak ellenére is, hogy Frau Engel az őrületbe kergetett az állandó ajnározásával. Szerettem olvasni regényt, verset, életrajzot. A könyv volt az egyetlen menedékem. Nem kellett a jelennel foglalkoznom, a gondokkal vagy a sebekkel. Valaki más életét élhettem, nem kellett önmagamnak lennem.
    - Szép jó napot mindenkinek! – kezdte Frau Engel. – Szerintem ne is húzzuk tovább az időt – folytatta, s le sem ült az asztalához, hanem csak letett rá egy dossziét meg az osztálynaplót. – Tudjátok a szabályt. Aki nem készítette el a kiadott feladatot, vonul az első padba és megismerkedik a mai öt kérdéssel. Szóval, bogárkáim, remélem, hogy mindenki gyönyörűséges életrajzot fogalmazott meg.
    Ó, basszus! Az enyém kész, de a Tomé nincs. Ez nagyon ciki.
    Egyre csak a számat rágtam kínomban. Nem tudtam, mit mondjak, mit hazudjak, hogy miért nem teljesítettem az „őrangyal” szerepet. Én majd’ megbolondultam, Tomon viszont a legkisebb jelét sem láttam annak, hogy aggódna. Nekem kellene patronálnom őt, ehelyett viszont nekem lenne szükségem az ő segítségére. Megtaníthatná, hogyan hagyjam figyelmen kívül az egész világot, és ne mindig mások véleményével foglalkozzak. Szánalmas vagyok. Ez fog egyszer megölni.
    - Tökéletes, mint mindig – veregette meg a vállam Frau Engel, miután gyorsan átfutotta szemmel irományomat. – Tom, láthatnám a te művedet is? – nyúlt át előttem Tom füzetéért, majd az orrom elé húzta.
    - Nem csináltam meg – nyögte be nemes egyszerűséggel, még mielőtt a tanárunk túlságosan belelendült volna a lapozgatásba.
    - Valóban? – emelkedett meg kíváncsian a nő egyik szemöldöke. – Ok?
    - Akkor még nem voltam itt. Nem tudtam róla – rántotta meg a vállát Tom. Meglepő módon az igazat mondta, tényleg nem volt ott. És itt jön képbe az én szerepem. Nekem kellene őt felzárkóztatni.
    - Értem – pillantott rám Frau Engel kíváncsian. Egyértelműen kiszúrta, hogy valami nem kerek. – Óra után beszédem van veletek – mutatott ránk határozottan.
    Fasza – fintorogtam az orrom alatt. Le fogják tépni a fejem, ez már biztos. És az egész ennek az idiótának a hibája.
    Az óra végén nem álltam fel, tettetett nyugalommal ücsörögtem a helyemen.
    - Rendben, akkor most szépen elmagyarázzátok, hogy mi is folyik itt – fűzte össze ujjait várakozóan tanárunk, s az asztalra könyökölt.
    - Pontosan mire gondol, tanárnő? – húzta az időt Tom, ártatlanul pislogva.
    - Marissa? – sóhajtotta fáradtan.
    - Az egész az én hibám – tördeltem idegesen ujjaimat a pad alatt, és nem azért, mert megjátszottam magam, hanem mert épp hazugságra készültem, amivel valószínűleg bajba fogom keverni Tomot. Undorító vagyok. – Nem mondtam meg Tomnak, mit kell csinálni – mondtam, de közben nem mertem felnézni. Csak a szemem sarkából láttam Tom magabiztos mosolyát. Biztosra vette, hogy majd én elviszem a balhét. – Megpróbáltam, de egyszerűen faképnél hagyott. Azt mondta, nem fogja ilyen hülyeségre pazarolni az idejét.
Kimondtam, hazudtam, és nem voltam büszke magamra. Mégis mi a fene ütött belém? Én nem ilyen vagyok, vagy legalábbis nem ilyen voltam.
    - Tom, igaz, amit hallok? – kérdezte felháborodva Frau Engel. Tomra sandítottam. Nem kellett volna. Még soha senki nem nézett rám ilyen undorral és utálattal, még Barbie sem, pedig azért ő is tudott pofákat vágni.
    - Igen, valóban ezt mondtam – felelte Tom büszkén felszegett fejjel. Egy pillanatig megütközve bámultam rá. Nem értettem miért hazudik ő is. Talán úgy gondolta, nincs esélye ellenem, mindegy mit mond, senki sem hinne neki. Bár az egész nem is volt teljesen hazugság. Valóban ő lépett le, nem én, az már más kérdés, hogy az irodalom szóba se került.
    - Nem értelek, te gyerek – sóhajtotta tanárunk tanácstalanul. – Most mit csináljak veletek? Utasítottak minket, hogy minden mulasztásodat jelezzük az osztályfőnöködnek. És a tiédet is – bökött felém pisztolyt formázó ujjaival. – Herr Selmar volt az egyetlen, aki a védelmébe vett téged – fordult ismét Tom felé. – Tudd, hogy egyedül neki köszönheted, hogy még itt vagy. Lehetnél kicsit hálásabb is. Legalább erőltesd meg magad. Próbálkozz, jó? – mosolyodott el bíztatóan. – Te pedig! – következtem ismét én. – Rázd gatyába, kérlek – kacsintott rám.
    - Rendben – motyogtuk szinte egyszerre Tommal. Bátran mondhatom, egyikünk sem számított ilyen fejleményekre. Az egész helyzet olyan bizarr volt.
    - Jól van, mehettek – intett az ajtó felé mosolyogva.
    Elsőként léptem ki a folyosóra, ahol szerencsére nem láttam ismerős arcokat, csak azokat az alsóbb éveseket, akiknek ott lesz órája. Nem néztem hátra, menekülni szerettem volna. Szándékosan bajba akartam keverni Tomot, és ez azért elég csúnya húzás volt. Jogosan lehet rám kiakadva.
    - Mit képzelsz, ki vagy? – ragadta meg a karomat valaki. Tom volt az. A hangjáról nem ismertem fel rögtön, mert halkan, idegesen sziszegte a szavakat, de ahogy rántott egyet rajtam, kénytelen voltam szembefordulni vele.
    - Engedj el – suttogtam ijedten. Nem okozott fájdalmat, inkább az arckifejezése volt az, ami megrémisztett. Dühös volt, utálkozó és lenéző.
    - Mi a faszért hazudtál? – hagyta figyelmen kívül kérésemet Tom.
    - Tom... - kérleltem tovább, közben próbáltam lefeszíteni ujjait a karomról. Egyre többen kezdtek bámulni minket, és én pont ezt nem akartam.
    - Ki akarsz rúgatni? – Minden szót egyre hangosabban mondott ki, szinte már kiabált, s megint megrántotta a karom.
    - Ne itt, kérlek – futotta el a könny a szemeimet, de nemcsak a megalázottság miatt, hanem mert egyre fájdalmasabban martak ujjai húsomba.
    - Miért ne? Talán félsz, hogy kiderül, milyen egy szarkeverő vagy? Hogy szemrebbenés nélkül hazudsz?- kapta el a másik felkaromat is, s végül már úgy rázott, hogy összekoccantak a fogaim.
    - Ez fáj – motyogtam sírásra görbülő szájjal, de nem hiszem, hogy meghallotta. A könnyfátyolon keresztül láttam, hogy már nemcsak néznek minket a diákok, hanem szabályos tömeg gyűlt körénk. – Én nem akartam – feleltem, mert egyre csak azt kérdezgette, hogy miért akartam kicseszni vele. – Ne bánts, kérlek – néztem rá, bár az arcából szinte semmit nem láttam a könnyeimtől. Éreztem, hogy egész testem reszketni kezd és lábaim is egyre bizonytalanabbul tartják súlyomat. Csak arra tudtam gondolni, hogy meg fog ütni.
    Összeszorított szemekkel vártam a pofonokat.

\m/(-.-)\m/