Wenn ich weine... 7. rész

Magamhoz képest rövid lett, de azért várom a véleményeket!
Szükségem van a visszajelzésre!!

Jó olvasást!

7. rész - Pofonok

    - Engedd már el! - kiáltotta valaki, aztán a várt pofon helyett hátra estem, vagyis inkább löktek. Hátam a kemény ablakpárkánynak csapódott, minden csepp levegőt kiszorítva a tüdőmből. – Normális vagy? – hallottam tompán a kérdést. Még mindig nem bírtam kinyitni a szemeim, csak álltam ott, hátammal a kemény műanyaghoz préselődve, s próbáltam feldolgozni az eseményeket.
    - Mégis mi a fészkes fene folyik itt? – hallottam meg Frau Engel hangját. Szemhéjaim azonnal felpattantak, hisz ha már egy tanár is tudomást szerzett a balhéról, akkor Herr Selmar előtt sem fog sokáig titokban maradni, az igazgatóról nem is beszélve.
    - Semmi – rebegtem halkan, magamat is meglepve, hogy egyáltalán képes vagyok ezt az egy szót is kinyögni. Gyorsan felegyenesedtem, mintha valóban nem történt volna semmi, de hátamba belenyilallt a fájdalom, ami nem engedte, hogy fintorgás nélkül nézzek a tanárnő arcába.
    - Én nem így látom – jelentette ki dühösen. Talán csak kétszer láttam igazán felpaprikázott állapotban, és a mostani arckifejezése sem ígért éppen vattacukrot és nyalókát. – Tudni akarom, hogy mi történt! – folytatta továbbra is erélyesen.
    Nem vártam meg a folytatást. Kihasználtam, hogy mindenki Tommal foglalkozik, két lépést hátráltam, majd egy gyors hátraarc után a szokásos búvóhelyemre siettem; a tornaterem melletti női mosdóba. Míg végigrobogtam a folyosón, megállás nélkül rágcsáltam az ajkam, s nyeltem a könnyeimet. Már csak az kellett volna, hogy az egész suli azt nézze, hogyan bőgöm ki a lelkem. Persze, holnap reggel így is mindenki a történtekről fog beszélni. Lesz, aki a valós eseményeket fogja továbbadni és lesz, aki már egy kiszínezett, extrákkal feljavított mesét. Én egyiket sem akartam.
    Bevetődtem a leghátul lévő fülkébe, behúztam az ajtón a kis reteszt, lerogytam a WC lehajtott fedelére és sírni kezdtem. Nem, zokogni. És mindez az ő hibája volt. Megalázott, megszégyenített. Nem mondom, hogy nem volt jogos a dühe, a nagyságát viszont nem értettem. Nem érdemeltem ezt. De mit is vártam. Nem is ismertem őt. Miért hittem egy percig is, hogy majd normálisan fog velem viselkedni? Egy rohadt nagy seggfej volt, ez az igazság.
    Nem tudtam abbahagyni a sírást. Minél inkább le akartam nyugodni, annál rosszabb lett. Próbáltam normálisan lélegezni, mélyeket sóhajtani, ehelyett viszont csak befelé kapkodtam a levegőt, kilélegezni egyszerűen képtelen voltam. Szorított a mellkasom, szúrt az oldalam és a könnyeim is egyre csak folytak. Kezdtem szédülni. Azt hiszem, kisebbfajta pánikrohamom volt. A felismerés csak még inkább megijesztett, és kínomban már a saját lábamat martam, vagy épp a fülke falát kapartam. Talán még a papírtartót is letéptem volna, ha nincs olyan erősen rögzítve.
    Nem tudom, mennyi ideig küszködtem egyedül. Néha bekopogott valaki, hallottam a hangokat az ajtó túloldalán, csak épp foglalkozni nem akartam velük. Nem akartam, hogy bárki is a közelemben legyen, mert az egyet jelentett volna azzal, hogy tanúi lesznek az összeomlásomnak. És én ezt nem akartam. Nem engedhettem meg magamnak ezt a luxust. Nincs joguk azt látni, ahogy a földre kerülök, de nem vagyok képes felkelni. A fájdalmam csak rám tartozik, mindig is ezt vallottam, főleg, mióta nem volt úgy igazán senki az életemben, akiben maradéktalanul megbízhattam volna. Egy ideig azt hittem, Mischa lehetne minden titkom tudója, de valahogy mégsem jutottunk el erre a szintre. Egy picit mindig is tartottam tőle, hogy kiad engem. És a jelek szerint valóra vált a félelmem.
    Ez volt az egyik ok, amiért összetörtem. A másik ok Tom volt, és a kis akciója a folyosó közepén.
    Azokban a percekben szerettem volna… meghalni. Igen, eltűnni, elmúlni, túl lenni mindenen.


     Már legalább két órája ültek a folyosón az igazgató irodája előtt. Frau Engel szó szerint a fülénél fogva húzta maga után Tomot, annyira dühös volt a történtek miatt. A nő őt is tanította, de eddig még soha nem látta ilyen idegesnek, még kiabálni sem hallotta sosem. Tom viszont most kihúzta a gyufát, és nála is. Ha nem az ikertestvére lett volna, aki mellett kötelessége kiállni, akkor legszívesebben elkapta volna a másik fülét. Egyszerűen képtelen volt megérteni a bátyját. Még sohasem látta így kiakadni, főleg nem egy lány miatt, akit elvileg alig ismert. És ami a leginkább meglepte, hogy nem is valami nagy horderejű dolog miatt verte ki a balhét, egyetlen picike füllentés volt az oka mindennek.
     Picike? Na, ezt a szót sem fogja még egyszer kiejteni a száján Tom előtt. A legutolsó alkalommal is felment tőle az agyvize. Ha akkor előtte állt volna Marissa, valószínűleg befejezi, amit korábban elkezdett, és a padlót is feltörli szerencsétlen lánnyal.
     Ezek után már csak azért is ki fogja deríteni, hogy miért viselkedik Tom ilyen ellenségesen Marissával. Persze, csak miután Tom lenyugszik, hisz a jelenlegi állapotában azt sem merné megkérdezni tőle, hogy mennyi az idő. Csoda, hogy a vakolat nem pattogott még le a falról a pillantásától.
     Marissa. Vajon mi lehet vele? Hazament, vagy beült órára? Bár, nem úgy nézett ki, mint aki uralja a helyzetet.
     A picsába – káromkodott magában Bill, ahogy meglátta a folyosó végén Marissát. Ugyan még messze járt, de ő azonnal felismerte az aprócska termetet, a hosszú szőke hajat, és az elmaradhatatlan tornacipőt. A szeme sarkából Tomot figyelte, de úgy tűnt, ő még nem vette észre a lányt, teljesen lekötötte a figyelmét a fal bámulása. Ne vedd észre, ne vedd észre! - imádkozott némán Bill. Nem akart újabb balhét, hisz a jelenlegiből is elég lesz kihúzni Tom seggét.
     Alig gondolta mindezt végig, Marissa és Tom már rég farkasszemet nézett egymással. Az egyik ledermedve állt a folyosó közepén, míg a másik megfeszülő izmokkal, ugrásra készen ült a fal mellett álló padon.
     Tökéletes szinkronban, egyazon ütemben mozdultak. Marissa megpördült a tengelye körül, Tom pedig hatalmas lendületet véve pattant fel, s kezdett futni, hogy utolérje a távolodó lányt.
     Csakhogy egyikük sem volt elég gyors. Tom karját Bill kapta el, s ezzel megakadályozta, hogy még nagyobb bajt kreáljon, Marissa derekát pedig Mischa, aki épp akkor lépett be az épületbe a hátsó ajtón, s a lány így szó szerint a karjaiba rohant.
     - Vedd le rólam a kezed, vagy esküszöm, megütlek – sziszegte Tom összeszorított fogakkal, s közben úgy nézett Billre, hogy annak szemernyi kétsége sem lehetett afelől, komolyan gondolta, amit mondott.
     - Inkább engem, mint őt – felelte teljes lelki nyugalommal Bill. Ez az egyetlen mondat is elég volt ahhoz, hogy Tom minden harci kedve elszálljon, és meglepetten bámuljon öccse arcába.
     - Jézusom – nyögte elszörnyedve. – Te belezúgtál? – kérdezte, vagyis inkább csak hangtalanul tátogta.
     - Mi? Nem! Dehogy! – ellenkezett azonnal Bill, s még Tom közeléből is elugrott.
     - Te belezúgtál – ismételte meg Tom, ezúttal viszont már nem kérdezte, hanem megállapította.
     - Mondom, hogy nem! – vágott olyan képet Bill, mintha még a feltételezés is sértő lenne számára. – Csak nem akarom, hogy megverj egy lányt. Ennyi. A francért kell neked mindig kombinálnod! – lendült ellentámadásba. S bár próbálta leplezni, azért folyamatosan szemmel tartotta Marissát.
     - Nyugi van, nincsenek együtt – bökte meg öccse oldalát, majd fejével Marissa felé intett, aki még mindig ott állt Mischa ölelésében.
     Egy szót sem hallottak a közöttük zajló párbeszédből, de az, hogy ott álltak egymáshoz bújva, tökéletes egyetértésben, beszédesebb volt minden szónál.
     - Szerintem nem is voltak – rántotta meg a vállát unottan Bill, s inkább visszasétált a padhoz, ahol korábban ültek.
     - Ja, mert a kis ribi az osztályfőnökkel kavar – követte Tom, majd ő is leült, s kényelmesen a falnak dőlve, kezeit hatalmas pulóvere zsebébe süllyesztve figyelte szavainak hatását.
     - Hülye – horkantott fel Bill úgy nézve bátyjára, mint akinek két feje van.
     - Komolyan mondom – intette le Tom, halkabbra véve hangját. – Te nem láttad még milyen enyelgést nyomnak le minden egyes alkalommal. Kész hányinger az egész – imitált öklendező mozdulatot.
     - Szerintem nem olyan – szólta el magát Bill. Elgondolkodva figyelte az előtte zajló eseményeket, így szinte fel sem tűnt neki, mi csúszott ki a száján.
     - Szerinted? – szaladt fel a homloka közepére Tom egyik szemöldöke. – Mert szerinted milyen?
     - Ki milyen? – kérdezett vissza Bill, hátha így el tudja kerülni a kínos választ. Inkább belekezdett egy értelmetlen szóváltásban, csak ne kelljen az érzéseiről beszélnie.
     - Te most hülyének nézel engem? – bámult Tom Billre olyan arckifejezéssel, mintha tudná, hogy őt most épp palira veszik.
     - Nem tudom, miről beszélsz – nézett el Bill Tom feje mellett, de aztán a következő pillanatban már leplezetlenül figyelte Marissát.
     - Mégis mit képzelsz magadról, te kis kurva? – kiabálta a folyosó végén Barbie, aki pár perccel Mischa után lépett be az épületbe.
     - Na, balhé van – húzta el a száját Tom, és már ő is a jelenetet bámulta. Vagyis a Marissa-Mischa-Barbie hármast és az épp kibontakozó cica-harcot, ami kicsit egyoldalúnak tűnt. Barbie azzal a lendülettel, ahogy belépett, megragadta Marissa haját a tarkóján, és egy határozott mozdulattal rántotta hátra, kitépve így őt Mischa öleléséből.
     - Barbie! – kiáltotta azonnal Mischa, de a történteket már nem tudta megakadályozni. Marissa kénytelen volt hátra lépni az őt ért támadás miatt, s talán épp ez mentette meg a haját; csak pár szál maradt Barbie ujjai között.
     - Vedd le a kezed a pasimról! – üvöltötte Barbie, s ezúttal Marissa haja helyett a karját kapta el, maga felé fordította, majd visszakézből egy akkora pofonnal ajándékozta meg, hogy az egész folyosó visszhangozta a csattanást.
     - Áucs – húzta el a száját Tom, s ezzel egy időben Bill is fájdalmasan felszisszent. – Kérlek, mondd azt, hogy nem erről a csajról fantáziálsz zuhanyzás közben – mutatott Tom az épp akkor mellettük elhaladó, az arcára szorított kezétől és könnyeitől szinte vakon botladozó Marissára.
     És a sértés célba talált. Marissa keservesen felzokogott, táskája lecsúszott a válláról, majd nekiütődött a térdének. Egy pillanatra megingott az egyensúlya, emiatt viszont a teljes jobb oldala nekiütközött a félig nyitva álló üveg bejárati ajtó hatalmas fém keretének. A visszafojtott sírás hangjai mellé egy fájdalmas nyögés is társult.
     - Marissa! – kiáltotta egyszerre Bill és Mischa, tettét azonban csak Mischa tudta volna ésszerűen megindokolni.

\m/(-.-)\m/