Wenn ich weine... 10. rész

"A lépcsőfordulóban találtam rá. Az ablakban ült, az erre a célra kiszélesített könyöklőn. Egy fekete hajú fiú volt mellette. Ő volt Bill, az öccse. Sosem beszéltem még vele, de tudtam, hogy ő az, mint ahogy az egész suli. Szándékosan nem néztem rájuk, míg szó szerint lerohantam a lépcsőn."

10. rész - Lebukás

     - Mit keresel itt? – kérdezte kíváncsian Bill a bátyját. A konyhában ült, épp egy szendvicset majszolt.
     - Itt lakom? – nézett rá értetlenkedve Tom, megtorpanva az ajtóban.
     - Nem úgy értettem, marha – forgatta meg a szemeit Bill.
     - Eljöttem – felelte Tom, már a hűtőben kotorászva.
     - Mi van? – döbbent le Bill. – Csak úgy eljöttél?
     - Nem, persze, hogy nem – ült le Billel szemben. – A csajod eltaknyolt, én meg hazavittem. Te tudtad, hogy két utcával lejjebb lakik? – kezdett nyugodt cseverészésbe.
     - Öhm… igen – fordította Bill minden figyelmét az előtte lévő tányérra.
     - Igen? – szaladt fel Tom egyik szemöldöke a homloka közepére. – Te kis kukkoló – vigyorodott el öccse zavart pillantását látva.
     - Nem vagyok kukkoló, csak jó megfigyelő – durcáskodott Bill, mint egy sértett kisfiú.
     - Ha te mondod…


     Keze a kilincs fölött hezitált. Képtelen volt rávenni magát, hogy egyszerűen csak bátyja elé álljon és Marisáról kérdezősködjön. Sosem voltak titkaik egymás előtt, most mégis szégyellte érzéseit. Olyan érzéseket, amelyeket még magában sem tudott tisztázni. Ezek után hogyan várhatta, hogy Tom megértő lesz, és nem fogja a nap minden percében piszkálni? A bátyja egy idióta volt, de ezt mindig is tudta. Viszont Marisáról alig tudott valamit, csak annyit, hogy igazán megkapó jelenség, aki többet érdemel annál, mint amennyit jelenleg kap az élettől.
     Meg akarta őt ismerni, és ehhez minden lehetőséget fel kellett használnia, még a bátyját is.
     - Bejöhetek? – kopogott bátyja ajtaján. Bemehetett volna kopogás nélkül is, de az nem volt épp az ő stílusa.
     - Na, mi az, öcsi? – kérdezte Tom, fel sem pillantva az irodalomkönyvből.
     - Te olvasol? – kerekedtek el Bill szemei. Ritkán volt hasonló látványban része.
     - Ja – húzta el a száját Tom. – Marisa hibája. Erőszakos kis luvnya – csapta össze a könyvet. – Mit szeretnél tudni róla? – fordult el székével az íróasztaltól, mely fölé eddig görnyedt, könyökére támaszkodva.
     - Tessék? – habogta Bill. Egy pillanatig szégyellte magát, amiért ilyen kiismerhető volt. – Mindent – fújta ki a levegőt beletörődve, mikor látta, bátyját nem tudja átverni.

¤¤¤

     Már lassan egy hét is eltelt az emlékezetes esésem óta, és azóta, hogy Tommal úgymond fegyverszünetet kötöttünk. Nem mondtuk ki, egyértelmű volt. Nem lettünk ugyan puszi-pajtások, de legalább már nem akartuk megfojtani a másikat egy kanál vízben.
     Egyetlen dolog nem változott csupán, nem beszéltem a családomról. Hiába is kérdezgetett Tom, egyetlen szót sem tudott belőlem kihúzni. Túlságosan szégyelltem a magánéletem ahhoz, hogy az orrára kössem. Szükségtelen arról tudnia, hogy heti rendszerességgel lepofoz az apám, hogy szinte minden egyes nap rettegve kelek és fekszem, hogy nincsen egyetlen barátom sem. Nincs senki, aki megmenthetne, aki a hősöm lehetne.
     - Mi van? – szisszentem fel, mivel Tom olyan elánnal bökdöste az oldalam, hogy lecsúszott a könyököm az asztalról, így a fejem is előre bicsaklott, mivel addig az öklömön támaszkodva bambultam magam elé.
     - Marisa, kérlek, most az órára koncentrálj! – válaszolt Tom helyett Herr Selmar.
     - Bo-bocsánat – dadogtam fülig pirulva. Ezek szerint sikerült teljesen elkalandoznom. Amióta Mischa nincs mellettem, totálisan szétszórt lettem. Muszáj leszek minél előbb túltenni magam a hiányán, mivel neki szemmel láthatóan nem esik nehezére feldolgozni az elvesztésemet. Minden egyes pillanatban az oldalán függött Barbie. Néha nem is értem, hogy kötöttünk ki egymás mellett…
     - Jó lenne, ha figyelnél – bökdösött meg Tom ismételten hosszú ujjaival. Na, basszus! Megint bebambultam – dörzsöltem meg a homlokom fáradtan.
     - Félsz, hogy nem lesz kiről lemásolnod a házit? – morogtam az orrom alatt.
     - Harapós vagy ma – jegyezte meg mintegy mellékesen. A szája sarkában bujkáló mosolytól az én ajkaim is felfelé kunkorodtak. Annak ellenére, hogy milyen döcögősen indult a kapcsolatunk, kezdtem egyre inkább hozzászokni a közelségéhez. Azt hiszem, nem is olyan kőbunkó, mint amilyennek először gondoltam. Bár, még nem született egyértelmű ítélet.
     - Te meg kotnyeles – böktem meg én is őt, csakhogy én a lábammal, a bokájának koppintva a tornacipőm sarkát.
     - Marisa! – hallottam meg ismét a nevemet. – Ne szóljak még egyszer – nézett rám összehúzott szemekkel tanárunk. – És akkor, most ismertetném a feladatot, amelyhez az óra elején összeállítottuk a párokat.
     Milyen párokat? – pislogtam nagyokat. Kínos, de úgy tűnt, az egész órát álmodozással töltöttem. És ezek után még egy lényeges probléma akadt, Tom szándékosan úgy tett, mint aki észre sem veszi az értetlenkedő képem.
     - Jézusom, Marisa, ne nézz már ilyen riadtan, nem kell megölni senkit – nézett rám a szemüvege fölött Herr Selmar, mikor elkapta kétségbeesett pillantásomat. Tom természetesen kiröhögött, cseppet sem visszafogva magát, az egész osztállyal egyetemben. Legszívesebben orrba vágtam volna. – Nos, a feladat, hogy minden páros bemutat két, az UNESCO világörökségi listáján szereplő helyszínt. Lehetőleg valamilyen épület legyen, szobor vagy város, ne pedig természeti kincs, például egy korallzátony. Valami olyan dolog, aminek van történelme, múltja. A beszámoló legyen érdekes, kreatív, ne csak számok és adatok tömege, hanem egy mese, aminek természetesen nem alszom be a felénél – mosolyodott el a mondat végén. – Holnap délig adjátok le nekem a listát a választott helyszínekről! Remélem, nem is kell mondanom, hogy nem akarok egyezést látni. Van elég név azon a listán. Nem baj, ha nem világhírű, lényeg, hogy minél több információt szedjetek össze. Nos, akkor mához egy hétre várom a beszámolókat – fejezte be, s ezzel egy időben az óra végét jelző csengő is megszólalt.
     - Van már valami ötleted? – kocogtatta meg a vállamat Tom.
     - Miről? – kérdeztem még mindig bambán. Azon gondolkodtam, hogy vajon nekem ki lett a párom.
     - Hogy melyik két helyet válasszuk – forgatta meg a szemeit Tom, majd kezdte összepakolni a cuccát, mivel az énekóra egy emelettel lejjebb várt ránk.
     - Te vagy a párom? – kérdeztem egy kicsit barátságtalanabb hangnemben, mint ahogy terveztem.
     - Azért ennyire ne örülj – kapta a vállára a táskáját, majd ott is hagyott, én meg csak bámultam utána összezavarodva.
     A lépcsőfordulóban találtam rá. Az ablakban ült, az erre a célra kiszélesített könyöklőn. Egy fekete hajú fiú volt mellette. Ő volt Bill, az öccse. Sosem beszéltem még vele, de tudtam, hogy ő az, mint ahogy az egész suli. Szándékosan nem néztem rájuk, míg szó szerint lerohantam a lépcsőn. Csak a szemem sarkából láttam, hogy Bill észrevett engem, még Tom térdét is meglökte, aki erre semmit sem reagált. Nagyon nem vettem a szívemre a dolgot, sem azt, hogy besértődött a semmin. Végiggondolva, nekem az csak jó, ha nem alakul ki közöttünk túl szoros kapcsolat, még barátság sem. Nincs szükségem rá, mint egy újabb koloncra.
     Az ének volt aznap az utolsó óránk. Arra gondoltam, hogy a délutánt majd tölthetnénk a könyvtárban, megfelelő helyszín után kutatva. Nem ismertem túl sok világörökségi helyszínt, de egy ötletem már volt.
     Mivel Tom egész órán egy szót sem szólt hozzám, csak remélhettem, hogy azért még találkozunk az aulában, a szokásos helyünkön.


     Nem kapkodta el a dolgot, csupán csak egy teljes órát vártam rá. Már megírtam a matek házit, és épp a fizikával küzdöttem – amihez egyébként tök hülye voltam –, mikor egy hátizsák csapódott be az asztalon, pont az orrom előtt. Ijedten rezzentem össze, a ceruzát is majdnem eldobtam, aminek a végét rágcsáltam.
     - Jézusom – nyögtem fel, miközben a fejemet dörzsöltem. Az ijedtségtől sikeresen megrángattam a hajtincsemet, amit elgondolkodva csavargattam, míg a feladat megoldásán agyaltam.
     - Neked csak Tom – vigyorgott rám, majd levágódott velem szemben.
     - Figyelj, nem tudom, hol voltál eddig, és nem is nagyon érdekel, de tudd, hogy nem fogok miattad itt csövezni egész délután. Tudod, mi a házi és mit kell megtanulni, majd otthon megoldod – pakoltam össze a holmimat, s míg beszéltem, kerültem a pillantását.
     - Olyan kedves vagy, ismét – jegyezte meg gúnyosan.
     - Szokj hozzá – motyogtam. – Gyere, megyünk a könyvtárba – emeltem vállamra a táskámat, majd hátra sem nézve elindultam a folyosón.
     - Várj már! – kapta el a táskám pántját Tom, megállásra kényszerítve. – Van már valami ötleted?
     - Fogjuk rá – forgattam meg a szemeimet, majd erőt véve magamon végre felé fordultam. – Angliára gondoltam, de látnom kell a pontos listát – sóhajtottam már sokkal nyugodtabban. Emlékeztettem magam, hogy nem jó, ha folyton összekapok Tommal. Könnyebben dolgozhatunk úgy együtt, ha nem ugrunk minden percben egymás torkának.
     - Anglia az klassz – biccentett beleegyezően.
     - Akkor gyere – húztam magam után a pulcsija ujjánál fogva.


     - Oké, akkor az egyik a londoni Tower lesz – dőltem hátra a széken, miután a határidőnaplómba firkantottam a két szót. – Angliához több ötletem nincs, kevés a forrásanyag – pattogtattam ujjaimat a számítógép billentyűzetén.
     - Hogyan tovább? – emelte fel fejét Tom az asztalról, amelyen fetrengve töltötte el az utolsó fél órát.
     - Passz – támasztottam homlokomat én is az asztal lapjának.
     - Mi lenne, ha holnap folytatnánk? – pillogott rám könyörgően. Egyértelműen unta a fejét.
     - Ne nyafogj már – érintettem mutatóujjamat a homlokához.
     - Nem nyafogok – húzta fel az orrát. – Rosszabb vagy, mint egy hajcsár – dörzsölte meg a homlokát ott, ahol megérintettem.
     - Ez az! – kiáltottam fel, majd rávetettem magam a klaviatúrára.
     - Megvilágosodtál? – furakodott mellém, és ő is a képernyőt kezdte bámulni.
     - Aha. Tetszeni fog – vigyorogtam tele szájjal, majd meg is jelent a megfelelő oldal.
     - Ausztráliai fegyenctelepek? – olvasta fel hangosan Tom. – Oké, igazad volt, tényleg tetszik – biccentett felém elismerően.
     - Akkor te most szépen megismerkedsz a keresőprogrammal, én pedig a másik gépen átnézem a katalógust, hogy van-e nekünk megfelelő könyv. Fél órád van – huppantam le az asztal másik végén álló géphez.
     - Mi lesz fél óra múlva? – kérdezte csak úgy motyogva. Meglepő módon, egy percig sem ellenkezett, nem volt hiszti, sem sértődés, tette, amit mondtam neki.
     - Elmegy az utolsó busz – nyomkodtam az alsó ajkam a mutatóujjammal, míg a könyvtár adatbázisát bogarásztam.
     - Az már elment, cica – bökött fejével a hangosan kattogó fali óra felé, mikor ráemeltem döbbent pillantásomat.
     - Tessék? – hördültem fel és a jelzett irányba fordultam. – Ne-ne-ne-ne – dadogtam a karórámat bámulva. Először azt hittem, megállt, de a másodpercmutató mozgott és a jellegzetes kattanásokat is hallottam. Gyenge volt az elem. – Hogy fogok időben hazajutni? – kérdeztem Tomtól összeugró gyomorral, szinte már a sírás határán. Apa meg fog ölni, ha nem érek haza fél ötig. Ez volt az egyik olyan szabálya, amit semmilyen körülmények között sem volt szabad áthágnom.
     - Már írtam egy sms-t Gordonnak, hogy jöjjön értem – folytatta tovább a billentyűn pötyögést Tom. – A nevelőapám – biggyesztette még oda, mintha csak látta volna az értetlenül meredő szemeimet. – Jöhetsz te is.
     - Tényleg? – szaladt ki a számon hitetlenkedve.
     - Tényleg – húzta össze szemöldökét sértetten. – Most komolyan ennyire bunkónak nézel? – dőlt hátra a székén egy hirtelen mozdulattal, majd karjait összefűzte a mellkasa előtt.
     - Én… - szégyelltem el magamat. – Nem… én csak… - nyöszörögtem. – Köszönöm – fújtam ki a levegőt. Ismételten emlékeztetnem kellett magamat, hogy nem szabad összevesznem Tommal.
     - Szívesen – vigyorodott el elégedetten Tom. – Ha már itt tartunk, megadhatnád a számodat – kotorta elő farmerja zsebéből a mobilját.
     - Nekem nincs telefonom – kapargattam az asztal szélét. Utáltam, hogy ilyen rohadtul szerencsétlen, csóró és kiszolgáltatott vagyok; egy lúzer.
     - Megjött Gordon – szedte össze a holmiját, mintha szándékosan figyelmen kívül hagyta volna a válaszomat.
     - Találtam három könyvet, ami elvileg mindkettőnknek jó lesz – firkáltam rá a tenyeremre egy tollal a hivatkozási számokat. Hálás voltam neki, amiért nem erőltette a telefon-dolgot.
     - Siess.


     Nem beszéltünk túl sokat az autóban. Gordon kedves pasasnak tűnt, ettől függetlenül csak szűkszavúan válaszolgattam a kérdéseire. Mivel csak két utcával laktak távolabb, még a lehetőségét is kerülnöm kellett, hogy bármi, rám nézve kompromittáló információt adjak ki. Nyílt titok volt ugyan, hogy az apám egy részeges munkanélküli disznó, azt viszont senki sem tudta, hogy egy agresszív vadállat is. Még.
     - Nagyon nehéz Tommal? – kérdezte Gordon mosolyogva.
     - Ne már! – nyögött fel Tom, mélyen az arcába húzva sapkáját.
     - Annyira nem vészes – kuncogtam az orrom alatt, a térdemen kapargatva a farmeromat. Csak a szemem sarkából láttam Tom rám villanó huncut pillantását. – Itt jó lesz. – Szinte felkiáltottam, mikor Gordon lassítani kezdett, hogy bekanyarodhasson az utcánkba.
     - Nem is itt laktok – fordult félig felém Tom az anyósülésen.
     - Tudom, de nincs sok hely megfordulni – tördeltem az ujjaimat idegesen.
     - Az legyen az én gondom – nézett rám a visszapillantóban Gordon.
     - De tényleg nem szükséges – erősködtem tovább, s közben már a két ülés közé furakodtam tehetetlenségemben.
     - Az lesz az, bal oldalon, a zöld kerítéses – navigált Tom, tökéletesen figyelmen kívül hagyva az ellenkezésemet.
     - Itt most már tényleg jó lesz – próbálkoztam még utoljára. Még három ház elválasztott a céltól, én viszont már tudtam, apa otthon van. Megint nyitva hagyta a kaput. Már csak azért imádkoztam magamban, hogy aludjon, és ne az ablakban ülve lesse, hogy mikor érek haza. Mindegy volt, hogy épp józan vagy részeg, a késésért minden esetben büntetés járt. – Köszönöm, hogy elhoztak – szorítottam magamhoz a táskámat és a három könyvtári könyvet.
     - Biztos nem adsz ide egyet? – kérdezte Tom, a könyvekre utalva.
     - Biztos. Holnapra átnézem őket – hadartam, egy pillanatra sem veszítve a menekülés lendületéből. – Holnap találkozunk – csaptam be a hátsó ajtót egy határozott mozdulattal. Szinte futottam a kapuig, már a lépcsőnél jártam, mikor kinyílt a bejárati ajtó.
     - Tűnj a szobádba! – A karomnál fogva rántott be a házba, ahogy mellé értem.
     Az autó még mindig ott állt a házunk előtt, mikor bezárult mögöttem az ajtó…

\m/(-.-)\m/