Wenn ich weine... 9. rész

"Bár nem néztem rá, pontosan tudtam, hogy épp csípőre vágja a kezeit, pont, ahogy én szoktam. Ez az átka, ha túl közel kerülsz valakihez. Átveszitek egymás szokásait. Igen, én sem úsztam meg. Az egymás nélkül töltött napok meghozták a felismerést; minden egyes érmét végighúzok a kávéautomata oldalán, mielőtt bedobnám a kis nyílásba."

9. rész - Szégyellsz?

     A francos franc – mérgelődtem magamban, amiért olyan hülyeségeket mondtam Tomnak. Hogy mondhattam ilyet, egyáltalán miért? Örülnék neki, ha az idióta bunkók megölnének? Hát normális vagyok én?
     Durcásan caplattam a salakpályára, ahol a többiek már az első körüket kezdték el. Én is beálltam a sorba. Nem voltam épp a legjobb, leggyorsabb futó, sőt, igazán nagy sportember sem voltam, viszont volt kitartásom. És ez volt az, amit Herr Steinmauer minden egyes jegyemnél figyelembe vett. Egy rohadék volt, ebből a szempontból viszont korrekt.
     És most ezt is buktam. Tom miatt. Addig fog rajtam maradni a „Tom ribanca” cím, míg el nem húzhatok innen.
     Haragudtam, amiért ezt tette velem Tom, az a marha.
     Összeszorult a gyomrom már csak annak a gondolatától is, hogy mi vár rám a következő hetekben. Mindenki céltáblája leszek, még inkább, pusztán csak azért, mert bébicsőszködnöm kell Tom felett, amit mellesleg nem is én akartam.
     Nem öltem túl sok energiát a futásba, lassan kocogtam, hisz nem volt megszabva, hány kört kell teljesíteni, Steinmauer pedig biztosan nem ült az ablakban és húzta a strigulákat.
     Figyeltem Mischa magas alakját, széles vállait és a lusta mozgását. Ő sem vitte túlzásba, valószínűleg ugyanúgy gondolkodott, ahogy én. Mindig is egy rugóra járt az agyunk, ezért is fájt még mindig, hogy olyan távol kerültünk egymástól. És nem tudtam, hogy miért. Mindig jó barátja voltam, számíthatott rám minden egyes percben. Pofonokat szenvedtem el csakis miatta. Ellent mondtam apámnak azzal, hogy vele barátkoztam, hogy együtt mutatkoztunk az utcán, hogy átmentem hozzá. Ez volt az egyik olyan dolog, amit apám beteg elméje szült; nem barátkozhatok fiúkkal, mert ugyanolyan cafka leszek, mint az anyám. Na, persze. Majd pont egy másik pasi miatt lépett le…
     - Ügyes kis ribanc vagy… - ért mellém Barbie. – Sikerült Kaulitzot is befűznöd. Gratulálok – kacsintott rám cinkos vigyorral.
     - Fulladj meg – húzódott az én szám is kényszeredett mosolyra.
     - Fordulj fel – mondta olyan hangsúllyal, mintha csak valami jókívánság lenne.
     - De csak utánad – mutattam fel a középső ujjam. Vagány kis megmozdulás volt, viszont gondolatban belevertem a fejem a falba. Hülyeséget csináltam, oké, de nem fogom hagyni, hogy övé legyen az utolsó szó. Tudom, idióta szokás, de képtelen vagyok megszabadulni tőle.
     Pofára is estem. Szó szerint. Barbie egy elegáns mozdulattal kibuktatott.
     - A francba – nyöszörögtem a föld felé közeledve. Bár nem futottam túl gyorsan, a lendület ahhoz elég volt, hogy a térdeimen és az előre nyújtott kezeimen csússzak a salakkal felszórt talajon. Mit ne mondjak, bájos esést produkáltam. De legalább annyi eszem volt, hogy a kezeimet magam elé kaptam, így nem a képemmel szántottam fel az udvart.
     Először nem is fájt, bár lehet, fel sem tűnt volna. Minden figyelmemet az kötötte le, hogy az összes idióta, seggfej osztálytársam az égnek meredő hátsómat röhögi. Barbie ennél nagyobb katasztrófát nem is idézhetett volna elő. Megszégyenített, az utolsó csepp méltóságomat is elvette.
     Halkan jajgatva és nagyon lassan nyomtam fel magamat, a lehető legminimálisabban támaszkodva a földre. Minden egyes mozdulatnál éreztem a tenyerembe és a térdembe nyomódó apró kis köveket, melyek abban a pillanatban smirgliként dörzsölték a sérült bőrfelületeimet.
     - Jól vagy, Risa? – tűntek fel Mischa lábai a látóteremben, pont mikor sikeresen átfordultam a fenekemre.
     - Pazarul – húztam el a számat, fel sem pillantva rá. – Mi lenne, ha szépen tovakocognál? – kérdeztem barátságtalanul, miközben a térdeimet fújkáltam. Próbáltam úgy tenni, mintha nem hatott volna meg az aggódása, belül viszont igen is örültem, hogy még törődik velem. Csakhogy nem akartam több konfliktust Barbieval, ehhez pedig az kellett, hogy teljesen eltávolodjak Mischától. Néha áldozatokat kell hoznunk.
     - Most meg mi bajod van? – fakadt ki dühösen Mischa. Bár nem néztem rá, pontosan tudtam, hogy épp csípőre vágja a kezeit, pont, ahogy én szoktam. Ez az átka, ha túl közel kerülsz valakihez. Átveszitek egymás szokásait. Igen, én sem úsztam meg. Az egymás nélkül töltött napok meghozták a felismerést; minden egyes érmét végighúzok a kávéautomata oldalán, mielőtt bedobnám a kis nyílásba.
     - Szerintem egyértelmű, de szívesen elmagyarázom, ha nem jössz rá magadtól – pillantottam fel rá, arcomra a legmogorvább, legbarátságtalanabb kifejezést kényszerítve. – Kibuktatott a barátnőd – mutattam vádlón Barbie irányába. – De mondjuk inkább azt, hogy sajtreszelővel próbáltam megszabadulni az iszonyú ronda térdeimtől – folytattam, még azelőtt, hogy Mischa reagálhatott volna.
     - Marisa… - nyögte tehetetlenül. Valószínűleg ő is érezte, milyen bizarr módon alakult át a kettőnk kapcsolata.
     - Csak hagyj békén, jó? – hajtottam le a fejem. Nem akartam, hogy meglássa a kibuggyanni készülő könnycseppeket, így inkább a térdeimen keletkezett horzsolásokból igyekeztem kipiszkálni az apró kosz szemcséket.
     - Rendben, játszd csak, hogy megint te vagy az áldozat! Nekem ebből elegem van – fortyant fel váratlanul, majd elcsörtetett.
     - Remek – téptem le véletlenül egy kis bőrdarabot, aminek következményeként még inkább vérezni kezdett a jobb térdem.
     - Jól vagy?
     - Ó, az isten szerelmére – fakadtam ki, fejemet az ég felé fordítva, szorosan lehunyva szemeimet.
     - Mi van? Valami rosszat mondtam? – kérdezte tanácstalanul Tom. Már akkor tudtam, hogy ő az, amikor mellém lépett és megláttam a cipőjét.
     - Mindegy – legyintettem.
     - Jó nagyot taknyoltál – guggolt le közvetlenül a térdemnél, majd ő is a harci sérüléseimet kezdte tanulmányozni.
     - Tudom, ott voltam – húztam el a számat. – Ki a fene találta ki, hogy a rövidnadrág legyen a kötelező? – zsörtölődtem összeszorított fogakkal, miközben megpróbáltam felállni.
     - Segítek – lépett mögé Tom, látva bénázásomat. Tiltakozni sem volt időm, a hónom alá nyúlva emelt függőleges helyzetbe.
     - Kösz – motyogtam zavarban. Nem voltam hozzászokva, hogy fiúk fogdosnak. – Innen már egyedül is menni fog – simítottam égő tenyereimet a hasamra. Csak most vettem észre, hogy a kezemen is csúnyán lehorzsolódott a bőr. Bár fájtak a lábaim, igyekeztem minél gyorsabban elmenekülni Tom közeléből, s a hátsó épület felé vettem az irányt, ahol az orvosi szoba is volt.
     - Fura egy csaj vagy – lépett mellém, figyelmen kívül hagyva szavaimat. – Már rég az anyád után kellene bömbölnöd – karolta át a derekam, szabad kezével pedig óvatosan megfogta az oldalához szoruló alkaromat.
     - Most sértegetsz? – emeltem fel a fejemet durcásan. Legszívesebben megütöttem volna. Egy pillanatig elfeledkeztem róla, hogy nem is akarok beszélni Tommal, mert akkor meg kellene magyaráznom, hogy miért voltam az igazgatónál. Valószínű, hogy tudott mindent, de azt a lehetőséget sem hagyhattam figyelmen kívül, hogy ő is az a „te szádból akarom hallani”-típus.
     - Mi? – torpant meg és ezzel egy időben felém kapta a fejét. – Nem, dehogy… én nem… csak vicceltem – nyögte bizonytalanul.
     - Nem volt vicces – léptem oldalra, lerázva magamról a kezeit. Tudom, hogy ő nem lányként gondol rám, helyesebben, nincsenek hátsó szándékai velem kapcsolatban, de engem mégis feszélyez a közelsége, zavarban vagyok mellette. És fogalmam sincs, hogy miért. Isten látja lelkem, nem vonzódom hozzá. Helyes, de nem az esetem. Bár, őszintén szólva, azt sem tudom, hogy az milyen.
     - Most miért kapod fel a vizet? – reagált ő is emelt hangon, tükrözve az én viselkedésemet.
     - Mert egy hülye bunkó vagy – fújtattam mérgesen. Elegem volt mindenből és mindenkiből. Elegem volt abból, hogy az emberek fele vagy levegőnek nézett, vagy pedig kihasznált. Egy kezemen meg tudtam volna számolni, hányan tettek nekem szívességet mindenféle önös érdektől mentesen. Tom is akart valamit. Miért pont ő lett volna kivétel? Talán azt hitte, hogy ha kedves lesz velem, akkor majd nem kell minden egyes délutánt a társaságomban töltenie. Hát benézte, mert én nem fogom még egyszer elvinni a balhét helyette.
     - Te meg egy hisztis picsa! – vágott vissza szinte már üvöltve. – Mi a fasz bajod van? Nem bírod elviselni, ha valaki segíteni akar? Csak abból értesz, ha beléd rúgnak és megaláznak? – fogta vissza a hangját váratlanul, s egészen közel lépve hozzám sziszegte a kérdéseit.
     - Az anyám meghalt, seggfej! – robbant ki belőlem. Mondanom kellett valamit, nem hagyhattam, hogy lenyomjon. Azt akartam, hogy szarul érezze magát, amiért ő is ki akart használni. Bosszút akartam, mindenért.
     - Sajnálom – motyogta pár pillanat döbbent némaság után. Látszott rajta, hogy minden indulat és feszültség elszállt a testéből ezzel az egyetlen, közhelyes szóval.
     - Felesleges – ráztam meg a fejem, fáradtan sóhajtva. Rájöttem, hogy megint a semmin borultam ki. Bármennyire is Tomot akartam hibáztatni az elcseszett életemért, nem ő tehetett róla, hogy rossz dolgok történnek velem. Csak segíteni akart. – Nyugodtan menj vissza, innen már megoldom – indultam el. – Kösz, hogy segíteni akartál – pillantottam hátra a vállam felett. Nem vártam választ, mentem tovább elszántan, összeszorított fogakkal, visszatartott könnyekkel.

¤¤¤¤

     Még akkor is ott állt a két épületet összekötő vékony betoncsíkon, mikor Marisa már rég eltűnt szemei elől a kis melléképület bejáratánál.
     Nem számított rá, hogy Marisa így kiakad egy olyan apróság miatt, mint az önzetlen segítségnyújtás. Viszont amit mondott, az egyértelművé tett néhány dolgot. Például, hogy miért olyan bizalmatlan és miért kezeli olyan szélsőségesen a különböző szituációkat.
     De akkor mit is kellene tennie? Egyszerűen fordítson hátat és sétáljon el? Vagy annak ellenére is akaszkodjon a lányra, hogy az elküldte a sunyiba?
     Igen. Pontosan ezt fogja tenni. Ezt kell tennie.
     Visszasétált a főépülethez, melynek ajtaján épp akkor lépett ki a kávéját kortyolgató Herr Steinmauer.
     - Hova-hova Kaulitz? – kezdte azonnal a férfi.
     - Marisa lehorzsolta a térdét. A holmijáért jöttem – adta meg a választ Tom gondolkodás nélkül. Szívességet akart kérni, ehhez pedig rendesen kellett viselkednie.
     - Barbie? – sóhajtotta szinte már fáradtan Herr Steinmauer.
     - Igen – felelte meglepődve. Nem gondolta volna, hogy egy ennyire bunkó és nemtörődöm embert érdekel egy olyan lány sorsa, mint Marisa. – Ha lekezelték a lábát, akkor esetleg haza… - De nem tudta befejezni.
     - Persze-persze – vágott közbe egy kézlegyintéssel. – Tartsd rajta a szemed – nézett Tomra olyan komolysággal és majdhogynem aggódással, amit ki sem nézett belőle.
     - Köszö… - akarta mondani Tom, de nem sikerült neki, mert már nem volt kinek, maximum a tanár hátának. Így viszont azt sem tudta megkérdezni, ki is az, akit szemmel kell tartania.
     Nem sokáig töprengett Herr Steinmauer döbbenetes megnyilvánulásán, helyette inkább beszaladt a fiú öltözőbe, lecserélte a kötelező tornaruhát, majd kisebb könyörgés és némi „szempilla rebegtetés” után végre bejutott a lány öltözőbe is, ahol az ügyeletes csaj aktív közreműködésével sikerült összeszednie Marisa cuccát is. Mázlija volt, hogy a csaj történetesen még jóban is volt Marisával, így hamar megtaláltak mindent.
     Nem akarta húzni az időt, még azelőtt oda akart érni az orvosihoz, hogy Marisa végzett volna. Remélte, hogy ha kész tények elé állítja, akkor nem fog ellenkezni és hagyja, hogy hazakísérje.
     Nem késett el, sőt, még várnia is kellett. Azt is megtudta, hogy a nővér is csak pár perccel korábban érkezett meg.
     Úgy tíz perc unalmas várakozás után nyílt az ajtó, majd Marisa lépegetett ki a folyosóra, mindkét térdén csinos kis fehér kötéssel.
     - Aztán csak óvatosan – hallotta még Tom a bentről kiszűrődő női hangot.
     - Majd igyekszem – motyogta az orra alatt Marisa. Odabent talán nem is hallották a szavak mögött megbúvó keserűséget.
     - Marisa – szólította meg őt Tom, miután kettesben maradtak a folyosón.
     - Te mit keresel itt? – támadt neki azonnal Marisa. Mintha az elmúlt negyedóra alatt is gyűjtögette volna a dühöt Tom ellen.
     - Elhoztam a cuccodat az öltözőből – nyújtotta előre kezeit, melyekben ott pihent a könyvekkel és füzetekkel teli táska, valamint a ruhákkal kitömött tornazsák.
     - Ó – kerekedtek el Marisa szemei. – Miért? – kérdezte halkan, s látszólag értetlenül állva a helyzet előtt. Lassan Tom elé lépett, majd elvette tőle a kezében tartott holmikat.
     - Gondoltam, minél hamarabb el akarsz húzni innen – rántotta meg a vállát Tom.
     - Még van három óránk – pislogott még mindig értetlenkedve Marisa. – Nem mehetek sehova – rázta a fejét, miközben előhalászta a vászonzsákból a pulóverét.
     - De igen! Elintéztem – húzódott féloldalas mosolyra Tom szája.
     - Tessék? – állt meg Marisa keze félúton, s így táskája a térdének ütődött. – A franc – szisszent fel, de csak egy pillanatra terelődött el a figyelme. – Miről beszélsz?
     - Beszéltem Steinmauerrel, és elengedett minket – csúsztatta be kezeit a zsebébe Tom. Szeretett volna már menni, nem akart a kelleténél több időt a suliban tölteni.
     - Minket? – indult meg Marisa a kijárat felé.
     - Igen – vakargatta meg a tarkóját Tom. Ez volt a jele annak, hogy hazugságra készült. És ezt Marisa is észrevette volna, ha csak egy kicsit is ismeri őt. – Haza kell kísérnem téged – figyelte leplezetlenül a lány reakcióját.
     - Azt már nem – ellenkezett felháborodottan Marisa. – Nem megyek veled sehova – torpant meg az ajtó előtt.
     - Szégyellsz vagy mi? – horkantotta Tom, tettetett sértődöttséggel.
     - Mi? – kérdezett vissza Marisa döbbenten, teljesen összezavarodva. – És te engem? – dobta vissza a képzeletbeli labdát.
     - Kellene? – húzta fel a szemöldökét Tom kérdőn.
     - Igen – hajtotta le a fejét, majd minden további nélkül lépett ki az ajtón.
     - Beszarok rajtad – dünnyögte Tom az orra alatt.
     - Ja, az anyám él – fűzte még hozzá Marisa némi hezitálás után.

\m/(-.-)\m/