Wenn ich weine... 26. rész

Elnézést, hogy ilyen sokat kellett várni... Remélem, mindenkit kárpótol a tartalom :)

Jó olvasást!

26 - Nincs több titok

      Az íróasztalnál ülve bámult ki az ablakon. Ideges volt, nem igazán tudta, hogyan viselkedjen Marisával. Vajon volt olyan lelkiállapotban, hogy nem riasztja el a közeledésével? Valahogyan bizonyosságot kellett szereznie, mert az, ami a fürdőszobában történt, erre nem volt elegendő. Nagyot sóhajtva próbált megnyugodni, az íróasztalon pihenő kezeit bámulva. Össze kellett szednie magát, mire Marisa végez a fürdőszobában.
      - Bill - hallotta meg Marisa hangját a nagy csendben. Összerezzenve fordult az ajtó felé, ahol Marisa óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Egy csíkos pizsama nadrág volt rajta és egy fekete atléta trikó, kezében pedig ott szorongatta a hátizsákját. A félhomályban olyan aprócskának és törékenynek tűnt a lány, hogy attól félt, ha megérintené, biztosan összetörne. De nem ez volt az egyetlen, amit azonnal észrevett. Azt is látta, hogy Marisa milyen hihetetlenül gyönyörű és kívánatos azokban az egyszerű ruhákban. Nem tehetett róla, de felkeltette a vágyát már csak a feltételezés is, hogy Marisa nem visel melltartót.
      Kénytelen volt félrenézni, félt, hogy Marisa esetleg kiolvassa a szeméből a szégyentelen gondolatokat. Le kellett állítania a fejében villogó képeket, és valahogy arcának pirosságát is el kellett tüntetnie. Szégyellte magát a gondolatai miatt, legszívesebben kirohant volna a szobából, csakhogy ne lássa Marisa meztelen karjait, gömbölyű vállait, az atléta alól kivillanó finom bőrt, vagy épp a világ legédesebb lábujjait.
      - Én... - kezdte, de hangja elfúlt, kénytelen volt megköszörülni a torkát. Egy nagy sóhaj, után folytatta: Jobb, ha én most megyek - állt fel az íróasztal mellől, minden bátorságát összeszedve.
      - Jam, persze - rezzent össze ijedten Marisa, mint aki álomból ébred. De talán így is volt. Végtelenül kimerültnek tűnt, mint akinek napok, hetek óta nem volt egyetlen nyugodt éjszakája sem. - Tessék? - rázta meg a fejét, mintha összezavarodott volna. - Nem értem.
      - Átmegyek Tomhoz, hogy nyugodtan tudj aludni - adott magyarázatot Bill. Úgy vélte, ez a helyes döntés. - Az egyik haverjánál házibuli van, ott alszik - fűzte hozzá, mivel Marisa még mindig a szemöldökét összevonva nézett rá.
      - Nem akarsz velem lenni? - kérdezte halkan, fejét lehajtva.
      - Nem erről van szó - sóhajtotta Bill. Nem gondolta volna, hogy Marisa egy ágyban akar vele aludni. És tényleg nem arról volt szó, hogy nem akart vele lenni, mert mindennél jobban vágyott a közelségére, egyszerűen csak félt, hogy nem tud uralkodni magán és valami olyat tesz, ami tönkretesz közöttük mindent. - Én csak azt hittem, hogy... Mindegy - legyintett. Nem volt értelme ellenkezni, a lelke mélyén pontosan azt akarta, amire Marisa kérte.
      - Nem, semmi baj. Megértem - dörzsölte meg fázósan a karját, de még mindig nem nézett fel. - Menj csak - pillantott fel végre, mosolyogva. Az egészben az volt a legmegdöbbentőbb, hogy annak a mosolynak szomorúnak és kényszeredettnek kellett volna lennie, nem pedig őszintének és végtelenül megértőnek. Ezek alapján tehát Marisa komolyan gondolta, hogy megérti és elfogadja Bill döntését, bármi is legyen az. A felismeréstől összeszorult a szíve. Marisa lelkéből és személyiségéből kiirtottak minden csepp ellenállást és küzdeni akarást, csak a tömény beletörődés és elfogadás maradt meg. Nem volt más magyarázat arra, hogy miért mosollyal az arcán fogadja a visszautasítást.
      A picsába az elvekkel, határozta el magát Bill, míg azt figyelte, hogyan pottyantja le Marisa a táskáját a földre, majd pár óvatos lépés után leül az ágyra, háttal Billnek. Csak a vállai mozdultak finoman a légzése ütemében, de egyébként teljesen mozdulatlan volt. Nem sóhajtozott, nem sírt, még csak nem is szipogott. Teljes csendben várta, hogy Bill kisétáljon az ajtón, és ő is elhagyja, mint eddig mindenki.
      Gyors léptekkel hagyta el a szobát, még azelőtt, hogy meggondolta volna magát. Tudta, mit kellene tennie, mégis, előbb át kellett gondolnia a lehetséges következményeket is. Úgy hagyta ott Marisát, hogy az még csak fel sem nézett az ölében pihenő, összekulcsolt kezeiről.
      Bill hosszú perceket töltött a fürdőszobában még azután is, hogy lemosta a talpáról a finom port, ami akkor került rá, mikor lement Marisa elé és beengedte őt a házba. Ahogy belépett a helyiségbe, még mindent betöltött a forró gőz és a saját tusfürdőjének illata. Mosolyogva gondolt arra, hogy Marisa inkább az ő tusfürdőjét használta, nem pedig az anyjáét. Létezhet, hogy Marisa már így ismeri őt, az illatát, a közelségét? Igen, létezhet, hisz pontosan tudta, hogy Marisa figyelmét nem kerüli el semmi. Ami mások számára apró és jelentéktelen, abból ő egy egész világot képes építeni, és a legféltettebb titkokat és személyiségjegyeket is feltárja. Egyedül csak önmagát nem látta tisztán.
      Szobájának ajtaja előtt állva azonban minden bátorsága és elhatározása elhalványult, a gondolat, hogy Marisa odabent vár rá, gyengévé tette.
      Kifújta a tüdejében tartott levegőt, majd óvatosan benyitott a szobába. Meg sem lepődött azon, amit látott. Marisa még mindig az ágy szélén ült, a kezeit bámulva.
      - Bill - motyogta Marisa meglepődve, miután végre felemelte a fejét a becsukódó ajtó keltette zajra. - Mit...
      - Meggondoltam magam - vonta meg a vállát nemtörődöm módon, valójában viszont nagyon ideges volt. - Késő van. - Nem tudta máshogy megfogalmazni, hogy ideje lenne ágyba bújniuk. Nem akart félreérthetően fogalmazni, elvégre Marisát aznap este megverték, nem tudhatta, hogyan reagálna.
      - Igen - tördelte az ujjait, arcát pedig elöntötte a zavar pírja. Ez egyértelműen jelezte, hogy felfogta a szavak mögött rejlő üzenetet. Hirtelen felállt, aztán visszaült, mintha nem tudná, mit tegyen. Bill egy hosszú pillanatig legszívesebben elmosolyodott volna, de tudta, nem lenne helyénvaló. Nagy levegőt véve indult el az ágy felé, majd megkerülve azt, helyet foglalt a Marisától távolabb eső oldalon. Befészkelte magát a párnák közé, a takarót pedig gondosan eligazította a derekán. Mozdulatai közben a szeme sarkából a lányt figyelte, aki még azután is háttal ült neki, hogy felhagyott a mocorgással.
      - Marisa... - mondta halkan Bill. - Félsz tőlem? - Meg kellett kérdeznie, mivel a lány látható vonakodása ezt is jelenthette.
      - Nem - pillantott hátra a válla felett Marisa, miután látványosan kifújta a tüdejében benntartott levegőt. A következő pillanatban szégyenlősen mosolyogva kezdett el Bill felé mászni az ágyon.
      - Reméltem, hogy ezt fogod mondani - mosolyodott el Bill is és felhajtotta a takarót maga mellett.
Egymás felé fordulva feküdtek a takaró alatt, de nem értek hozzá a másikhoz. Még csak nem is beszélgettek, az egyetlen hang az egyenletes szuszogásuk volt. Bill nem tagadhatta, feszült volt Marisa közelségétől. Az sem sokat segített a helyzeten, hogy a saját illatát érezte a lányon. Kénytelen volt behunyni a szemét, hogy ne lássa Marisa arcát, melyet a kis éjjeli lámpa meleg, aranyszínű fénnyel világított meg. Arra viszont nem számított, hogy így sokkal több érzékszerve fog Marisára figyelni. Tisztán hallott minden egyes lélegzetvételt, sóhajt. Arcán, ajkain érezte a forró leheletét, testének melegét, lehunyt szemhéjai mögött pedig élesen kirajzolódtak a gömbölyű, puha idomok. Szinte már érezte ujjai alatt a selymes bőrt.
      - Kérhetek egy szívességet? - kérdezte Marisa. Hangja halk volt, alig több suttogásnál, Bill mégis tökéletesen értette a szavakat. Mielőtt válaszolt volna, kinyitotta szemeit. Másodpercekig figyelte a lányt, amint az alsó ajkát rágcsálta, míg a válaszra várt. Legszívesebben rászólt volna, hogy hagyja abba és inkább másra használja azt a gyönyörű száját, de uralkodott magán, és visszanyelte a vágyakozó sóhajt is.
      - Az attól függ - húzta el a száját tettetett komolysággal.
      - Mitől? - nézett rá összevont szemöldökei alól Marisa.
      - Hogy mit kapok cserébe - kunkorodott mosolyra a szája sarka.
      - Jézusom - nyögött fel csalódottan Marisa. - Le sem tagadhatnád, hogy Tom a bátyád.
      - Jó éjszakát - vágta rá azonnal, játszva a sértődött kisfiút, hátat fordítva neki.
      - Bill - hallotta a háta mögül Marisa szomorú hangját. Talán túl messzire ment? - Tudod, hogy miért vagyok itt? - tartott pillanatnyi szünetet. - Mert bízom benned - mondta, s ekkor Bill gyengéd érintést érzett a hátán.
      -  Miért? - adta fel a játékot, s visszafordult Marisához, mielőtt meggondolhatta volna magát.
      - Nem tudom - vonta meg a vállát. - Csak érzem idebent - mondta, s kezét ezúttal Bill mellkasára simította a szíve fölött. Marisa arcát elöntötte a zavart pír, pillantását pedig inkább a kinyújtott karjára fordította, mint Billre.
      - Ez... sokat jelent nekem - fogták át ujjai az aprócska kezet.
      - Ma azért kaptam verést, mert nem adtam oda apának a megtakarított pénzem - váltott témát hirtelen Marisa, s ezzel Bill ki nem mondott kérdéseire is választ adott. - Ha megkérlek, vigyázol a pénzemre? Eddig Mischánál volt, de az anyja megtalálta nála. Alig tudta visszerezni tőle - hadarta el, még mindig összefonódó ujjaikra koncentrálva.
      - Biztos vagy benne, hogy ezt akarod? - kérdezte Bill, majd megcirógatta Marisa arcát. Meglepte a lány kérése, ugyanakkor boldog is volt, hogy ennyire bízik benne.
      - Igen - bólintott Marisa. Bill érintése mosolyt csalt az arcára. - Anya minden évben pénzt küld nekem a születésnapomra, de csak én vehetem fel. Persze apa minden évben megpróbálja lenyúlni tőlem - magyarázta, s most ő volt az, aki megfogta a nyakára csúszó kezet. - Szükségem van arra a pénzre. Ahogy betöltöm a tizennyolcat, lelépek tőle - futtatta végig ujjait elgondolkodva a Bill karján kirajzolódó ereken.
      - Komoly elhatározás - jegyezte meg halkan Bill. Elképzelni sem tudta, hogyan lehet olyan életet élni, mint a Marisáé. Úgy érezte, segítenie kell. Bármit képes lett volna megtenni azért a törékeny lányért, aki ott feküdt alig pár centire tőle. Ujjai alatt érezte a nyakán lüktető ért, jelezve, milyen őrült tempóban dolgozik Marisa szíve, s ez csak fokozódott, mikor megsimította a selymes bőrt, ujjhegyei pedig hozzáértek a füle mögötti érzékeny területhez. - Mikor van a születésnapod? - jutott eszébe Marisa egyik mondata.
      - Ma - nézett Bill szemeibe, miután rápillantott a karórájára. Elmúlt éjfél, már szombat volt.
      - Viccelsz - nyögte hitetlenkedve Bill. - Gyere ide - mondta szélesen mosolyogva, mikor Marisa tagadólag megrázta a fejét. - Boldog születésnapot! - fűzte karjait a lány teste köré, s gyengéden magához ölelte őt. Nem kellett nagyon erőlködnie, Marisa olyan készségesen bújt a karjai közé, mintha mindig is ott lett volna a helye.
      - Köszönöm - motyogta Bill mellkasába. - Aranyos vagy. - Mikor ezt mondta, Bill úgy rezzent össze, mintha megcsípték volna. Pedig Marisa csak egy puszit nyomott a mellkasára.
      - Te pedig nagyon bátor - viszonozta a gesztust Bill, ajkait Marisa hajához szorítva.
      - Már régóta nem ünneplem - dörzsölte arcát Bill mellkasához.
      - De a születésnapok fontosak simogatta körkörös mozdulattal Marisa hátát. - Sohasem tudhatod, melyik lesz az utolsó.
      - Lehet, de nekem semmit sem jelent.
      Percekig feküdtek szótlanul egymást ölelve. Marisa olyan ellazultan és nyugodtan szuszogott a karjaiban, hogy azt hitte, elaludt. Óvatosan elhúzta kezét a lány derekáról, hogy megérinthesse a nyakszirtjén lévő selymes babahajat. Miközben ujjai finoman cirógatták az érzékeny területet, abban reménykedett, hogy ezzel édes álmokat adhat Marisának. Csakhogy az első néhány mozdulat után Marisa fészkelődni és nyöszörögni kezdett. Bill úgy kapta el a kezét, mintha a lány bőre megégette volna.
      - Ne... ne hagyd abba - értette meg Marisa szavait, miközben próbált távolabb kerülni tőle. Félt, hogy akaratlanul ugyan, de kellemetlenséget okozott neki.
      - Ébren vagy? - csúszott ki a kérdés a száján döbbenetében. A hátára fordulva elengedte Marisát, de a lány makacsul megmarkolta a pólóját, s félig-meddig fölé fordulva követte őt.
      - Kérlek - suttogta könyörögve, sírástól folytott hangon. A pillantása volt az, ami meggyőzte Billt. Annyi fájdalmat, szeretetéhséget és gyengédség utáni sóvárgást látott bennük, hogy képtelen volt nemet mondani. Egyik karjával ismét átölelte Marisa derekát, a másikkal pedig a tarkóját érintve vonta fejét a mellkasára. Mozdulatára Marisa ajkait elégedett sóhaj hagyta el.
      - Bárcsak tavaly is velem lettél volna - mondta halkan Marisa, miután hosszú percekig bámulta bal alkarját.
      - Miért? - kérdezett rá Bill ugyanolyan csendesen. Ujjai, melyek addig Marisa tarkóját cirógatták végigfutottak a vállán le egészen a tenyeréig, majd finoman a fény felé fordította a törékeny testrészt. Először nem is látott semmit, de aztán a fény megcsillant a hosszú, egyenes sebhelyen. - Édes istenem - nyögte letaglózva a látványtól. Képtelen volt elfordítani a pillantását.
      - Nem fájt - fektette vissza kezét Bill mellkasára. - Nem is terveztem meg, csak megtettem - rántotta meg a vállát, mintha valami semmiségről beszélne, szinte már mosolygott. - Nem tudtam aludni, fájt a fejem és szomorú is voltam, mert Mischa is elfelejtette a születésnapomat. Kimentem a konyhába, hogy igyak egy bögre kakaót, de amikor benyúltam a fiókba, megláttam a nagy fekete nyelű kést, amivel a húst szoktam vágni... Azt hiszem, nem is gondoltam végig igazán, csak odaillesztettem a karomhoz és vágtam. Nem olyan érzés volt, mint amire számítottam... Először nem is akart vérezni, meg kellett nyomkodnom... Aztán csak álltam és néztem, hogy folyik végig a karomon a vérem. Akkor már fájt, csípett. - Szünetet tartott, próbálta összeszedni a gondolatait. Fejét Bill mellkasán pihentette, s míg beszélt, az apró köröket rajzoló ujjait figyelte. Hangja halk volt, tárgyilagos, mintha csak olvasná valahonnan a szavakat, nem pedig a saját emlékeit idézné vissza.
      - Hagyd abba - mondta halkan Bill, elszörnyedve, szinte már a hányingerrel küszködve. Felfordult a gyomra már a gondolattól is. Tisztán látta maga előtt minden egyes mozdulatát, ahogy a hideg penge belevág a húsba és bugyogni kezd a forró vére. - Nem akarom hallani - érintette meg Marisa kézfejét kétségbeesetten, hogy felhívja magára a figyelmét, de a lány nem foglalkozott vele, meg sem hallotta. Mintha belső erő hajtotta volna, végre elmondhatta valakinek élete legnagyobb titkát.
      - Átvettem a kést a másik kezembe, de nem tudtam normálisan megfogni. Csak a fájdalom volt, mintha le akarna szakadni a karom... Nem érdekelt - rántotta meg a vállát. - Meg akartam tenni. Legalábbis azt hittem. Hallottam becsapódni odakint a kaput, vagyis apa hazatámolygott az épp aktuális ivócimborájától. Ránéztem a véres késre, a vércseppekre a csempén és arra gondoltam, haragudni fog a mocsok miatt. - Keserűen nevetve rázta meg a fejét. - Nem is tud róla, hogy megmentett. Most undorodsz tőlem, ugye? - emelte fel hirtelen a fejét, s Bill szemeibe nézve várta a választ.
      - Nem - simogatta meg Marisa arcát, és valóban így is gondolta. - Nem tudok elfogadni egyetlen indokot sem magyarázatképpen, de utálni sem tudlak. Mert itt vagy velem épen és egészségesen. Ígérd meg, hogy soha többé nem csinálsz ilyen butaságot! - húzta feljebb Marisát, s így szinte összeért az orruk.
      - Megígérem - suttogta Marisa, Bill ajkaira lehelve ígéretét. - Már több okom van maradni, mint meghalni. - Arcán zavart pír jelent meg, pillantását pedig inkább lefelé irányította, egyenesen Bill ajkaira.
      - Egyet mondj - fogta két kezébe Marisa arcát, így kényszerítve őt, hogy a szemébe nézzen. Nagyot nyelve várta a választ, az izgatottságtól kiszáradt a szája.
      - Te - sóhajtotta halkan Marisa, miközben azt figyelte, Bill hogyan nedvesíti meg alsó ajkát nyelvével. Talán fel sem fogta igazán, hogy válaszával egyértelműen felfedte Bill iránti vonzódását.
      - Ne haragudj. - Nem bírta tovább. Mielőtt Marisa bármit is válaszolhatott volna, ajkait gyengéden a lányéhoz érintette. Nem akart erőszakosnak tűnni, mivel sejtette, ez Marisa első csókja, de már képtelen volt kordában tartani vágyait. És mint ahogy várta, Marisa teste egy pillanatra megfeszült, azután viszont kissé sután ugyan, de megpróbálta viszonozni Bill mozdulatait.
      A világ legédesebb ajkait csókolta, s legszívesebben abba sem hagyta volna az gyengéd játékot, de Marisa halk nyöszörgése józanítóan hatott rá. Miután elváltak ajkaik, még mindig hevesen dobogó szívvel és reszkető gyomorral gyönyörködött Marisa kipirult arcának látványában, s hogy szemmel láthatóan ő is próbálta felidézni, hogyan kell normálisan lélegezni.
      - Hűha - nyögte Marisa még mindig levegő után kapkodva, kezeivel Bill mellkasán támaszkodva.
      - Igen, hűha - ismételte meg mosolyogva, majd Marisa fejét a mellkasára húzva ölelte őt magához. - Szép álmokat - nyomott puszit a feje búbjára.
      - Neked is - válaszolta Marisa egy mellkasra adott csók kíséretében.


\m/(-.-)\m/