Wenn ich weine... 25. rész

Picit csúszva, de itt a következő rész...

(Új képet választottam a történethez. Remélem, ezzel sem lesz gond.)

Jó olvasást

25. rész - Bizalom

      Furcsa érzés volt úgy Bill közelében lenni, hogy tisztában voltam az érzéseimmel iránta. Attól a pillanattól kezdve, hogy a karjai közé zárt, a gyomrom egymás után hányta a bukfenceket, az arcom tűzben égett, a kezeim pedig remegtek, mert folyton érinteni akartam őt. Ujjaimat a combomra szorítva kényszerítettem magamra a mozdulatlanságot. Annak ellenére, hogy sejtettem, én sem vagyok számára közömbös, még nem álltam készen a színvallásra. Előbb még ki kellett puhatolnom a szándékait. Rettegtem attól, hogy kitárulkozom neki, ő pedig visszautasít. Biztosra kellett mennem.
      A kezemet fogva vezetett fel az emeletre. Azt hittem, a szobájába megyünk, legnagyobb meglepetésemre azonban a fürdőszobába nyitott be. Értetlenkedésem abban a pillanatban eltűnt, amikor ujjai finoman lehúzták vállamról a hátizsákomat, majd a fürdőkád felé kormányozva leültetett a szélére. Csak a pillangók őrült csapkodására tudtam figyelni a hasamban, melyet az érintésével váltott ki.
      - Mit csinálsz? – pislogtam nagyokat, s a nyakamat nyújtogatva próbáltam meglesni, mit csinál. A mosdókagyló alatti szekrényke előtt guggolt, s engem válaszra sem méltatva kotorászott benne.
      A szótlansága zavart, a tevékenysége viszont nem, mivel így szabadon nézelődhettem. Figyelmemet leginkább Bill kötötte le, helyesebben a háta. Gerince és az izmok játéka a póló alatt, percekre elég gondolkodnivalóval látott el. És azt is csak most fedeztem fel, hogy míg ő mezítláb volt egész idő alatt, az én lábamon még mindig ott volt a tornacipő. Mivel szégyelltem a neveletlenségemet, gyorsan ki akartam bújni a lábbelimből, ennek viszont az lett a következménye, hogy megbillentem és majdnem belecsúsztam a kádba. Bill felém lendülő karja mentett meg.
      - Bocsánat – motyogtam az orrom alatt, miközben elengedtem a pólóját, ami után ijedtemben nyúltam. Megint nem válaszolt, a homlokát viszont úgy ráncolta, mintha nagyon gondolkodna valamin. – Baj van? – kérdeztem meg végül. Zavarba hozott, hogy csak bámul az arcomba, de nem szól hozzám. – Haragszol rám, amiért idejöttem – nyögtem dermedten. – Sajnálom, már megyek is. Nem akartam gondot okozni – motyogtam. Alig bírtam megszólalni a torkomat fojtogató érzéstől, hogy neki sem kellek.
      - Marisa – mondta ki a nevemet olyan gyengéden, hogy a cipőért nyúló kezeim megálltak a levegőben. – Nem haragszom rád – lágyultak el vonásai, s a homlokán lévő ráncok is kisimultak. – Örülök, hogy itt vagy – mosolyodott el, s megfogta a még mindig mozdulatlan kezeimet.
      - Tényleg? – kérdeztem vissza, szemeimet az összekulcsolódó ujjainkon tartva. Annyira gyengéd volt az érintése, hogy képtelen voltam nem beleképzelni egyéb jelentéseket a mozdulatába.
      - Tényleg – bólintott, majd mielőtt még bármit is reagálhattam volna, visszafordult a szekrényhez. Karjaimmal fázósan öleltem át magam, miután a zavarba ejtő forróságot felváltotta a szégyenkezés. Megint hülyét csináltam magamból. – Nézz rám – érintette meg a térdemet. Hiába volt a hangja kedves és az érintése gyengéd, nem voltam képes ránézni, csak makacsul bámulni a térdemen pihenő kezét. – Kérlek.
      Nagy levegőt véve, szemeimet összeszorítva emeltem fel a fejemet, kezeimmel pedig megmarkoltam kétoldalt a kád szélét. Csak hallottam a halk kuncogást, s a térdeinek koppanását a hideg csempén. A következő pillanatban megmozdult elől a pulóverem, s a cipzár fogai halk surrogás közepette lassan szétnyíltak. Minden félelmemet feledve nyitottam ki szemeimet, s találtam szembe magam a világ legédesebb mosolyával. Képtelen voltam bármit is mondani vagy tenni, csak arra tudtam figyelni, hogy ujjai finoman lefejtik vállaimról a ruhadarabot, majd a karjaimon végigkúszva kibújtatják a kezeimet is. Érintésétől minden szőrszál a karomon vigyázzba vágta magát, s ennek ténye Bill figyelmét sem kerülte el, mert mihelyt letette pulóveremet, ujjai visszatértek nemrég lemeztelenített bőrömhöz, s kíváncsian simított végig a már normálisan viselkedő testrészemen. Ez az egyetlen, ártatlan mozdulat elegendő volt ahhoz, hogy ismét megremegjek, csakhogy ekkor már a tarkómon is végigfutott az újszerű érzés. Sohasem gondoltam volna, hogy egy ilyen hétköznapi jelenség ennyire különleges is lehet.
      A felismeréstől az arcomba futott a vér, s csak a pilláim alól mertem Billre nézni. Teljesen felesleges volt aggódnom amiatt, hogy esetleg nem értékeli a reakciómat, az arcán tükröződő büszkeség minden szónál egyértelműbb volt. Azután meg főleg, hogy látványosan ugrottam egyet, mikor keze figyelmeztetés nélkül a nyakamra csúszott.
      - Fordítsd el a fejed – cirógatták meg ujjai a tarkómat.
      - Tessék? – kérdeztem vissza értetlenkedve, de közben azért jobbra fordítva a fejemet.
      - Mit művelt veled? – kotorta el az útból a hajamat. És én ekkor végre megértettem, mit miért tesz.
      - Ez… csak baleset volt – söpörtem félre a kezét, hogy a sajátomat simíthassam rá a horzsolásra. Annyira hatalmába kerítettek a Bill iránt táplált érzelmeim, hogy teljesen megfeledkeztem a hatalmas veszekedésről, mely végül is eljutatott a karjai közé.
      - Hát persze – morogta gúnyosan. – Vedd el a kezed – kérte, miközben megnedvesített egy aprócska, fehér kéztörlőt. Csak most esett le, hogy végig a puha anyagot kereste a szekrényben.
      - Erre igazán nincs szükség – húzódoztam, sajnos eredménytelenül, a kádba viszont megint majdnem belepottyantam. – Ahogy akarod – adtam meg végül magam, s készségesen fordítottam el a fejem, hogy Bill hozzáférhessen a nyakamhoz.
      - Nem mondod el? – törölgette óvatosan a seb környékét.
      - Talán majd később – húztam el a számat, s próbáltam nem arra figyelni, hogy minden egyes alkalommal, amikor kifújta a levegőt, meleg lehelete a bőrömet csiklandozta.
      - A kezedet – fektette combomra felfelé fordítva az egyik tenyerét.
      - Parancsolsz? Semmi baja a ke… Ó – csúszott ki a számon, mikor megpillantottam a kézfejemen húzódó mély vágást. – Beestem a rózsabokorba, mikor átmásztam a kerítéseteken – mosolyodtam el az emlék hatására.
      - Ez egyáltalán nem vicces – csóválta a fejét rosszallóan Bill, de szájának rándulását nem tudta elleplezni, míg a száradt vért próbálta eltüntetni.
      Hosszú percek teltek el néma csendben, ő arra figyelt, hogy ne okozzon fájdalmat, én pedig csak azt néztem, hogy milyen szépek az ujjai. S bár ettől a gondolattól azonnal zavarba jöttem, képtelen voltam másfelé nézni. Talán megérezte, hogy nézem, mert minden előjel nélkül emelte rám a pillantását. Még mindig a kezemet fogta, viszont a tisztes távolságot már nem tartotta, egyre közelebbről nézett a szemeimbe. És én ettől megrémültem. A gyomrom összeugrott, a torkom elszorult és még levegőt venni is elfelejtettem. Kényszerítenem kellett magamat, hogy ne húzódjak el, persze nem azért, mert nem akartam, hanem mert féltem, mivel még sohasem csókolóztam. Két riadt pislogás között azonban a nyakamba kaptam azt a bizonyos hideg zuhanyt. Eszébe sem volt megcsókolni, csupán a nyakamat nézte meg ismét, s párszor hűvös levegőt fújt az égő sebre. Már nem is törődtem az arcom pirosságával.
      - Szeretnél zuhanyozni? – húzódott el, s úgy dobta a mosdókagylóba a kéztörlőt, hogy rám sem nézett.
      - Ha nem gond – sütöttem le pillantásomat. Az előbbi csúfos megszégyenülés után nem bírtam volna végignézni, ahogy felegyenesedik és szinte egy szál alsónadrágban illegeti magát előttem. Esküszöm, mintha szándékosan akarna zavarba hozni.
      - Hozok neked tiszta törölközőt – indult meg az ajtó felé. Mikor már azt hittem, végre egyedül maradhatok pár percig, megtorpant, majd miután felkapta a cipőmet, kilépett az ajtón.
      - Köszönöm – motyogtam az orrom alatt, de nem valószínű, hogy hallotta. Ahogy becsukódott mögötte az ajtó, vállaimból és hátamból azonnal elszállt a feszültség, helyét a súlyos, ólmos fáradtság vette át, amitől ott helyben el tudtam volna aludni. Talán ezért sem tűnt fel, hogy Bill közben visszatért. Kábán pislogtam rá, eleinte még a szavait sem értve.
      - Jól vagy? – guggolt le elém és a térdeimen támaszkodva kérdezgetett. – Fáj valamid? Marisa? – simogatta meg az arcom, s ettől máris jobban éreztem magam picit.
      - Csak fáradt vagyok, nem kell aggódnod – mosolyodtam el.
      - Tíz percet kapsz – állt fel hirtelen. Arca komoly volt, szinte már sértett. Teljesen összezavarodva néztem végig távozását, s percekkel később sem sikerült megfejtenem viselkedésének okát. Bár a forró víz alatt agyamra kezdett ráhullni a tompultság, küzdöttem a gondolataimmal és az érzéseimmel. Hiába voltam a legbiztonságosabb helyen, tudtam, hogy szökésemmel sokat kockáztattam. Átléptem a határt, s ezek után már apámat sem fogja érdekelni, hogy ugyanúgy megtegye-e. De vajon az, amit nyerhetek, megéri a kockázatot?


\m/(-.-)\m/