Wenn ich weine... 28. rész

Sziasztok!

Megérkezett a következő rész, köszönöm mindenki türelmét - az utóbbi időben kicsit visszaélek vele, tudom.

Nem is húzom tovább az időt!
Várom a véleményeket!

Jó olvasást!

Ui.: Annyit szeretnék még mondani, hogy maximum három rész megírását tervezem még, és a történet véget ér. Viszont nem kívánok felhagyni az írással, így a jövőben számíthattok még agyam szüleményeire.

28 - Ennek nem így kellett volna történnie

      Meg kellett őt találnom. Nem hagyhattam, hogy azt higgye, szörnyű emlékként él bennem a csókja. Tudnia kell, hogy csak vele akarok lenni, és semmi sem tenne boldogabbá, mint a tudat, hogy még mindig akar engem. El akarom mondani neki a félelmeimet és a kétségeimet is, hogy miért mondtam azokat a dolgokat, és természetesen arról is tudnia kellett, hogy Mischa csak a barátom. Bármennyire is tűnt úgy, hogy több van közöttünk, ő nem azt jelenti nekem, mint Bill. Annyi mindent szerettem volna elmondani neki.
      Visszafordultam, hogy összeszedem a holmimat, de nem volt rá szükség, Mischa már lefelé ballagott a lépcsőn, vállán az én táskámmal.
      - Köszi – néztem rá hálásan, és már el is vettem tőle.
      - Tudtál vele beszélni?
      - Nem – ráztam a fejem. – Meg kell őt találnom.
      - Gyere, talán Tom tudja – ragadta meg Mischa a kezemet és afelé a terem felé kezdett húzni, ahol a következő óránk lesz.
      De Tom sem tudta, sőt. Egyenesen azt vágta a képembe, hogy ha még tudná, sem mondaná meg nekem. Ezzel buktatta le saját magát, tudta, hol van Bill.
      - Csak bocsánatot szeretnék kérni tőle - ragadtam meg a karját, s próbáltam arrébb rángatni, hogy Peter ne lehessen fültanúja a drámának. – Az egész egy buta félreértés volt. Kérlek – kérleltem, de úgy tűnt, hajthatatlan. – Hát jó! - vágtam rá tőlem szokatlan hévvel, miután még rám nézni sem volt hajlandó. – Nem kell a hülye segítséged – beszéltem a hátának olyan hangerővel, hogy valószínűleg a fél folyosó hallotta szavaimat, de nem érdekelt. – Nélküled is meg fogom találni őt, seggfej – csúszott ki a számon a sértés. Nem voltam kíváncsi a reakciójára, így Mischához fordultam: Én most lelépek. Ha kérdezősködnek, hazudj! – adtam gyorsan az utasításokat, miközben a nyakam köré tekertem a sálam. – Ne nézz így rám, tudod, hogy ezt kell tennem – mondtam, míg a kabátomat gomboltam.
      - Azért vigyázz magadra – kopogtatta meg a homlokomat.
      - Majd igyekszem – mosolyodtam el az aggódását látva. Ilyen egy igazi barát; rámutat, ha hülyeséget akarsz csinálsz, de ha kell, támogat, hogy véghezvidd azt a hülyeséget.
      Még mindig mosolyogtam, mikor az épület hátsó bejáratához mentem. Ahogy kiléptem az ajtón, lassabbra fogtam lépteimet, nehogy gyanút keltsek. Az udvar egyik sarkában, az ebédlő mögött a drótkerítés egy helyen át volt vágva. Ez volt a diákok titkos menekülő útja. Csak akkor látszott a nyílás, ha túl közel mentek hozzá és megmozgatták a hálót, így az elvált a betonoszloptól, amihez mindig gondosan rögzítették a szökevények.
      A dohányzóhely hatalmas fája mögé húzódtam be, s igyekeztem nem felhívni magamra a figyelmet. Még az időjárás is mellettem állt. Csak néhány végzős tartózkodott az dohányzóban annak köszönhetően, hogy néha esőcseppet is hozott magával a hűvös szél.
      Még vagy húsz percig ácsorogtam ott a hidegben, mire összeszedtem a bátorságomat, mert mégis csak szabályellenes dolgot készültem elkövetni. Valamit, aminek a büntetése azonnal igazgatói volt.
      Nem tudtam, hova menjek, vagy hogy egyáltalán hol keressem Billt. Nem tudtam, mik a kedvenc helyei, hogy hol szeret elbújni, ha egyedül akar lenni. Nem tehettem mást, mint találomra végigjárni a cukrászdákat, internetkávézókat, gyorsbüféket, lemezboltokat, de még a játéktermeket is. A mozihoz is elmentem, ahol aztán minden egyes alkalmazottat felbosszantottam a kérdéseimmel, és majdnem egy órát töltöttem el csak azzal, hogy fel-alá mászkáltam a buszpályaudvaron, hátha meglátom őt valahol.
      Három eredménytelenül eltelt óra után kezdtem feladni a reményt. Minden szóba jöhető helyet végigjártam és mindenkit megkérdeztem. Nem volt több ötletem, már csak céltalanul bóklásztam az utcákon. A gondolataim azonban egy percre sem szűntek meg, csak az járt a fejemben, hogyan tehetném jóvá a történteket.
      Fázósan húztam összébb magamon a kabátomat, majd fúrtam zsebeim mélyére a hidegtől elgémberedett ujjaimat. Az önmarcangoló gondolatok közül egy kóbor esőcsepp rángatott ki, mely épp a homlokom közepére pottyant. Már épp le akartam törölni, mikor megláttam az ismerős házakat. Lábaim a régi játszótérre vittek el engem.
      Hezitáltam. Az eszem azt súgta, hogy menjek, a szívem azt, hogy maradjak. A szívemre hallgattam.
      Óvatosan léptem át a fűvel és sövénnyel benőtt bejáraton, vigyáznom kellett, nehogy az elburjánzott ágak kiszakítsák a kabátomat vagy megkarmolják az arcomat. A lábaimat figyelve közeledtem a hintámhoz, de még így is megcsúsztam a nedves füvön. Halk kiáltás hagyta el a számat, s míg próbáltam visszanyerni az egyensúlyomat, valami kapaszkodó után kutatva emeltem fel fejemet. Ismét megcsúszott a lábam, de már nem az ügyetlenségtől, hanem attól, ami láttam.
      Bill ott ült a hintámban és engem nézett. Teljesen ledermedtem, a korábbi elszántságomat mintha elfújta volna a szél. Nem tudtam, mit tegyek. Menjek oda hozzá vagy hagyjam magára? A pillantása és a merev arckifejezése szinte üvöltötte a képembe, hogy gyorsan tűnjek el a közeléből, ennek ellenére maradtam. Nem adhattam fel ilyen könnyen. Tudom, milyen érzés, ha elhagynak, ha lemondanak rólad, és még csak magyarázatot sem kapsz, hogy miért. Én nem voltam képes megtenni ugyanezt. S ha még a magyarázatom után is úgy dönt, nem akar többé szóba állni velem, én azt is el fogom fogadni.
      Nagy levegőt véve indultam el felé, de csak a mászókáig jutottam, mely ott állt szemben a hintával. Felültem az egyik vizes, rozsdás rúdra és vártam.
      Egyikünk sem szólalt meg, én a lábfejeimet bámulva gyűjtöttem az erőt a vallomáshoz, ő pedig engem nézett. Láttam a szemem sarkából.
      Féltem. Nem tőle, sokkal inkább a helyzettől. Annak a gondolatától, hogy ki kell mondanom azokat a szavakat, amelyeket a legkevésbé sem akarok. El kell neki magyaráznom az érzéseimet és gondolataimat úgy, hogy magam sem értem őket. Mégis hogyan mondjak el valamit, amire nincsenek meg a megfelelő szavaim?
      - Sajnálom – bukott ki hirtelen a számon. Eddig bírtam és eddig jutottam. Nem néztem rá, csak letöröltem az orrom hegyéről egy újabb esőcseppet.
      - Menj el, kérlek – mondta halkan. Hangja fáradt és meggyötört volt.
      - Sajnálom – ismételtem meg szemlesütve. Arcomat elöntötte a szégyen pírja a felismeréstől, hogy mit tettem Billel.
      - Ezt már mondtad – sóhajtotta. Nem tudtam tovább megállni, felemeltem a fejemet. Amit láttam, sokkal rosszabb volt annál, mint amit elképzeltem.
      - Én nem így akartam… Nem ezt… Én nem – dadogtam össze-vissza. Igazából azt sem tudtam, mit akarok mondani, vagyis inkább túl sok mindent akartam egyszerre. Magyarázkodni, bocsánatot kérni és az újra kezdésben reménykedni. – Sajnálom – kértem bocsánatot ismét. Idióta mód kezdtem abban reménykedni, hogy ha eleget ismételgetem, végül hinni fog nekem.
      - Hagyj békén, jó? – Mozdulatai arról árulkodtak, hogy el akar menni, de én ezt nem hagyhattam. A táskámat a földre ejtve ugrottam le a mászókáról. Abban a pillanatban az sem érdekelt, hogy csupa kosz lesz a holmim, sem az, hogy majdnem összetörtem magam, mert a talajra érkezéskor egy alattomos fűcsomó került a lábam alá. Pár sietős lépéssel átszeltem a köztünk lévő távolságot, s a hinta láncait megragadva kényszerítettem Billt, hogy ülve maradjon. Szétvetett lábai között álltam, olyan közel hozzá, hogy arcomon éreztem meleg leheletét.
      - Én tényleg sajnálom azt, ami történt – kezdtem bele azonnal, levegő után kapkodva. Addig kellett beszélnem, míg tartott a bátorságom és a lendületem. – Én csak… Én csak megijedtem… összezavarodtam… nem tudom… Nekem ez annyira új. Tudod… megrémiszt a tudat, az érzés, hogy ennyire szükségem legyen valakire – beszéltem össze-vissza. A szavak mindenféle rendszer nélkül ömlöttek ki a számon. – Elszorul a torkom… nem kapok levegőt már annak a gondolatától is, hogy egyszer te is elmész, kisétálsz az életemből, és még csak vissza sem nézel, mert nem jelentettem neked semmit. – Már nem fogtam a rozsdás láncokat, karjaim saját testemet ölelték. Reszkettem a saját szavaimtól, melyekben benne volt minden félelmem. – Nem akarok megint egyedül maradni – nyöszörögtem a sírással küszködve. Nem akartam, hogy lássa a könnyeimet. Nem egy hisztivel vagy kiborulással akartam őt befolyásolni, egyszerűen csak túl sok érzelmet nyomtam el magamban túl sokáig, és akkor robbant minden, amikor nem akartam. – Sajnálom – tört ki belőlem a sírás. Számra szorított kézzel fordultam el Billtől, s könnyeimtől alig látva kezdtem botladozni a táskám felé. El akartam menni onnan.
      Megállás nélkül törölgettem a szemeim, de még így is alig láttam valamit, meg is botlottam a saját lábamban. Ám nem estem hasra, erős karok öleltek át. Bill ott állt előttem, karjai szorosan vették körbe derekamat, mellkasa az arcomhoz simult. Nem láttam mást magam előtt, csakis őt, teljesen betöltötte a látóteremet a fekete kabátja és a narancssárga sáljának rojtjai. Ujjaim maguktól kúsztak fel a hátán, s bújtam biztonságot adó ölelésébe. Újult erővel tört ki belőlem a sírás, de már nem az elveszettnek hitt boldogságomat sirattam. A Bill közelében érzett, újra megtalált nyugalmat és biztonságérzetet üdvözöltem könnyekkel.
      - Sajnálom, sajnálom, sajnálom – mondtam újra és újra, bár valószínűleg nem sokat hallhatott belőle, mert arcomat, számat a mellkasához szorítottam. Érezni akartam az illatát, a lélegzetvételeit, a testemet is meg kellett győznöm, hogy ott van. Hogy velem van.
      - Marisa – rezgett finoman a mellkasa. – Nézz rám – simította meg a hátamat, de én képtelen voltam felemelni a fejem. Szörnyen éreztem magam a viselkedésem miatt. Nem akartam kijátszani a sírós-kiscsaj-vagyok-kártyát, mégis megtettem, és most emiatt nem bírtam a szemébe nézni. Tudom, milyenek az emberek, ha valakit sírni látnak. Bármit megígérnek azért cserébe, hogy abbahagyd a bőgést. – Hát jó – sóhajtotta beletörődve, s a következő pillanatban karjai még szorosabban öleltek körbe. – Fogalmam sem volt arról, hogy te ezt érzed. Ha tudom, hogy ilyen kételyek vannak benned, akkor már hamarabb elmondom. – Csakhogy nem folytatta. Nem mondott semmit. Csak álltunk ott a játszótér közepén összeölelkezve, teljes némaságban. Aztán ahogy egyre inkább megnyugodtam, rájöttem. Átvert. Tudta, hogy úgy sem fogom kibírni, és rá fogok kérdezni, hogy mit akart mondani. Nos, igaza volt, majd kifúrta az oldalamat a kíváncsiság.
      - Mondd el most – emeltem fel a fejem, majd egy halovány mosoly kíséretében letörölgettem az arcomról a maradék könnycseppeket. Az arcán látott gyengédség minden buta gondolatot kisöpört a fejemből, egyet kivéve; nem érdemlem meg őt. Vagyis ő az, aki jobbat érdemel. Én sérült vagyok, törékeny és bizalmatlan, nincs jogom vele lenni, hisz már a gondolataimmal is gondot okozok neki. – Ne, inkább mégse – támasztottam meg tenyereimet a mellkasán, így tolva el őt magamtól. – Már nem akarom hallani. Így is olyan bonyolult minden – ráztam a fejemet, miközben egy lépést hátráltam. – Felejtsük el, ami történt, jó? – sütöttem le a pillantásomat. Hazudtam neki, de nem akartam, hogy lássa az arcomon.
      - Tessék? – jutott el hozzám az összezavarodott hangja. – Azt hiszem, ezt most nem értem.
      - Hülyeség volt idejönnöm – emeltem fel a fejem, és igyekeztem olyan meggyőzően pislogni rá, amennyire csak tudtam.
      - Ne csináld ezt, kérlek – lépett közelebb, majd mindkét kezét az arcomra simította. – Tudom, hogy hazudsz. Tudom, hogy velem akarsz lenni – suttogta, egészen közel hajolva hozzám. Akaratomon kívül borzongtam meg az ajkaimat simogató forró leheletétől. Szaporábbá váló légzésem nem adott lehetőséget arra, hogy feleljek, viszont nem is volt szükség a szavakra. A testem már rég elárult engem.
      - Engedj el – nyöszörögtem erőtlenül, az ellenállásom azonban már rég összeomlott. Igaza volt. Vele akartam lenni. Imádtam minden egyes másodpercet, amit a közelében tölthettem.
      - Előbb válaszolj. Tényleg olyan szörnyű volt az a csók? – döntötte homlokát az enyémnek, miközben hüvelykujja az alsó ajkamhoz ért. Nem feleltem, helyette alig érezhetően megráztam a fejem. Kénytelen voltam lehunyni a szemem, mert a hirtelen rám törő boldogság miatt könnyezni kezdtem. – Gondoltam.
      A következő pillanatban pedig már csak ő létezett számomra. Ajkai eleinte éppen hogy csak hozzám értek, finomkodott, nekem viszont arra volt szükségem, hogy minden porcikámmal érezhessem őt. Ujjaim akaratosan markolták meg a kabátját, hogy közelebb húzhassam magamhoz. S bár tapasztalatlan voltam, minden egyes mozdulatommal azt próbáltam közölni vele, hogy testem legutolsó, legapróbb sejtjéig az övé vagyok, és bármit meg is tennék azért, hogy ezt bebizonyítsam.
      Teljesen a mellkasához simultam, s lábujjhegyen pipiskedve próbáltam minél jobban elmélyíteni csókunkat. Éreztem a hevességem keltette vonakodását, hogy el akar húzódni, én viszont nem voltam hajlandó feladni, s finoman fogaim közé csippentettem az alsó ajkát. Egész testében megmerevedett, én pedig azonnal bepánikoltam, hogy túl messzire mentem. Elengedtem őt és elhúzódtam tőle, ránézni azonban nem mertem. De nem is kellett. Olyan hirtelenséggel és sóvárgással kapott utánam, hogy biztosan hanyatt estem volna a szoros ölelése nélkül. Ekkor már nem finomkodott, szinte azonnal bebújtatta nyelvét a számba, s úgy csókolt, mintha utoljára tehetné. A gyomrom csak úgy ficánkolt attól az újfajta érzéstől, amit Bill váltott ki belőlem, a testemből a szenvedélyességével. Mert az volt az, ami még a meleg, puha bőréből is áradt felém, szenvedély és színtiszta vágy.
      Boldog voltam. Most először éreztem azt, hogy végre van értelme az életemnek. Az a tudat pedig, hogy Bill ilyen mélyen vonzódik hozzám, és a létem nemcsak a gondokat jelenti, hanem örömöt is okoz, megbizseregtette az egész testem. S ettől még odaadóbban bújtam Bill karjai közé. Akkor és ott elhatároztam, mindent meg fogok tenni a boldogságáért. Nem fogom hagyni, hogy a múltam és a jelenem tönkretegye a jövőmet.
      Éreztem, hogy meg akarja törni a csókunkat, hogy el akar húzódni. Egy pillanatig ismét életre keltek fejemben a szörnyű gondolatok elkövetett hibákról és döntésekről, viszont azonnal el is űzte őket Bill simogató keze.
      Lehunyva tartottam szemeimet még azután is, hogy ajkaink elváltak egymástól. S bár alig pár perccel korábban fogadtam meg, hogy mindent megteszek kettőnkért és bízni fogok benne, valahol a lelkem legmélyén még mindig féltem, hogy a következő pillanatban eltűnik minden, mert az egész csak egy szép álom volt, egy mese.
      - Szomorú vagy – koppintotta meg az orrom Bill, s ezzel elérte, hogy ránézzek.
      - Pedig boldog vagyok – húztam el a szám sajnálkozva.
      - Akkor mi a baj? – ölelte még mindig a derekam.
      - Nem tudom – rántottam meg a vállam, miközben ujjaim a kabátja gombjával játszottak. – Azt hiszem, még mindig félek – böktem ki végül bizonytalanul. – Félek, hogy történik valami és ez az egész véget ér, és mi semmit sem tehetünk ellene. – Nem akartam, mégis kibuggyant a szememből pár könnycsepp. – Butaság, ugye? – töröltem meg az arcom.
      - Nem – rázta meg a fejét. – Kicsit én is félek.
      - Tényleg? – kerekedtek el a szemeim.
      - Ühüm, de nem akarok erre gondolni. Csak a jelen számít. Még itt vagy. – Az utolsó szavakat már csak suttogta, olyan közel hajolva hozzám, hogy ismét érezhettem meleg leheletét az ajkaimon.
      - Igen – motyogtam vágyakozva. Azt akartam, hogy ismét megcsókoljon, mert érezni akartam a hasamat görcsbe rántó vágyakozást, a tüzet, amit az érintésével kelt bennem. De éreznem kellett őt is, és azokat a lángokat, melyeket én gerjesztek a testében, és amit eloltani is csak én tudok. – Veled szeretnék lenni ma éjjel.

\m/(-.-)\m/