Végre elkészült a következő rész is, amivel kivételesen elégedett vagyok!
Jó olvasást és várom a véleményeket!
29 - Boldogság van
Másnap reggel ismét én értem be elsőként, ám ezúttal nem arra gondoltam, hogy mennyire egyedül vagyok, hanem Billre, és hogy milyen mérhetetlenül boldog vagyok. S bár alig három órával korábban váltunk el egymástól, már alig vártam, hogy ismét láthassam. Egész éjjel mellette voltam, mégsem tudtam betelni sem a látvánnyal, sem az érzésekkel.
- Ugye nem fogsz eltűnni reggel? – kérdezte Bill. Alig negyedórával korábban érkeztem meg hozzá, úgy fél tizenegy magasságában. Ő azt akarta, hogy hamarabb menjek – én is azt akartam –, csakhogy nem tehettem, főként az apám miatt. Nem tudhatta meg, hogy nem otthon, hanem egy kamasz fiú ágyában töltöm az éjszakát, így meg kellett várnom a sötétséget a szökéssel.
- Nem – ráztam a fejem, miközben kényelmesebb pozíciót vettem fel a karjaiban. Attól a pillanattól kezdve, hogy becsempészett a szobájába, ki sem engedett az öleléséből. Azt sem hagyta, hogy kimenjek a fürdőszobába átöltözni, inkább elfordult, de a közvetlen közelében akart tudni. – De haza kell mennem.
- Miért? – tekergette az egyik hajtincsemet. – Engem nem érdekel, ha megtudják – csúszott lejjebb az ágyon, s így már egy hajszál sem férhetett volna közénk, olyan szorosan bújtam hozzá.
- De engem igen. Apa meg is ölne, ha megtudná, hogy mi együtt vagyunk. Rád néznem sem lenne szabad, nemhogy az ágyadba feküdni – néztem fel rá rosszallóan, s megböktem az orrát.
- Szóval titkolni akarod – húzta el a száját. Még a gondolatát is elutasította, hogy titokban legyünk együtt.
- Csak a szüleink előtt – támasztottam meg az államat a mellkasán. – Most haragszol? – ültem fel, s picit távolabb húzódtam tőle. A szótlansága egyértelmű válasz volt.
- Nem – tornázta magát feljebb az ágyon, hátát a falnak támasztva.
- De? – fejeztem be a mondatot. Egyértelműen ott lógott a levegőben az a szócska.
- Nincs de – rántotta meg a vállát Bill hanyagul, s én pont ezért nem hittem neki.
- Figyelj, ha te így nem akarod, mondd meg nyugodtan – sütöttem le pillantásomat, és inkább a paplant kezdtem piszkálni. Nem akartam látni az arcát, miközben kidob.
- Leszel a barátnőm? – hajolt közelebb hozzám, s ujjai gyengéden lefogták az anyagot bökdöső kezemet.
- Összezavarodtam – szorítottam össze szemeimet egy pillanatra. – Azt hittem…
- Veled akarok lenni, és ha ehhez minden este be kell másznom az ablakodon, megteszem – cirógatták meg ujjai az arcom.
- De most komolyan! – biccentettem oldalra a fejemet. – Ki a fene pottyantott téged a Földre? Melyik bolygóról jössz? – nyomkodtam meg mutatóujjammal a hasát. Egyszerűen képtelenségnek tűnt, hogy valaki ennyire tökéletes legyen.
- A Kriptonról. Én vagyok Superman – jelentette ki olyan halálos komolysággal, hogy ha nem tudom, csak ugrat, gondolkodás nélkül elhiszek minden egyes szót.
- Tudtam – vágtam rá, folytatva a játékot, majd némi hezitálás után bekukucskáltam a takaró alá.
- Keresel valamit? – kísérte figyelemmel Bill a mozdulatot.
- Csak tudni akartam, milyen alsógatya van rajtad, hogy biztosan felismerjelek, ha reggel a suli fölött röpködsz – néztem rá elgondolkodva.
Egyetlen lélegzetvételnyi ideig bírtuk, aztán kitört belőlünk a nevetés, de olyan hangosan, hogy kénytelen voltam a kispárnát Bill képébe nyomni. Ha rajta múlt volna, felveri az egész házat, mi pedig már az első este lebukunk.
- Mit válaszolsz? – kérdezte halkan, mikor már mindketten kinevetgéltük magunkat, és ismét összebújtunk a takaró alatt.
- Tudod a választ – motyogtam az orrom alatt, és inkább arra figyeltem, hogyan mozdul a teste, mikor levegőt vesz.
- Ez igent jelent? – fogta meg a mellkasán pihenő kezemet, s ezzel a figyelmemet is magára vonta.
- Igen – pislogtam nagyokat, mert a szemeiben csakis boldogságot és elragadtatást láttam – mintha a világ legnagyszerűbb ajándékát adnám neki –, és persze az elmaradhatatlan kisfiús huncutságot, ami mindig megmosolyogtatott. – Ne nézz így rám! Bőgni fogok – takartam el a szemeit.
- Akkor hunyd be a szemed – húzta el a kezemet, én pedig gondolkodás nélkül tettem, amit kért, mert tudtam, mi fog következni.
Hajnalban egymás kezét fogva sétáltunk végig a még sötét utcákon. Nem volt hajlandó egyedül elengedni, s egészen a házunkig kísért. Ha nem vagyok elég erélyes és nem tiltom meg neki, képes lett volna az ablakomig masírozni, csak hogy elodázza a búcsút.
Idegesen babráltam az órám kapcsát, míg visszagondoltam az éjjel történtekre. Szívem szerint a buszmegállóban vártam volna rá, de nem akartam nagyon nyomulósnak tűnni, így inkább kényszerítettem magam a három lépés távolság tartására. Ezért is vettem elő a Mischától kapott könyvet, s minden figyelmemet azokra a szavakra fordítottam, melyeket szinte már kívülről tudtam. A gondolat elterelés olyan jól sikerült, hogy majdnem beestem az asztal alá, mikor Mischa rám köszönt.
- Hogy te milyen ijedős kisegér vagy – jegyezte meg kuncogva, már mellettem ülve.
- Mintha nem ismernél – öltöttem ki rá a nyelvem, majd durcásan elfordítottam a fejem. Szinte ugyanabban a pillanatban láttam meg Billt és Tomot közeledni a lépcsőn és az osztályom minden egyes tagját az asztallal szemközt lévő ajtónál. – Itt lesz az óra? – kérdeztem Mischát, közben viszont képtelen voltam elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy mindenki látni fogja az első csókunkat hivatalos párként. Én erre nem álltam készen.
- Igen. Persze, te nem tudhatod, mivel egész nap a szívszerelmeddel voltál. És mellesleg, kérem a részleteket! Összejöttetek? – bökdöste a vállamat, nekem viszont nem állt szándékomban válaszolni, mivel már csak öt lépés távolság választotta el tőlem Billt. Képtelen voltam megszólalni vagy bármi mást tenni a bámuláson kívül. Mintha egy teljesen más embert láttam volna magam előtt. Más volt a mozgása, a gesztusai, még az engem fürkésző tekintete is. De valóban ő változott meg? Nem lehet, hogy én láttam őt más szemmel? Ez talán azt jelentette, hogy átléptem a korlátaimat és végre nem a következményekre fogok gondolni minden egyes percben.
- Szia – huppant le Bill a másik oldalamra. Ahogy tudatosodott bennem a közelsége, az egész testemet elöntötte a forróság, hogy legszívesebben kirohantam volna az udvarra. Zavarban voltam tőle, ugyanakkor vágytam is rá, hogy mellettem legyen. Egyetlen pillanat alatt, pusztán a jelenlétével elérte, hogy fülig piruljak. Ez normális? Lehet ennyire intenzíven érezni valaki iránt? Hova lett a higgadtságom? Hova lett az a lány, aki az éjjel szemrebbenés nélkül bújt be az ágyába?
- Szia – nyögtem ki némi fáziskéséssel, ugyanakkor képtelen voltam nem őt bámulni.
- Csorog a nyálad – krákogta Mischa, s cseppet sem kímélve testi épségemet, bokán rúgott.
- Kussolj, seggarc – könyököltem Mischa oldalába és rúgtam lábon egyszerre, mindvégig ártatlanul mosolyogva Billre.
- Szabad? – hajolt közelebb hirtelen Bill, s a szám elmélyült tanulmányozásába kezdett. Ennél egyértelműbben ki sem fejezhette volna azt, ami után én is majd' megdöglöttem.
- Többször ne merd megkérdezni – rágcsáltam türelmetlenül a szám szélét. Már az sem érdekelt, hogy éppen ki fogja végignézni, csak azt akartam, hogy végre megcsókoljon.
Nem kellett mást mondanom, azonnal hozzám hajolt, s bár nem vitte túlzásba, de finom kis csókot lehelt ajkaimra. Az egész nem tartott tovább pár másodpercnél, engem mégis méterekkel a föld fölé emelt az érzés, hogy ismét érezhettem az édes forróságot, a puha érintést, a mindent elsöprő valakihez tartozás érzését.
- Szia – súgta az ajkaim közé, csak alig pár centire távolodva el tőlem.
- Szia – leheltem kábultan, semmit sem érzékelve a körülöttem lévő világból. Szégyen, nem szégyen, de teljesen az uralma alá vont, mind a lelkem, mind a testem. És ez így volt tökéletes.
- Hé, m&m's! Egy ilyen kis buzinál jobbat is találhattál volna, ha kamu pasi kellett – zökkentett ki a kábultságból Peter gúnyos hangja, a meghitt pillanat pedig azonnal darabokra tört, legalábbis az én részemről. Félve figyeltem Bill arcát, de nem azt a reakciót kaptam, amire számítottam. Nem bántódott meg, nem lett szomorú, sem sértett, ugyanolyan édesen mosolyogva nézett rám. Egyedül a szeme árulkodott az érzéseiről.
- Délután megvárlak – szorította meg a kezemet az asztal alatt, majd felállt mellőlem és egyszerűen csak ott hagyott.
- Mindent tudni akarok – húzgálta meg gyengéden a hajamat Mischa, miközben mi is szedelődzködni kezdtünk, engem viszont egy cseppet sem érdekelt, hogy ő mit akar, sokkal érdekesebb volt Tom arckifejezése. Nem tetszett neki, amit látott. Az, hogy együtt vagyunk Billel.
- Dugulj már el, Metzger!
- Tessék? – néztem fel értetlenül a matek dolgozatomból, s fordítottam oldalra a fejemet. Annyira belefeledkeztem a számolásba, hogy csoda, egyáltalán eljutottak hozzám a hangok.
- Mondom, kussolj be! – ismételte meg dühösen mondanivalóját Peter.
- Peter, még egy ilyen megnyilvánulás, és már hozhatod is a dolgozatodat – szólt közbe Frau Klatschmohn. – Marisa, kérlek, hagyd abba a dúdolást. Zavarod a társaidat – fordította felém figyelmét.
- Én nem dúdoltam – ellenkeztem azonnal, fejemet oldalra döntve zavarodottságomban.
- De igen – bólintott, szája sarkában apró mosoly bujkált.
- Hangosan – fűzte hozzá ezúttal Barbie.
- Tényleg? – pillantottam Mischára, hátha megcáfolja az állítást, de nem, csak vigyorgott rám, mint egy idióta. – Bocsánat – motyogtam az orrom alatt, s ekkor már azt is éreztem, hogy az arcom kezd egyre melegebb lenni. Remegő kézzel fogtam meg a tollamat, de hiába igyekeztem minden figyelmemmel a korábban még pofon egyszerűnek tűnő röpdolgozatra koncentrálni, azokban a percekben azt sem tudtam volna kiszámolni, hogy mennyi háromszor nyolc. Tökéletesen zavarban voltam. És ezúttal Tomra sem számíthattam, mivel egész nap még csak hozzám sem szólt. Egyértelműen kimutatta, hogy nem helyesli a kapcsolatunkat, pedig ő volt az, akiben a leginkább bíztam, hogy megértő lesz és támogatni fog minket.
- Akkor most beszélgetni fogunk – vágódtam le az asztal túloldalán, Tommal szemben. Egész nap került engem, nem szólt hozzám, ha rám nézett, csak haragot láttam a szemeiben. És mindezt tette nagy valószínűséggel azért, mert összejöttünk Billel. – Kérlek, legalább hallgass meg – kaptam el a pulóverét, mivel azonnal felállt, ahogy én leültem. Muszáj volt tisztáznom vele a helyzetet, mert így csak Billnek okoztunk fájdalmat. Nem kényszeríthettük őt választásra, egyikünknek engednie kellett, és ezt Tomnak is el kellett fogadnia. – Dühös vagy – kezdtem halkan, miután aprót biccentve visszaült korábbi helyére. Nem féltem, hogy bárki is kihallgatna minket, elvégre már vége volt minden órának, teljesen üres volt a második emelet. Mi is csak azért voltunk még ott, mert Billre vártunk. – Zavar, hogy Bill talált magának valakit? – szorítottam még mindig a pulóvere ujját, mert attól féltem, ha elengedem őt, elmegy, és nem lesz több lehetőségem. – Nem akarod, hogy az öcséd boldog legyen?
- Nem erről van szó – rázta a fejét. Minden egyes szót fogcsikorgatva ejtett ki. – Csakis az ő boldogsága számít – húzta el a kezét.
- Akkor mi a baj? Miért nézel rám úgy, mintha én lennék a leggonoszabb emberi lény az egész világon? – fakadtam ki tehetetlenül.
- Hagyjuk – nézett rám szánakozva.
- Velem van bajod – értettem meg hirtelen mindent. – Téged kifejezetten az zavar, hogy Bill engem választott. – Szavaim a suttogásnál is halkabban szóltak, karjaim pedig ernyedten hulltak vissza az ölembe. Mintha legalább tucatszor gyomorszájon vágott volna, úgy hatott rám a felismerés, nem tart elég jónak az öccséhez. – Mivel ártottam neked? – kérdeztem halkan, a szemközti falat bámulva. – Miért bántasz te is? Azt hittem, barátok vagyunk – pillantottam rá. Nem kellett volna. Az arcán nem tükröződött semmilyen érzelem, szemrebbenés nélkül nézte végig a kínlódásomat. Azt, hogy már a könnyeimet próbálom visszatartani minden egyes lélegzetvételemmel. – Azt hittem, számíthatunk rád… hogy majd támogatsz minket… - töröltem meg a szemeim nagyot sóhajtva. – Mindegy – vettem egy mély lélegzetet. – Kösz, hogy te is belém rúgtál – mosolyodtam el annak ellenére, hogy legszívesebben ordítani tudtam volna. – Kívánom, hogy légy boldog, és tudj együtt élni önmagaddal – simogattam meg a kézfejét, majd remegő térdekkel ugyan, de elsétáltam az asztaltól, hogy a legközelebbi mosdóba zárkózva nyugodtan kisírhassam magam. Ezt akartam, de mégsem tehettem, mert a földszinten sikerült Bill karjai közé futnom.
- Szia – köszönt rám már a folyosó végéről, majd olyan tempót diktálva indult meg felém, hogy esélyem sem volt menekülni, vagy legalább eltüntetni az arcomról a sírás nyomait. – Hiányoztál – folytatta, ahogy a közvetlen közelembe ért. Nem mertem ránézni, inkább a kezemben tartott vaskos matematika feladatgyűjtemény már amúgy is cakkos szélét piszkáltam.
- Te is – sóhajtottam nagyot, s felemeltem a fejem. Nem bírtam nem a szemeibe nézni.
- Mi a baj? – érintette meg azonnal az arcomat, nekem pedig potyogni kezdtek a könnyeim.
- Miért nem lehetek boldog? – bújtam a mellkasához, s ő rögtön át is ölelt. – Én nem érdemlem meg?
- Nálad jobban senki nem érdemli meg – simogatta a hátamat. – Ki mondott neked ilyen hülyeséget? Schultz? Barbie?
- Senki nem mondta – bontakoztam ki az öleléséből. Össze kellett szednem magam, ha nem akartam, hogy megtudja, Tom az, aki miatt megint kiborultam. – Csak eszembe jutott, hogy engem milyen otthon vár – rántottam meg a vállam, miközben elléptem mellette. Nem jutott eszembe jobb indok, hogy miért bőgtem már megint, de azt hiszem, az is elég hihető, ha mindent a részeges apámra kenek. – Milyen napod volt? – próbáltam terelni a témát, míg a szekrényemhez sétáltunk. Láttam rajta, hogy nem nagyon akarja elengedni a dolgot, és inkább még kérdezősködne, de mégsem tette.
- Egész jó. Jelesre feleltem irodalomból – mosolyodott el, s ahogy bezártam a szekrényemet, már meg is ragadta az egyik kezemet.
- Az tényleg jó – húzódtam hozzá közelebb, s csak arra figyeltem, milyen jó érzés az, amikor meleg tenyere körbeöleli a hideg ujjaimat.
- Hahó! – szorongatta meg picit a kezem. – Merre jársz?
- Ne haragudj, csak elgondolkodtam – néztem fel rá, s egyértelműen kifejezve szándékaimat torpantam meg és kezdtem a csókja után pipiskedni. – Reggel óta nem csókoltál meg. – Nem válaszolt, azonnal teljesítette a kérésem. – Csak ennyi? – értetlenkedtem, mivel problémám adódott a minőséggel és a mennyiséggel egyaránt.
- Tom már vár minket – intett fejével a bejárati ajtó felé, és már húzott is abba az irányba.
- Hát persze – futott át egy aprócska fintor az arcomon, amit szerencsére egyikük sem vett észre. Néhány Billel töltött perc elég volt ahhoz, hogy elfelejtsem, ezúttal Tom az, aki útját állhatja a boldogságomnak.
- Ma este is átjössz, ugye? – fordult hátra Bill.
- Baj lenne, ha nem? – kérdeztem halkan. Az igazság az volt ugyan, hogy mindennél jobban vágytam Bill közelségére, arra viszont nem, hogy egész éjjel bűntudatom legyen amiatt, hogy minden egyes Billel eltöltött perc csak egy újabb ék közte és Tom között.
- Nem, persze, hogy nem – torpant meg egy pillanatra Bill, és a hangján is éreztem, nem épp erre a válaszra számított. – Csak azt beszéltük…
- Tudom, ne haragudj – szorítottam meg a kezét. Már csak pár lépés választott el minket Tomtól. – De ma inkább egyedül lennék.
- Biztos nem mondod el, hogy mi történt? – fordult felém Bill, már Tom mellett állva. – Valaki bántott?
- Semmi ilyesmi nem történt – szegeztem pillantásomat Bill mellkasára. Nem állt szándékomban beköpni Tomot. Bill nem bírta volna elviselni a saját testvére árulását.
- Tom mondott valamit? – hangzott el az a kérdés, amit sohasem akartam hallani a szájából. Talán túl feltűnően igyekeztem nem Tomra nézni, és ezzel le is buktattam magam. – Megint el akarod nekem baszni? – fordult most Tomhoz, én meg csak kapkodtam a fejem, hogy mit is kellene tennem, hogyan kellene helyrehoznom a dolgokat.
- Figyelj, én nem… – kezdett volna azonnal magyarázkodásba Tom, én viszont nem hagyhattam, hogy meggondolatlanságában helyrehozhatatlan bajt generáljon.
- Tom nem mondott semmit – vetettem magam Tom elé, mivel Bill karjában már benne volt a mozdulat, hogy megüti a bátyját. Fel sem merült benne az a lehetőség, hogy esetleg félreértésről van szó, biztosra vette, hogy Tom miatt fújtam visszavonulót. – Az egész az én hibám – támasztottam tenyereimet Bill mellkasára. – Én és a hülye gondolataim. Ismersz.
- Ugye nem hazudsz nekem? – tanulmányozta arcom minden rezdülését Bill.
- Nem – ráztam a fejem, miközben azért fohászkodtam, hogy el is higgye. Hazudtam neki, igen, de nem tehettem mást, ha meg akartam óvni azt a szoros köteléket, ami eddig összetartotta őket.
Igazán csak ekkor tudatosult bennem, hogy képes lennék szakítani Billel. Megtennék azért bármit, hogy ő boldog legyen. Nélkülem még lehet boldog, de a bátyja nélkül már nem. Engem elfelejt, az ő hiányába viszont belepusztul.
Akkor és ott eldöntöttem, ha kell, szó nélkül félreállok az útból.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése