Jó olvasást és várom a véleményeket!
30 - Senki sem hibázott
Több mint egy hét telt el úgy, hogy nem beszéltem Tommal. Azon a bizonyos délutánon mindent megtudtam, amiről csak tudnom kellett, még többet is. És sajnos képtelen voltam megbocsátani neki. Bármennyire is igyekeztem, nem tudtam rájönni, miért utált meg hirtelen, hogy miért lett a legnagyobb bűnöm az, hogy végre ki mertem nyitni a szívem egy másik embernek. Történetesen az ő öccsének. És mindezek után még én voltam az, aki próbálta őt menteni Bill előtt. Minden egyes percben figyelnem kellett, hogy soha egy rossz szavam ne legyen rá, ne tegyek megjegyzéseket, ne fintorogjak. Ezzel szemben ő, Tom, egy cseppnyi erőfeszítést sem tett. Ha meglátta, hogy közelítek hozzájuk, elhallgatott, majd addig némaságba burkolózva ült mellettünk, amíg ott nem hagytam őket. Voltak olyan alkalmak, amikor durva megjegyzéseket tett, főként az én káromra, de ezek élét mindig próbáltam elütni azzal, hogy inkább nevettem rajtuk, bármennyire is fájt. De megtettem. Bármire hajlandó lettem volna Bill boldogságáért. Néhány bántó szót elviselni, csekélyke árnak tűnt.
A közös tanulások hangulata sem volt már a régi. Összeültünk ugyan órák után, de már korántsem a tanulás miatt, sokkal inkább a látszat kedvéért. Ez amolyan hallgatólagos megegyezés volt közöttünk, ő azért csinálta, hogy ne csapják ki, én pedig Bill miatt. Mindkettőnknek megvolt a maga önös érdeke.
- Hogy kerülsz ide? – kérdeztem rémülten. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy Bill az éjszaka közepén megjelenik az ablakomnál, főleg azok után, hogy pont emiatt szólalkoztunk össze délelőtt.
- Itt akarod megbeszélni? – nézett jelentőségteljesen a hátam mögé. Szemeimet forgatva tártam nagyobbra az ablakot, majd oldalra húzódva, csendben figyeltem, ahogy átmászik a párkányon. – Lefagyott az orrom – motyogta, már a fűtőtest mellett állva.
- Miért jöttél ide? – húztam össze gyorsan a sötétítőt. – Ha apa meglátott téged, mindkettőnket megöl – fűztem össze karjaimat mellkasom előtt.
- Nyugodj meg, még esze ágában sincs hazajönni. Ellenőriztem – ült le az ágyamra, miután kihámozta magát a kabátjából.
- Nem kellett volna idejönnöd – csóváltam meg a fejemet helytelenítően, ennek ellenére mégis mellé telepedtem.
- Sajnálom – fordult felém, s egyik kezét a felhúzott térdemhez érintette.
- Most már mindegy – mosolyodtam el. – Örülök, hogy itt vagy – piszkáltam az ágyra dobott sálja rojtját.
- Nem azt sajnálom, hogy idejöttem, hanem azt, hogy veszekedtünk – fogta meg a kezem, s ezzel elérte, hogy végre a szemébe nézzek.
- Felejtsd el – húztam el a számat.
- De nem volt igazam – erősködött Bill. Valóban nem volt igaza, ezért is estek rosszul a szavai, melyekre nem akartam többet gondolni.
- Ne menjünk most ebbe bele, kérlek – cirógattam meg az arcát. – Itt alszol?
- Ha megengeded – nézett reménykedve.
- Szerinted miért kérdeztem? – forgattam meg a szemeimet, miközben már a takaró alá igyekeztem bebújni. Szinte még végig sem mondtam, Bill már lerúgta lábáról a cipőt, kibújt a pulóveréből, és már csak a nadrágja levételével bajlódott. És én mindezt szinte kocsányon lógó szemekkel néztem végig.
Ez volt a mi időnk, az éjszaka. Igazán csak ilyenkor tudtunk kettesben lenni és beszélgetni. És ez főként az én hibám volt. Nem tudtam levetkőzni a szorongásaim. Az első napon történtek óta folyamatosan attól félek, hogy mikor fog valaki megjegyzést tenni ránk vagy gúnyolódni azon, ha megcsókoljuk egymást, vagy csak megfogjuk egymás kezét. S bár Bill eddig még nem tette szóvá, látom rajta, hogy bántja a viselkedésem. Bántja, hogy nem tudom úgy felvállalni magunkat, ahogyan ő szeretné, és ahogyan normális esetben illene.
Bántja, de mégsem emiatt balhéztunk össze, hanem azért, mert az elmúlt egy hétben mindössze egyetlen egyszer aludtam nála. Mindig előkotortam valami kifogást, csakhogy az én idióta lelkiismeretem tiszta maradjon. Ezt viszont nem mondhattam el neki, így kombinált, és olyan dolgokkal vádolt, amelyeknek semmi közük nem volt a valósághoz. Mégis, egyetlen vád volt az, ami igazán fájt; már nem akarok vele lenni. Ha tudná az igazságot… Minden pillanatban csak arra vágyom, hogy mellette lehessek. Hogy elhalmozzam őt gyengédséggel, törődéssel és színtiszta szeretettel. Bárcsak tudná, hogy képes lennék akár meghalni is érte. Tudom, ő ezt sosem kérte, és azt mondaná, nem is érdemli meg, hogy ilyen butaságokat gondoljak, én mégsem vagyok képes máshogyan érezni. Megmutatta, hogy mit jelent, ha törődnek veled, hogy milyen érzés, ha fontos vagy valakinek. Hogy mi az a feltétel nélküli szeretet.
- Mi bánt? – cirógatta meg az arcomat, mikor már az ágyban feküdtünk, szorosan összebújva. Hosszú percekig nem is szóltunk egymáshoz. Annyira a gondolataimba merültem, hogy fel sem tűnt, Bill még ébren van, s ujjai fáradhatatlanul járják útjukat fel és le a gerincem mentén.
- Semmi – emeltem fel a fejemet, s őszintének egy cseppet sem nevezhető mosollyal néztem rá.
- Marisa – súgta a nevemet, majd nyomott egy puszit az orrom hegyére. – Látom rajtad már napok óta, hogy valami bánt, hogy valami kavarog a buksidban – simítgatta ki homlokomból az előre hulló tincseket.
- Túlságosan jól ismersz – szorítottam arcomat a mellkasához. – De felesleges aggódnod, semmi komoly, butaság az egész.
- Az ilyen butaságok miatt már egyszer elveszítettük egymást – húzódott el tőlem, s gyanakodva nézett a szemembe. – Mondd el – kérte nyomatékosan, de mégis gyengéden.
- Ha választanod kellene a szerelem és a család között, melyiket választanád? – kérdeztem halkan. Nem bírtam megállni, pedig nem akartam elárulni Tomot.
- Nem tudom, még sosem gondolkoztam ezen. De miért kérdezed? Az apád miatt? Tud rólunk? – zúdította rám azonnal a kérdéseit, én azonban nem válaszoltam, csak néztem az arcát, az aprócska ráncokat a homlokán, a gyönyörű barna szemeit és a kezdődő idegességtől elnyíló ajkait.
- Nem kombinálj, csak kérdeztem – mosolyodtam el végül, s inkább az ajkaihoz hajoltam, hogy elejét vegyem a további kérdezősködésnek.
- Tereled a témát – motyogta az ajkaim közé, de az ellenkezésnek más jelét nem mutatta, épp ellenkezőleg. Ő volt az, aki elmélyítette a csókunkat azzal, hogy a hátamra fordított, s teljes testével fölém hajolva simult hozzám.
Nyelve finoman furakodott be ajkaim közé, s édes játékba hívta az én nyelvemet is, s mindeközben ujjaival a hajamba túrt. Egyáltalán nem volt erőszakos, csak azt tette, amire én is szívemből vágytam.
Keze a nyakamra csúszott, megcirógatta az érzékeny bőrt, majd tovább siklott a kulcscsontomra, onnan a vállamra, s végül a karomon át le egészen a kézfejemig. Érintésétől minden pillanatban megremegett a gyomrom, a szívem pedig egyre gyorsabb ütemben kezdte pumpálni a vért testem minden sejtjébe. Karjaim már rég a testét ölelték, s a pólója vékony anyagán keresztül próbáltam feltérképezni hátának minden egyes, aprócska kis izmát, gerincének ívét. Saját magamat leptem meg a legjobban, mikor ujjaim befurakodtak a felsője alá, s minden gátlás nélkül kezdték cirógatni a meztelen bőrét. Bill válaszul csak belemosolygott a csókunkba, s az enyémhez képest hatalmas tenyerét a hasamra simította, majd a csípőmbe markolt, szinte már fájdalmasan nyomva bőrömbe ujjait. Ezzel egy időben az alsó ajkamba is beleharapott picit, mintegy búcsúzásként, mert ezután a nyakamat és vállamat tüntette ki gyengédségével.
Egyetlen pillanatig sem bántam semmit, csak hagytam magam sodródni. Hittem, hogy már készen állok kapcsolatunk következő szintjére lépni, a halk sóhaj is, mely érintése nyomán szökött ki ajkaim között, ezt bizonyította, legalábbis azt hittem. Egészen addig biztos voltam magamban, míg gyengéd érintését nem éreztem egyre feljebb a mellkasomon. Először fel sem fogtam igazán, hogy tenyere épp körülfogja a mellem. Nem tett semmi mást, csak ott tartotta a kezét, s még a bőrömre hintett finom csókokkal is felhagyott, s csendben, nagyokat szuszogva szorította arcát a nyakamhoz. Mintha várt volna valamire, egy mozdulatra, egy jelre. Talán épp arra, ami ezután történt.
- Bill – súgtam halkan a nevét, s közben kezemet az ő kézfejére csúsztattam. Nem mondott semmit, csak még utoljára lágy csókot lehelt nyakam finom bőrére, majd legördült rólam, hogy a következő pillanatban karjai szoros ölelésébe zárhasson. – Sajnálom – motyogtam a mellkasához szorítva arcomat.
- Mit? – kuncogott fel halkan. – Hisz én másztam rád – csiklandozta meg az oldalamat, amitől azonban nem lett jobb kedvem. Szégyelltem magam azért, ami történt. Kezdeményeztem, felhúztam őt, aztán pedig visszakoztam. Csúnyán viselkedtem, tudom, de nem gondoltam, hogy ilyen hirtelen megriadok mindentől egyetlen érintés miatt. Szentül hittem, hogy készen állok a szexre, főleg vele, elvégre megvolt minden, működött közöttünk a kémia, aztán egyik pillanatról a másikra kiderül, hogy mégsem tudom odaadni magam neki.
- Sajnálom – mondtam ismét, s legszívesebben sírva fakadtam volna a szégyentől.
- Hé – simogatta meg a hátam, majd a fejemet megemelve próbált a szemembe nézni. – Ne sírj – törölgette meg az arcom. – Még nem állunk rá készen… És ezzel nincs is semmi baj – nyomott egy puszit az orrom hegyére.
- Örülök, hogy itt vagy – bújtam hozzá nagyot sóhajtva. Már a nyelvemen volt az a bizonyos szó, de nem akartam őt elijeszteni azzal, hogy csak úgy a nyakába zúdítom az érzéseimet.
- Én is – húzta feljebb rajtunk a takarót. Bármennyire is nem akartam semmit sem beleképzelni a helyzetbe, teljesen olyan volt a hangja, mintha arra a bizonyos, ki nem mondott szóra reagálna.
*
Egész idő alatt Marisát figyelte, és tetszett neki, amit látott. Nevetett, beszélgetett, szinte teljesen kivirágzott az elmúlt időszak alatt. Már nyoma sem volt annak a magába zárkózó, csendes kislánynak, a nevetésétől zengett az egész tornaterem. Mikor a tánctanár egy héttel korábban előállt azzal az ötlettel, hogy majd ő összeállítja a párokat, mert az nem megengedett, nem elég profi, hogy össze nem illő emberek táncoljanak együtt, Marisa teljesen magába roskadt. Félt attól, hogy valaki olyannal rakják össze, aki utálja őt és eddig csak bosszúságot okozott neki.
De nem így lett. Marisa partnere Rupert lett, az angol cserediák, aki a várakozásaival ellentétben úgy bánt Marisával, mint a hímes tojással. És tette mindezt azért, mert ugyanolyan kirekesztett volt, mint Risa. Hiába tanult a suliban már szeptember óta, még nem szerzett egyetlen barátot sem. Lenézték azért, ahogy kinézett és azért is, ahogy beszélt vagy épp nem beszélt. Senki nem segítette őt sem a tanulásban sem a német nyelv fejlesztésében. Senki, kivéve Marisát.
Már a második táncpróbán olyan természetességgel és könnyedséggel beszélgettek, mint a régi jó barátok. S ha Rupert véletlenül Marisa lábára lépett, az csak halkan kuncogva segített neki kijavítani a mozdulatot.
Egyetlen tényező volt csupán, ami mindenki boldogságába bekavart kicsit. Egyetlen személy, Tom. Bár nyíltan egyszer sem mondta ki, a tettei egyértelműen jelezték, ellenzi a Marisával való kapcsolatát. És ezt már a legelső pillanattól kezdve éreztette velük. A kérdés már csak az volt, hogy miért? Mi kifogása lehetett egyáltalán Marisa személye ellen? Hisz korábban még ő maga mondta öccsének, hogy ne hagyja elveszni a lehetőséget, harcoljon a lányért. És mindezek után képes volt úgy nézni Marisára, mint valami utolsó kurvára. De mégsem ez okozta számára a legnagyobb meglepetést, hanem az, hogy Marisa minden egyes sértést mosollyal az arcán fogadott, egy másodpercig sem mutatva, mennyire bántják őt Tom szavai. Sőt, egyenesen védeni próbálta a bátyját.
Ez egy újabb olyan tulajdonsága volt Marisának, ami miatt csak még jobban szerette őt. Igen, szerette. Nem mondta ki ugyan, de a szívében tisztán érezte, hogy ez bizony szerelem.
- Mi rosszat tett ellened? – kérdezte halkan Bill. Már nem bírta tovább, muszáj volt megkérdeznie.
- Kicsoda? – kérdezett vissza Tom, oda sem figyelve öccsére. Minden energiáját lekötötte, hogy a fiatal tánctanár formás fenekét bámulja, míg az Peternek és táncpartnerének próbálta megtanítani a legújabb lépéskombinációt.
Már napok óta tartottak a próbák, hisz vészesen közeledett a karácsonyi bál időpontja. Egyikük sem volt oda az ötletért, hogy pingvinnek öltözve keringőzzenek annyi ember előtt, viszont nem volt menekülés. Annyi minden volt már a számlájukon, hogy a visszalépés gondolata szóba sem jöhetett.
- Figyelj már, ez fontos – fogta meg bátyja karját, hogy magára vonja a figyelmét. – Miért bántod Marisát?
- Én nem bántom – rántotta el a karját Tom, és tüntetőleg a másik irányba fordította fejét.
- Persze – horkantotta Bill. – Csak minden egyes szavaddal. Az első perctől kezdve látom rajtad, hogy bántja a szemedet a kapcsolatunk – állt bátyja elé, eltakarva a termet és az ott tartózkodókat. Kezdett egyre dühösebb lenni, ezt azonban mások nem láthatták. Valójában ezt a beszélgetést otthon kellett volna kieszközölnie, de már nem bírt várni. Nem bírt volna ki még egy olyan délután, mikor Tom bunkó, Marisa próbál nem sírni, ő pedig úgy tesz, mintha fogalma sem lenne semmiről.
- Hagyj már a hülyeségeiddel – legyintett Tom, s ott akarta hagyni öccsét.
- Nem – nyomta vissza bátyját a fal mellett álló lócára, amelyen addig ücsörgött. – Rohadtul elegem van ebből a helyzetből. Legalább mondd el, hogy mi az isten bajod van! – követelte Bill, hangját visszafogva.
- Bántani fog téged – adta meg magát végül Tom dühösen.
- Megint kezded? – húzta el a száját csalódottan Bill. Reménykedett benne, hogy nem ezzel az indokkal fog előhozakodni bátyja.
- A múltkor is igazam lett – morogta az orra alatt Tom.
- Persze, hogy igazad lett, mert őt is elüldözted – tárta szét karjait tehetetlenül Bill. – Mániád, hogy pokollá teszed a barátnőim életét.
- Két másik sráccal is kavart a hátad mögött. Hálás lehetnél nekem – fűzte össze karjait a mellkasa előtt elégedetten.
- Akkor sem volt jogod hozzá. Az én életem, az én döntéseim, az én hibáim – rázta a fejét Bill.
- A testvérem vagy, vigyáznom kell rád. Ez a feladatom – mondta halkan Tom, mereven öccse szemeibe nézve.
- Figyelj, én ezt megértem, de Marisát ne hasonlítsd Dorához – sóhajtotta Bill. – Ne bántsd őt, kérlek.
- Én csak próbállak megvédeni.
- Köszönöm, de nincs rá szükségem.
- Rendben, de hozzám ne gyere, ha megint lapátra kerülsz apuci miatt – csóválta meg a fejét Tom, majd öccsét arrébb tolva hagyta őt magára, s ment oda a táncpartneréhez.
Nagyot sóhajtva rogyott le az eddig bátyja által elfoglalt helyre, s pillantásával azonnal Marisát kezdte keresni. Szinte azonnal megtalálta. Ott volt a tornaterem túloldalán és őt nézte, miközben a tánctanár instrukcióit követve lépegetett Rupert kezeit fogva. Halvány mosollyal az arcán figyelte Marisát, aki minden egyes lépésnél próbálta úgy tartani a fejét, hogy láthassa Billt, és közben még csak észre sem vette, hogy kétszer rálépett Rupert lábára. Az arckifejezése elárulta, hogy szemtanúja volt a veszekedésnek, s szíve szerint már rég Billt kérdezgetné, hogy min vesztek össze. Imádta, hogy Marisa így aggódott érte, és ennyire szívén viselte a sorsát. Ezért sem tudta, hogy elmondja-e neki, miről beszéltek. Félt attól, hogy csak még jobban összezavarná vele, és azt sem akarta, hogy esetleg megharagudjon Tomra. Bár, ha eddig nem akarta még kikaparni a szemét a görény viselkedése miatt, akkor valószínűleg nem most fogja elkezdeni.
- Elmondod? – kérdezte másnap Marisa, miközben félretette a büfében vásárolt szendvicsét. Ebédidő volt, ám ők a zsúfolt ebédlő helyett a tornaterem lelátóján ültek, a fiú öltözők közvetlen szomszédságában.
- Nem fontos – rázta meg a fejét Bill és inkább Marisához hajolt, hogy egy gyengéd csókkal vegye elejét a kérdezősködésnek. Úgy döntött, nem fogja elmondani Marisának, hogy végül is miatta veszett össze Tommal.
- Értem – mosolyodott el Marisa édesen. Szemeiben huncut fény villant, s meg sem várta, hogy Bill elfoglalja korábbi helyét, a táskákat félretolva araszolt közelebb hozzá. Arcát óvatosan Bill nyakához dörzsölte, s miközben megcsókolta a bőrét, az ölébe mászott.
- Mit csinálsz? – suttogta Marisa fülébe, egy pillanatig sem ellenkezve. Tetszett neki a lány hirtelen támadt rámenőssége. Mosolyogva ölelte át a derekát, s húzta magához még közelebb. Fejéből azonnal eltűntek az aggodalmas gondolatok, ahogy megérezte a puha ajkakat felfelé haladni a nyakán az álla elé. Mosolya csak még nagyobb lett, mikor Marisa jól érzékelhetően megugrott a kezei alatt, miután tenyereit a fenekére csúsztatta. Ezután nem tett mást, csak figyelte Marisa testi reakcióit. A csillogó szemeit, a kipirult arcát, a nyakán lüktető ért, a szapora légzését, a hevesen mozgó mellkasát, s a finoman reszkető kezeit, melyek épp körbefonták a nyakát.
Nem bírta tovább, meg kellett csókolnia a kívánatosan piros ajkakat. De nem ott.
- Bízol bennem? – kérdezte halkan, s végighúzta ujját Marisa kipirult, forró arcán. – Akkor gyere – emelte ki őt az öléből, s az egyik öltöző nyitott ajtaja felé kezdte húzni, miután megkapta a helyeslő fejmozdulatot.
- Ezt nem szabad – motyogta Marisa az orra alatt, mikor már bent voltak a kis helyiségben, s becsukódott mögöttük az ajtó.
- Nem lehetek veled kettesben? – támasztotta hátát Bill az ajtónak, s az összekulcsolódó ujjaikat nézte.
- Nem erre gondoltam – lépett közelebb Marisa, s teljes testével Billhez simult. – Szeretek veled lenni – húzta a derekára Bill karjait, s már nyújtózott is a csókjáért.
- Én is – adta meg magát Bill, s mindkettejük örömére végre megcsókolta az ölelésében kucorgó szőkeséget. Imádta a testét elöntő érzést, mikor csókolóztak. Még sohasem érzett hasonlót, egyetlen lánnyal sem, akivel korábban együtt volt.
Az édes csókok közepette ujjai Marisa csípőjét markolták, s így kormányozta el őt az ajtó közeléből, hogy leülhessenek egy fal mellett álló padra. Próbált nem erőszakos lenni, lehetőséget akart hagyni Marisának a visszavonulásra. Ahogy megérezte a kemény deszkákat a feneke alatt, Marisát ismét az ölébe akarta húzni, ezúttal viszont magával szemben. Csakhogy Marisa nem hagyta magát. Megszakította csókjukat, s csak bámult le Billre, miközben kezei még mindig a vállán pihentek.
- Ne haragudj – mondta végül Bill, bár fogalma sem volt arról, hogy egyáltalán bocsánatot kell-e kérnie. Kezeit az ölébe ejtette, s úgy nézett fel Marisa mozdulatlan arcára. Nem tudta, mit gondoljon. Egy része félt, hogy talán túl gyors volt a tempó, és most minden további folytatástól elriasztotta.
Félelme azonban a következő pillanatban tova is röppent, mikor Marisa határozott mozdulatokkal az ölébe ült, térdeivel közrefogva a csípőjét. Meglepte Marisa viselkedése, de szóvá tenni már nem volt lehetősége, mert Marisa olyan hévvel vetette rá magát az ajkaira, amit addig még nem tapasztalt. Az agya teljesen ledermedt a hirtelen támadástól, kezei azonban tökéletesen tudták, mit kell tenniük. Ujjai végigkúsztak Marisa combjain, majd a fenekébe markolva közelebb húzta őt. Egyetlen centiméter távolságot sem akart a testük között. Valószínűleg Marisa is ugyanerre gondolt, mert szinte már cicaként dorombolva dörgölődzött Billhez.
S bár Marisa kezdeményezett, mégis ő volt az, aki elsőként húzódott el, s törte meg a heves csókcsatát. De nem azért, mert meghátrált volna, sokkal inkább azért, mert többet akart. Egy gyors mozdulattal szétgombolta a pulóverét, majd Bill egyik kezét a dekoltázsára húzta, pontosan a szíve fölé.
- Érzed? – kérdezte halkan Marisa. Ideges volt és zavart, és arca is sokkal inkább sápadt volt, mint pirospozsgás. De a legárulkodóbb jel mégis az volt, ahogy az alsó ajkát rágcsálta. Nem elcsábítani akarta őt, minden mozdulatát átitatta a feszültség.
- Mi a baj? – állt össze hirtelen minden Bill számára. Marisát bántotta valami. Tehát ezért volt olyan hallgatag már előző délután óta. Mintha már azóta készült volna az egészre, csak még a bátorsága nem volt meg a cselekvéshez.
- Semmi – szorongatta még mindig Bill kezét, de a szemeibe nézni nem bírt.
- Marisa – kereste a lány pillantását. – Te ezt nem akarod – rázta a fejét szelíden. Megpróbálta elhúzni a kezét, s ezáltal tompítani a helyzet feszültségét, csakhogy Marisa nem engedte.
- De igen, akarom. – S hogy ezt bebizonyítsa, egy hirtelen mozdulattal a mellére húzta Bill kezét. A határozottság látszatát viszont azonnal szétrombolta a szégyenkező arckifejezés.
- Mimi – simogatta meg szabad kezével a lány arcát. – Ne csináld ezt, kérlek – suttogta gyengéden, s végre sikerült levennie kezét Marisa testéről, s átölelte a derekát. – Nincs rá szükség.
- De igen – ellenkezett azonnal Marisa. – Nem akarom, hogy azt hidd, nem vagy nekem fontos, hogy… hogy csak játszom veled… hogy csak kihasznállak – hadarta kétségbeesetten.
- Nem hiszem ezt – nézett rá összehúzott szemöldökkel Bill. – Honnan szeded ezt a butaságot? – kérdezte, de nem kapott választ, csak nemleges fejrázást.
- Mischa hallott titeket tegnap – adta meg magát végül egy nagy sóhaj kíséretében, s hogy zavarát leplezze, Bill nyakához szorította az arcát.
- Értem – simított végig Marisa hátán. – És azt hitted, bizonyítanod kell az érzéseidet. Olyan kis buta vagy – hajolt oda a füléhez. – Semmit nem kell bizonyítanod – csókolt bele a nyakába. – Tudom, amit tudnom kell.
- De… - kapta fel a fejét Marisa, hogy ellenkezzen, de Bill azonnal lecsapott az ajkaira, s így esélye sem volt ellent mondani. De felesleges is volt a további szócséplés. Már tökéletesen tisztában volt azzal, hogy mit is érez iránta Marisa, és ő mit érez a lány iránt. És ezt képes is lett volna bevallani neki. Szerette őt. Minden egyes édes kis porcikáját és butus kis gondolatát.
- Ti meg mi a faszt csináltok itt? – töltötte be a csendet váratlanul Tom hangja.
- Semmi közöd hozzá – pislogott fel bátyjára Bill. Abban a pillanatban egy cseppet sem érdekelte, hogy Tom mit gondolhat a félreérthető helyzet alapján, vagyis hogy kezei épp Marisa ruhája alatt pihennek. Haragudott Tomra, és haragudott saját magára is, elvégre az ő hibája is volt, hogy eljutottak Marisához az elhangzottak.
- Ó, dehogynem – felelte gúnyosan Tom, s teljes testével az ajtófélfának dőlt, már nem csak egy kis résen át kukucskált be a helyiségbe.
- Menjünk – érintette ajkait Marisa ajkaihoz, majd miután lesegítette őt az öléből, Tomot félretolva kihúzta őt az ajtón.
- Naiv vagy, öcsi – szólt még utánuk Tom.
\m/(-.-)\m/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése